Szikra.
Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a szomorúság Méz király udvarába is. Bűbájos sem vette észre a királykisasszony eltünését, ugyan hogyan vette volna észre a Méz király. Sejtelme sem volt arról, hová, merre tünt el a királykisasszony, hiába szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött a palota körül, kukkintott be minden ablakon, – búsan kellett haza térnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.
Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a pillangók meg a méhecskék hoztak hirt neki a palotából, de mindig csak ezt az egy hirt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Szomoruak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Méz király még mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová, merre tünt el a királykisasszony.
Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefujt arany-sípjába, háromszor egymásután, s egyszerre csak nagy sereg méh szállott mindenfelől a palota felé. Oly sűrűn szállottak a levegőégben, hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek zümmögése, döngicsélése. Ám mikor aztán a méhek leszállottak, ki fára, ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet intett Méz király s mondá, amint következik.
– Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová, merre vitte Mirkó király a leányát.
Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre, össze-visszazümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek az össze-visszazümmögésnek, döngicsélésnek, csak az lett a vége, hogy senki sem látta közülök a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülök, hová vitte a király a leányát.
– Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? – kérdezte a király.
Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni, döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh és jelenté:
– Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta Bölcsek Bölcse.
Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:
– Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!
Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék, jöjjön szaporán. Hiszen, jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király szine elé vánszorgott, mélyen meghajtotta magát:
– Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e a királykisasszonyt? Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?
– Hát az úgy volt, felséges királyom, – kezdte nagy lassan a Bölcsek Bölcse, hogy éppen virágról-virágra szálltam, mézet gyüjtögettem a feleségemnek s a gyermekeimnek…
– Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! – lobbant szörnyű haragra Méz király, – nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyüjtöttél a feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt, tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el?
– Hiszen, éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom, – folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a beszédet. Elég az, hogy amint az Arany folyón túl a Tündérszigetre repültem, ott egy gyönyörüséges szép vadrózsa bokrot találtam, de olyan gyönyörüséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.
Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Méz király! Toporzékolt eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:
– Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csufolódik velem!
Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban az udvarmester hirtelen Méz király füléhez hajolt s ijedten súgta:
– Az Isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony.
– Az ám, – tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára, intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét hozzáfordult s rárivalt:
– Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem nyögöd.
A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát és éppen olyan nyugodtan, mint az előbb, folytatta, amint következik:
– Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit kipihenjem magamat, s hát, Uram, Teremtőm, alig szállok rá, rettenetes nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott, zengett ég, föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam repülni, bár oly fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a fülemet.
– Miféle emberi hang?! Nyögd ki már. Ki volt, mi volt? – kiabált szörnyű izgatottan a király.
– Hiszen, éppen, hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az, hogy megbujtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot nem bántja, elszáguld felette.
– Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! – toporzékolt a király. Láttad, vagy nem láttad a király leányát?
– De hiszen éppen, hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak kristálycsengetyühöz hasonlatos hangot hallottam s érzem, hogy valaki a vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt s a rózsát messzire elhajítja.
– Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te? – tépte most már a haját Méz király.
– Hiszen, éppen, hogy éppen, azt akarom mondani, – folytatta még nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. Csak megkérem alázattal felségedet, várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem rózsát terem“.
– Majd adok én neked türelmet! – ordított a király. – Azt nyögd ki már, hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!“ Kristálycsengésű volt a hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie, ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam, amint valaki mondotta: Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.
De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Méz király, nem volt maradása az arany lócán, magánkivül ugrott fel, lerohant a Bölcsek Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy lisztes zsákot, s zengett belé a palota, úgy ordított a fülébe:
– Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyon taposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de Bolondok bolondja lesz ezután a neved.
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a kisasszony, de te, felséges királyom, – méltatlankodott a Bölcsek Bölcse – szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom, ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a kisasszony, s hol rejtőzködik.
– Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen, – adta meg magát Méz király, – s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza az arany lócára.
– Elég az, hogy – folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse, – amint a sikoltást hallottam, széthajtottam a vadrózsa kelyhét, kikukucsgáltam onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, Uram, Teremtőm, amint kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszerszép királykisasszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló szépet kerek e földön nem láttam!
– Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? – ragyogott fel arca, szeme Méz királynak.
– Felséges királyom, már én csak amondó vagyok, hogy, ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam elgondolni, hogy s mint került Tündérországba? Miért rejtőzködik ottan? Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta, kacagás nélkül meg nem állta.
– Törődöm is én azzal a Retekkel, – legyintett a király. – Lehet tőlem sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a királykisasszony?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van. Amikor én Tündérországban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.
– Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan, indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.
Bezzeg, hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem bolondok bolondja. De a „kedves öregem“ hamarosan lehütötte a Méz király nagy kedvét, mondván:
– Csak lassan, lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp, hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni Tündérországba, mint ahogy te gondolod.
Szertelen dühbe gurult Méz király, s koronáját úgy földhöz csapta, hogy dirib-darabba tört.
– Hát hallom, mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a mondókádat?
– Hát, felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek, hirtelen-váratlan lekapta fejéről pörge kalapját s úgy lecsapott rám, hogy kárré ment két lábam, s olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom megbillenteni. Belefogott a kalapjába s mintha soha méhet nem látott volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a tündérkisasszonykák is,azok is mind engem csudáltak, a kicsi tenyerükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak ezek a szépséges tündérkisasszonyok. Csakúgy káprázott a szemem, amint néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.
– Mirkó király leányáról beszélj, te életem gyilkosa, te! – ordított a király. – Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!
– Hiszen, éppen, hogy éppen, most érkeztem oda, felséges királyom, de szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép királykisasszony fölém hajolt, vérző ujját szivogatta, fuvogatta, aztán, egyszerre csak felkiáltott nagy örömmel:
– Oh, te drága méhecske, te, úgy-e, te az én apám országából jöttél?
– Züm-züm-züm, – feleltem én – onnan jöttem, hétszer szép királykisasszony.
Abban a pillanatban a királykisasszony meglebegtette fehér selyem kendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy égzengésnek s olyan nagy csend lett, hogy még a légy döngést is meg lehetett volna hallani.
– Ugyan, ugyan, mit beszélsz, – hitetlenkedett Méz király, – hogyan csendesíthette le a királykisasszony az égiháborút?
– Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a királykisasszony, amikor észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s mondá:
– Ugy-e, megijedtél, édes kis méhecském? Égiháborúnak hitted azt a nagy zengést, zugást-bugást, kondulás-bondulást. Nézz csak amoda, az Arany folyó partjára. Látod, úgy-e, azt a fát, hogyne látnád, amelynek legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen ezer virág virágzik, mind az ezer virág más-más szinü. Ez az ezer virág egyszeribe összecsendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború, valahányszor idegen lép Tündérország földjére.
– Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de a csudafához hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben. A szemem csakúgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy volt, hogy egyetlen egynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán tiz esztendeig is.
– Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te egyvirágból, – ripakodott rá Méz király – azt mondd el, hogy mit beszéltél a királykisasszonnyal?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani. Merthogy akár hiszi, akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen felségednek, Méz királynak, senki másnak.
– Mit!? Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól és csak most nyögöd ki!? – ordított a király s szörnyű haragjában arany pálcájával a Bölcsek Bölcse felé suhintott, ám ez, szerencsére, még idejében félrekapta a fejét.
– No, no, csak lassan, lassan, felséges királyom. Itt van a szárnyam alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte ide.
Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy jókedvre fordult a Méz király haragja! Magánkivül ugrott fel a lócáról, rohant a Bölcsek Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csakúgy reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta hátra, de forgathatta, nem tudott kiokosodni a levélből. Nem ám, mert Méz király őfelsége sem irni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte, gyermekkorában, hogy a királyoknak nincs szükségük sem irásra, sem olvasásra. Irnak, olvasnak helyettük az iródiákok.
– Áhán, – mondta magában a Bölcsek Bölcse, – most ki fog sülni, amit én már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem irni, sem olvasni. Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendesen elsompolygok innét.
El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott:
– Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza. Gyere csak ide, olvasd el a levelet, mert nem találom az ókulárémat. Ugy látszik, elveszett.
– El ám, – gondolta magában Bölcsek Bölcse – elveszett, nem az ókuláréd, hanem a tudományod, ami nem is volt soha.
De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse, hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasá, amint következik:
„Kedves Méz király, azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el minden nap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa,mert hallottam, hogy erősen megszükültek mézben, már pedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.“
Hej, hogy örvendett Méz király ennek a levélnek! Bezzeg, megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vad körtefa legmagasabb ágára, onnan csurgatta arany-korsajából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt.
Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért s már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyült a hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz, nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt.
No, de volt Méz királynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet minden nap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után, mint nyilnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról-napra mint sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép királykisasszony.
Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához, letelepedtek s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön egyetlen leányuk.
– Látod, látod, édes uram, – mondogatta a királyné – szemlátomást nő minden nap a mi csudafánk.
– Látom, látom, – mondta Mirkó király – de azt is látom, hogyha Méz király nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.
– Elfogyott bizony, – mormogta magában a Méz király, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.
– Hát azt hiszed-e, édes uram, – mondta a királyné – hogy Méz király csak a leányunk hazajövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?
– Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is, – mondá Mirkó király.
Igy tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében, Méz király pedig boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogy is gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva valaki nap-nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág kinyilik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe s búsan suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.
Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy régen. A virágok nyiltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandur fejfája, de senkinek sem jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre és a virágok még nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.
A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos, egész nap az erdőt bujta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol, merre jár, ruháját megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett, mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle…
Történt egy nap, hogy mikor fényes délben hazakerült a bolyongásából, nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert méhhel, valósággal megszállták kertjének minden virágát, csakúgy nyüzsögtek, mohón szívták a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt a rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyült.
Magánkivül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta, zengett belé az erdő, amint kiabálta:
– Hé, rablók, mit kerestek itt?
Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte, hajtotta a méheket, s a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe akartak bujni, ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve telik, bezárták a kelyhöket s a méhek nem bujhattak el Bűbájos elől, reszketve néztek rá.
– Ugylátszik, Bűbájostól már senki sem fél, – ordított Bűbájos, s varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.
– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, aki álmosan pislantott ki az odujából, – úgy látszik, a gazdánknak mégis csak megjön az esze: az lesz ujra, aki volt.
– Uhu, uhu, – mondá a másik bagoly, – ideje, hogy észretérjen, mert már hálni jár belé a lélek.
– Egy, kettő, – kiáltott a méhekre Bűbájos, – mindjárt, de mindjárt megmondjátok, ki volt a vezetőtök? Ki vezetett ide az én kertembe? Mert különben bűbájos szavamra mondom, hogy valamennyiteket varasbékává varázsollak!
Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy piros rózsa szirmai közül nagynehezen előbujt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát megköszörülte, s zümmögé, amint következik:
– Züm, züm, züm, felséges Bűbájos, oh, bocsásd meg a merészségemet, én vezettem ide a népemet, mert a csudafa… – itt elakadt a szava a sánta Bűbájosnak, mert Bűbájos közbeordított:
– Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben gyüjtitek a mézet? Annak a fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!
Varázsvesszejét fenyegetően emelte fel, a méhek reszketve röpködtek, s mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem tudtak repülni, nem ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.
Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:
– Oh, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk. Merthogy kerek e földön seholsem találtunk már mézet, ideparancsolt minket Méz király, s halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem kerítünk mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem követek el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.
– Úgy?! Hát a Méz király hordatja a mézet, – mosolygott keserüen Bűbájos, – s éppen az én mézemet hordatja, azzalöntözteti a csudafát. S mit gondolsz, te, – kérdezte a sánta Bölcsek Bölcsét, – mért hogy éppen ő öntözteti a csudafát?
– Mit tagadjam, úgy is hiába tagadnám, – felelt a sánta Bölcsek Bölcse. A Méz király azért gyüjteti velünk a mézet, hogy a csudafa mentől hamarább nagyra nőjjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.
Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csakúgy szórta a szikrát, egész erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe s ég, föld megzendült belé, úgy kiabálta:
– Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz a Méz királynak! Az én királykisasszonyomra vetette a szemét, ez a potrohos féreg! Mert az enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S enyim lesz, ha belehalok is. És most mehettek haza. Most az egyszer szabadon eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Méz királynak. Mondjátok meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de messze járjon a királykisasszonytól, mert jaj neki, ha közelében látom!
Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a varázsló szobába, ott felszitotta a pislákoló tüzet, az mindjárt fel is lobbant haragos, félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett egy tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette s a tégelyből a varázsitalt a tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst gomolygott a kémény felé, aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe állt, varázsvesszejével megsujtotta s mondta lassan, halkan, alig hallhatóan:
Szikra, szikra, peregj gyorsan,Peregj, pattogj egyre jobban,Míg a tüzed el nem lobban.Szikra, szikra, állj két lábra!Légy a Bűbájos szolgája,Figyelj az ő parancsára.
Szikra, szikra, peregj gyorsan,Peregj, pattogj egyre jobban,Míg a tüzed el nem lobban.Szikra, szikra, állj két lábra!Légy a Bűbájos szolgája,Figyelj az ő parancsára.
Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott, amíg piros szine hamuszinüvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje sujtott, s im, kialudt a szikra, eltünt nyomtalan, s állt a helyén egy vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó, aki nagyot ugrott örömében, amikor meglátta Bűbájost.
– Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj, – kacagott Szikra, – csakhogy világra hivtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire meguntam a szüntelen pergést, forgást, pattogást. Egy szó, mint száz, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!
Akár hiszitek, akár nem, kiült az öröm most a Bűbájos arcára is. Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött a vidám kedvü fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan s várta a Bűbájos parancsát.
Végre megszólalt Bűbájos:
– Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra. Amit mostan mondok, szedd jól a begyedbe.
– Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát üres a gyomrom, üres ám.
Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.
– Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a szemed, amíg én beszélek.
Hiszen nem kellett sok kinálás Szikrának, egy-kettőre felfalta a sok málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem állta kacagás nélkül.
– No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.
– No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e hol lakik a Nagy Bűbájos?
– Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga szikla tetején, a barlangjában.
– Igazad van, ott lakik. Hát, hallgass ide. Én most elmegyek innen Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.
Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé, csengett a kert is. Mondá:
– Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.
– Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mintszáz, amíg én távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék, akkor kezdődik a te dolgod.
– Halljam, édes gazdám, halljam, mi lesz az én dolgom?
– Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy Bűbájoshoz, elmondod neki, hová, merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.
– Oh, gazdám, gazdám, édes gazdám, – komolyodott el hirtelen a kacagó szemű Szikra, – félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám, hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld szelleme a csudafával Tündérországot megajándékozá, bűbájos onnét még élve nem került vissza.
– Ej, ne fecsegj, fickó. Tudom, amit tudok, még ma elindulok Tündérországba s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.
Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna, csendesen kifordult a konyhába, onnan seprüt hozott be, elkezdett sepergetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken, lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem törődött nagy bánatában semmivel. Amikor a szobát szépen kiseperte, kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyüjtötte, aztán utat vágott a kertben ujra az elvadult bokrok között, új fejfát állított a fekete kandur sirja fölé, s hipp, hopp, olyan rendet teremtett a kertben, hogy Bűbájos, amikor kilépett a házból, azt hitte, hogy a házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.
– No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám, – kiáltott Bűbájos felé nagy vígan Szikra.
Hamarosan langy meleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt arcát jóféle irral bekente, tövissel megtüzdelt haját szép gyengén megfésülte, aztán mint a gyermeket karjára vette a legyengült Bűbájost, hófehér ágyba lefektette, s altató dalt dalolt, mint egy kis gyermeknek. Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.
Amint vilámodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az arany iskátulyát, a kerten átkisérte, a fekete felhő már ott gomolygott felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett,szép csendesen leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sirva borult Bűbájos kezére, aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen nekiiramodott, s Tündérország felé eltünt nyomtalan.
– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, úgy látszik, a gazdánk hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.
– Bölcsen beszélsz, öreg tudós, – kiáltott fel Szikra a jegenyefára, – úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez életben.
A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan huzódtak vissza fészkükbe, mert Isten áldott napja mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása erősen bántotta a szemüket.
Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan ült le a kemence mellé, ahonnét tegnap oly vigan penderült ki a szoba közepére.