(Antigone oldalról, Ismene a palotából jő.)ANTIGONE.Ismene, drága testvér, tudsz-e oly csapást,Mit Oedipus bünéért Zeus nem külde ránk,Hogy életünkben érjen minden büntetés?Nincs átok, szégyen, nincs bánat, nyomor, keserv,Mit egyesülten szemlélnem ne kelleneA te s az én átoksujtotta sorsomon.És mily parancs az, melyet szóbeszéd szerint,Most hirdetett ki városunkban a király?Nem mondanád? Vagy nem tudod, hogy elleninkMily uj szégyennel sujtják kedvesink fejét?ISMENE.Nem hallék, testvér, mit sem kedvesink felől,Se’ jót, se’ rosszat, a mióta egy naponMindkét testvérünk egymás keblét döfve át,Kettős halállal egymás éltét elvevé.Az éjjel eltünt innen Argos serge is,S azóta nem tudom, mi végzet vár reám,Vidámabb lesz-e, vagy sötétebb a jövő?ANTIGONE.Előre tudtam, s ép azért hivattalakE helyre, hogy a hirt tőlem halld egyedül.ISMENE.Mi az? Látom, sötét gond nyomja kebledet.ANTIGONE.Nem tagadá meg hajthatlan szivű KreonEgyik fivérünktől a tisztes temetést?Eteoklest (mint a törvény s megszentelt szokásKivánja) eltemetteté, hogy tiszteletFogadja oda lenn az árnyvilágban őt;De Polynikest, a boldogtalant,Sem eltemetni, megsiratni sem szabad,Temetlenül, siratlanul heverjen ottA puszta földön, s teste a rárohanóMadárseregnek nyujtson édes lakomát.A jó Kreon parancsolá ezt így nekedS nekem, ah! ismételve mondom, nekem is.Azonnal itt lesz, s újra nyilván hirdetiTilalmát, hogy mindenki tudja; mert komolyÉs zordon a parancs, s ki ellene szegül,A néptől megkövezve szenved az halált.Mutasd meg most, merész-e lelked és nemes,Vagy nagyszivű szüléknek gyáva lánya vagy?ISMENE.Ha igy van, oh boldogtalan! ugyan mit érTőlem szegénytől, daczolás vagy engedés?ANTIGONE.Akarsz-e részes lenni tervemben? Beszélj.ISMENE.Mi vakmerő tervről beszélsz? Mi szándokod?ANTIGONE.A holtat enkezemmel eltemetni ma.ISMENE.Megtennéd azt, mi az egész népnek tilos?ANTIGONE.Testvérünkért – ha te nem is – én megteszem,Ne mondjon engem hitszegőnek senki sem!ISMENE.Boldogtalan! Kreonnal mersz daczolni te?ANTIGONE.Szeretteimtől elszakitni nincs joga.ISMENE.Oh jaj! nem jut eszedbe, mint halt meg atyánkUtálatúl az embereknek s dicstelen?Bünéért önmagára mondva büntetést,Önnön kezével ásta ő ki két szemét;S ki egy személyben anyja volt és hitvese,Fojtó hurokkal végezé ki önmagát;A két fivér jött harmadiknak azután,Egymásra törve véres harczmezőn, s közösHalállal vesztve egymás éltét egy napon.Mi érne minket, e törzs végső sarjait,Ha a törvénynyel szembe szállnánk vakmerőn,Lábbal tiporva a király parancsait?Oh testvér, ne feledd, hogy gyönge nők vagyunk,S hatalmas férfiakkal nem daczolhatunk;Parancsol az erős, nekünk engedni kell,Parancsa ránk a legborzasztóbb volna bár.Bocsássanak meg drága holtjaink nekem,Térden könyörgök érte! de daczolni aKirályi szóval nem merek. Csak esztelenFog oly munkába, mit megtenni képtelen.ANTIGONE.Nem kérlek többé, sőt ha kedved jönne is,Örömmel többé nem venném segélyedet.Maradj magadra hát. Én sirt ások neki;S ha meghalok, dicsőség lesz rám e halál.Jó tettemért szerettim oldalán fogokPihenni szeretően. A holtak kegyeTovább tart, mint az élőké; mert ott örökLakásom lesz velük. Te folytasd éltedet,S gúnyold az istenek örök törvényeit.ISMENE.Nem gúnyolom; de arra nincs elég erőm,Hogy vakmerően daczra hivjam a királyt.ANTIGONE.Csak hozd föl ezt mentségedül! Én indulok,A drága testvér sirját elkészíteni.ISMENE.Oh jaj! szegény, mint reszket éretted szivem.ANTIGONE.Engem ne félts; gondolj magad sorsára csak.ISMENE.Ne szólj e szándokodról senkinek; sötétTitokba burkold terved. Én is hallgatok.ANTIGONE.Oh nem, beszélj csak bátran! HallgatásodatRosszabb neven veszem, mint áruló szavad.ISMENE.Oly sok csapás után mily izzó még szived!ANTIGONE.Az istenek tetszése most velem leend.ISMENE.Igen, ha mire törsz, megbirná azt erőd.ANTIGONE.Ha nem lesz rá erőm, úgy felhagyok vele.ISMENE.Ha nincs reá erőd, úgy ne is fogj bele.ANTIGONE.Ne szólj tovább igy, mert gyülölni kezdelek,S a holt testvér gyülölni fog, mint ellenét.Hadd érjen esztelen fejemmel engemetA balsors átka! Hagyj tennem! Bár meghalok,De vigaszom lesz: ily ügyért szép a halál.ISMENE.Menj hát utadra! Tetted esztelen ugyan,De látom, hű szerelmed az, mi tettre hív.(Antigone oldalt, Ismene a palotába el. Megvirrad. A kar föllép.)KAR.Első versszak.Fényes nap, ragyogó világ!Melynél szebb nem hinte sugártTheba hét kapujára még,Mosolygsz végre az ég boltján,Hajnalfényt keltve ránk,S közelegsz megtörve a Dirke tükrén.1)És őt, a fehér paizsos2)Ellent, ki jöve Argosból,Siető menekülésre üzédGyorsitott zabolával.Ádáz Polynikes hivta fel őt,S betörő hadait földünkre hozá;Vijjogva, miként keselyű, hasitottaA levegőt.Ragyogón fedi szárnya, bércz havaként;Sok a fegyvere ésSörény boritotta sisakja.Első ellenversszak.Fenn röpködve az ormokon,Gyilkos dárdák ezreivel,Körben leste a hét kaput:S futott még mielőtt vérünk’Lakomára vehetné mohón,És lángba boritná tornyunk’A hephæstosi fáklyával.Bősz Ares tombolva rohanA szaladó sarkán, a keményHarczban győze a sárkány.3)Mert az önhittet gyülöli Zeus,S a büszke dicsekvőt bünteti ő,Letekint s látja az árként rohanóSereget gőgös fény s pompa között:Villáma lesujtja, ki bősz rohamánA várfokig értHarsány diadalmi dalával.Második versszak.Porba bukott a gonosz, ki szilaj dühébenFergetegül jöve ránk, lobogó üszökkel,S körül fogva a várfalakatRomlást lihegett.De a sors leveré!A csata más részire más végzetet osztott a nagy AresA hadi isten.A hetes kapunál, hol a hét vezetőHét ostromoló vezért fogadott,Zeus fegyvereket nyere áldozatul.Csak az egy atya, egy anya két fia volt,Ki a harcz közepett halált ada s vett;Gerelyét közösen egymásba döféS elesett a közös diadalban.Második ellenversszak.Ám jön a nagynevü győzelem istennője,4)És kegyes arcza köszönti szekérdús Thebát.Üzzük messzire elménkbőlA csaták moraját;Fel! az éjjelen át,Ünnepi karban, fel a vár templomihoz;Járjon előttünk a dobogó Bakchos.5)De immár itt közeleg Kreon,Theba hazánk új fejedelmeAz isteni végzet örök parancsa szerint.Mi terv lehet szive mélyiben,Hogy aggjainak tisztes csapatátIde rendelé parancsszóval,Kiküldött hirnöke által?(Kreon föllép kiséretével.)KREON.Az istenek sok pusztitó vihar utánIsmét békében őrzik városunk falát;Azért hivattalak a többiek közül,Mint legméltóbbakat, mert tudtam, férfiak!Hogy Laïoshoz mindenha hívek voltatok;S midőn e várost Oedipus kormányozá,És elhunytával a királyfiúk irántMindig rendithetetlen volt hűségetek.Hogy most a két királyi testvér egy naponGyilkolva s gyilkoltatva elhúllt s kölcsönösTestvérgyilkosság véres áldozatja lett:Reám szállt a királyi trón és hatalom,A nemzetségi származás sora szerint.Ám jól tudom, itélni addig nem lehetMás szívét és eszét, mig törvénytiszteletÉs tettek nem mutatják igaz érdemét.Ki egy egész ország felett uralkodik,És nem törekszik mindig a legjobb után,Sőt félelemből zárva tartja ajkait:Hitványnak mondom azt most is, mint azelőtt.S ki bárminő barátját jobban szeretiHonánál, nyomorult embernek tartom azt.A mindent látó Zeusra mondom, nem fogokHallgatni, ha népemre boldogság helyettVeszélyt látok bárhonnan is közelgeni;S ki a hazának ellensége, az nekemSem lesz barátom; mert tudom jól, hogy a honLegbiztosabb hajó a vészben, és ha eztMegóvjuk, úgy barátunk mindig lesz elég.Törvényeimben ez lesz az irányadó!Azért most hallgassátok az itéletet,Mit Oedipusnak két fiára hirdeték:Eteoklest, ki hazánkat védte hősileg,S dicsően elesett; sir hantja födje be,S kisérje őt az áldozat minden neme,Mit érdemelnek legkitünőbb férfiak;De Polynikest, ki honára támadott,Hogy a hazát és a hazának istenitTüzzel pusztitsa ki, s hogy öntestvérinekVérével lakjék jól; ki rabigát hozott,Hogy szolgaságba hajtsa a hon népeit:– Igy hirdetém ki a városban – senki seTemesse őt el, senki se sirassa meg,Temetlenül heverjen teste, és legyenEbek zsákmánya, orvmadarak étele.Ezt rendelem. Kezemből a gonosz sohaNe nyerjen oly jutalmat, mit jó érdemel.De ki honához hű marad, kegyelmem azt– Éljen vagy haljon – egyformán árasztja el.KAR.Ez hát határzatod, Menœkeus fia,A honnak elleni s barátai iránt?Hatalmad van reá, a törvényt te hozod,Tarthatsz itéletet élőkön s holtakon.KREON.Ügyeljetek, hogy megtartsák parancsomat.KAR.Ifjabb vállakra tedd e terhet, oh király!KREON.A holt mellett kirendelt őrök állanak.KAR.Mért bízod hát e dolgot másokra is?KREON.Hogy a parancs ellen ne keljen senki se.KAR.Nem őrült senki, hogy keresse a halált.KREON.Halál leend jutalma, ám az emberekKincsvágyból gyakran szembe szállnak ezzel is.(Az őr élénken jő.)ŐR.Épen nem mondhatom, hogy gyors lábakkal ésLélekszakadva jöttem volna, oh király!Mert sok nehéz gond lassitotta léptemet,S jöttömben gyakran vissza-vissza fordulék,Aggódva inte lelkem s mondá: «Oh botor!Miért sietsz oda, hol veszted vár reád?S ha itt maradsz, szegény! S Kreon megtudja majdMás ajkiról? Mint kerülöd ki a halált?»Ily aggodalmak közt csak lassan jöheték,Hosszúvá lesz ily módon bármi kurta út.De végre rászántam magam s hozzád jövék,Tudtodra adni a hirt, bármily rossz legyen;Mert biztat a remény, hogy többet nem fogokSzenvedni, mint a mennyit rám mért végzetem.KREON.Mi az, mi ily nagy félelemmel tölte el?ŐR.Előbb hadd szóljak enmagamról; én a bűntEl nem követtem, a tettest sem láttam én,S igy büntetést sem érdemelnék jog szerint.KREON.Üres szavakkal jól tudod burkolni azIgazságot. De látom, hogy rossz hirt hozál.ŐR.Valóban, szívem rettegéssel van tele.KREON.Beszélj hát végre, s menj utadra azután.ŐR.Kimondom hát. Valaki eltemette aHalottat, testét száraz porral fedte be,S megszentelé szokásos áldozattal is.KREON.Mit mondasz! Hol a vakmerő, ki ezt tevé?ŐR.Azt nem tudom. Se’ ásónyom, se’ bárdcsapásNem volt ott látható, szilárdan állt a föld,Kerékvágás sem látszott arra, semmi nyomSem árulá el a merész gonosztevőt.Mihelyt jelenté ezt az őrök elseje,Nagy rémület fogott mindannyiunkat el.Eltűnt a holt, bár nem volt eltemetve; csakPorral behintve, hogy ne érje átok őt.6)Ebek, vadállatok nyomát sem láthatók,Melyek tán, arra járva, szétmarczangolák.Szidalmazás hallatszék most mindenfelől.Egy őr vádolta másikát, s kevésbe mult,Hogy nem kelénk ökölre; mérgünk nagy vala,Mert mindnyájunk fejét terhelte ez a bűn,Bár részét benne eltagadta mindenik.Készek valánk keresztül menni a tüzön,Izzó követ markolni,7)s esküt tenni aNagy istenekre, hogy nem mi követtük elA bűnt, sem a tettest nem ismerjük, ki volt.Látván, hogy minden vizsgálódás hasztalan,Megszólalt egyikünk, s szavára borzalomSzegzé fejünket földnek; mert sem elleneVitázni, sem tanácsot adni nem tudánk.Ez volt, mit monda: az ügyet be kell nekedJelentenünk, s el nem titkolni semmit is.Szavát fogadtuk, s sorsot vetve, engem ért– Boldogtalant – e szörnyü megtiszteltetés.Kedv nélkül jöttem s nem találom kedvedet;Rossz hírhozót jó szivvel nem lát senki sem.KAR.Rég sejti fontolgatva lelkem, oh király!Hogy mindez a nagy istenek munkája volt.KREON.Hallgass, nehogy haragra lobbantson szavad,És vénségedre esztelennek tartsalak.Mint mondhatod, hogy ezt az égiek tevék,S azon holttestre gondot ők viseltenek?Hogyan! Talán azt pártolnák az istenek,Ki tüzzel-vassal ronta országunkra, hogyFeldulja a templomokat s oltárokat,És szetszakítsa az ország törvényeit?Vagy tán gonoszra száll az istenek kegye?Nem úgy! Van egynehány a polgárok között,Ki rég titokban zúgolódik ellenem,Fejet csóvál parancsimon, s kemény nyakátNem hajtja törvény s rend szerint igám alá.Bizonynyal ők valának, kik az őröketBérrel megejtve e merényre csábiták.Mert nincs, mi annyi bajt okozna emberekKözt, mint a pénz. Országokat pusztít el ez,Földönfutókká tészi a polgárokat,Rosszat csinál a jóból, és az emberekIgaz lelkét gonoszra tudja hajtani;Nincs álnokság, csalárdság, gazság, a mireEmbert a pénz meg nem tanitna egyhamar.De kit a bér a bűnös tettre csábitott,Eléri végre azt a méltó büntetés.(Az őrhöz.)A mily igaz, hogy Zeust hódolva tisztelem,Úgy teljesítem, melyet mondok, eskümet:Ha azt, ki önkezével ásta meg a sirt,Ide nem állitjátok szemeim elé,Nem lesz elég haláltok, élve függjetekMagas bitón s igy hirdessétek bűnötök:Hogy a jövőben is tudjátok, mint lehetJó nyereségre tenni szert; s okuljatok,Hogy nemcsak hasznot kell keresni mindenütt.Szerencsét ritkán hoz rosszul szerzett vagyon,Legtöbbször végveszélybe dönti emberét.ŐR.Engedsz még egy szót? Vagy jobb lesz, ha távozom?KREON.Nem látod, mennyi boszuságot ad szavad?ŐR.Szived’ kinozza-e beszédem vagy füled’?KREON.Mit fürkészed, hol székel bennem a harag?ŐR.A bűnös sérté szived’, én csak a füled’.KREON.Ah mily kiállhatatlan szószátyár levél!ŐRDe az mégsem vagyok, ki a bűnt megtevé.KREON.Te vagy, s hozzá pénzért adád el lelkedet.ŐR.Jaj!Baj, ha igaznak látszik, a mi nem igaz.KREON.Fecseghetsz látszatról, de ha elémbe nemHozod a bűnöst, akkor majd tapasztalod,Hogy alacsony pénzvágyból átok sarja kél.(El kiséretével.)ŐR.Oh vajha fölfedeznék! De akadjanakReá vagy nem, – hiszen szerencse dolga ez –Ide bizonynyal többé vissza nem jövök.Mert most is, hogy remény felett kilábolék,Az isteneknek sok hálával tartozom.(Elsiet.)KAR.Első versszak.Sok nagyszerű van e földön,Köztük az ember a legnagyobb.Átkel a komor tengereken,Haragos habok közöttElőre törve merészen,A déli szél alatt.Az örök istenáldta GæaŐ neki termi gyümölcseit éven át,Ménei vonnak ekével a föld szinénKörül és körül barázdát.Első ellenversszak.A repülő vidám madárt,A vad állatok ezreit,És a vizek szülötteitÜgyesen bekerítiHáló fodraival az ember,S eszével fogja meg.Csalárd fogásival legyőziA sivatag vadjait;S a sörény borította nyakú paripát,Meg a szörnyű bérczi bikátIgába hajtja.Második versszak.A beszédet, a gondolatotNeki adta a sors egyedül,Törvényeket ő hoz a földön;Elűzi fejéről a zord fagyot és záport,S Zeus mennyköveit.Esze mindent kitud,S készen éri mindig a jövő.Egy van, mi leveri őt: a halál;De gyógyító kezével a kórt elűzi.Második ellenversszak.Keze műveiben ügyes ő (hitet felül mulón) s csalárd,Hajolva a rossz vagy a jó után,Ki honát s az isten örökJogát híven tiszteli,Áldva legyen – áldva legyen!De legyen átok a gonoszon,Ki daczra kel ellenök.Tűzhelyemhez soha ő ne üljönS része ne legyen kedvesim közt.Az égre! Mi csodás tünemény!Hihetek szememnek?Igen, haszontalanul tagadom,Ime Antigone jő.Boldogtalan Oedipus árva gyermeke, ah! mit tevél?Mit tevél?Erre vezet az őr! Mi bűn lehet az, melyet elkövetél?Megszegéd a királyi parancsot?(Az őr vezeti Antigonét.)ŐR.Ez az, ki a bűnt elkövette; ott lelők,A sirt kezével ásva.De hol Kreon?KAR.A palotából épen jókor jő elő.(Kreon föllép.)KREON.Mi történt? Mily jó hir köszönti jöttömet?ŐR.Király! halandó esküt ne tegyen soha,Mert később látja, hogy hazug volt szándoka;Im én is esküvém, hogy többé nem jövökE helyre, futva szörnyü haragod elől;De most remény felett oly nagy szerencse ért,Melyhez hasonló földön nem található;Hozom hát, esküm ellen, e szüzet, kit aSirnál lelénk; nem kelle sorsot vetni most,Mert engem illet érte a dij, senki mást.És most, király, hallgasd ki és itéld el őtTetszés szerint; én tisztán állok s ment vagyokA büntetéstől, melyet a bünösre mérsz.KREON.Hol és miként ejtéd fogságba e leányt?ŐR.Ő ásta a sirt. Ez minden, mit mondhatok.KREON.Biztos vagy-e, hogy mind való az, mit beszélsz?ŐR.Saját szememmel láttam, mint temette elA temetetlent. Tisztán szólok s érthetőn?KREON.Hogy vetted észre és hogy kaptad rajta őt?ŐR.Igy történt a dolog. Borzasztó haragodMindannyiunkat rémülettel tölte el;S helyünkre érve szerte szórtuk a fövényt,Mely a halottnak rothadó testét födé;Szél ellenében a hegyen üténk tanyát,Hogy orrunkat ne bántsa a holttest szaga,S ha egyik-másik őr kissé ellankadott,Szidalmazó szavakkal serkentők legott.Igy tarta ez, mig a nap fényes kerekeAz égbolt kellő közepére érkezett,S erősen égetett; forgószél támadottEgyszerre most, mint égből küldetett csapás,Szétszórva a völgy lombjait s a sik mezőtBelepve; elborult a lég; s az istenekHaragjától csak úgy káprázott a szemünk.Hogy jó időre a vihar lecsillapult,Szemünkbe tűnt e szűz, zokogva hangosan,Mint gyászmadár, ha visszatérve üresenTalálja fészkét, elrabolva magzatit!Ekként sóhajta ő is a dúlt sir felett,Szörnyü átokkal sujtva a gonosztevőt,Ki a halottól elrabolta hantjait.Száraz port hinte aztán a holttest fölé.Érczkorsajából háromszor megöntözé,8)Megszentelvén a hármas áldozattal őt.Mi látva ezt, rátörtünk s elfogtuk legott,Bár cseppet sem volt megrémülve, mondhatom;S midőn szemére hánytuk ezt s előbbeniTettét, merészen mindent önmagára vett,Nagy örömömre s bánatomra egyaránt.Mert bajtól szabadulni nagy öröm ugyan,De fájdalmas, barátot vészbe dönteni;Hanem hát én rám nézve, természet szerint,Enboldogságom mindennél előbb való.KREON.Te, a ki földre szegzed vakmerő fejed,Megvallod vagy tagadod bűnös tettedet?ANTIGONE.Megvallom bátran, mit tevék, s nem tagadom.KREON.(Az őrhöz.)Mehetsz, a merre tetszik, útad tárva áll,Szabad vagy és feloldva súlyos vád alól.(Az őr el.)(Antigonehoz.)Te meg beszélj, rövid szóval, ne hosszasan:Ismerted a tilalmat, melyet hirdeték?ANTIGONE.Ismertem. Mért tagadjam? Nyilvános vala.KREON.S parancsomat mégis megszegted vakmerőn?ANTIGONE.Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,Az embersziv számára ily törvényt nem ad.Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, énHalandó, hogy miatta megtagadjam aNagy istenek örök, nem irt törvényeit.Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,Öröktől él s korát nem tudja senki sem;Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,S az égiektől érdemelni büntetést –Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,Itéleted nélkül is. Hisz ha a halálKorán elér, csak nyereségnek tartom azt.Vagy nem szerencse arra nézve a halál,Kit életében annyi szenvedés gyötör?Nem fáj a sir nekem; de fájna az nagyon,Ha sirjától megfosztva, temetetlenülLátnám porladni testvéremnek csontjait,Kit szült saját anyám. Ez fáj, nem a halál!Ha dőreségnek mondod azt, a mit tevék,Ki dőreségről vádolsz, dőre vagy magad.KAR.A lány daczában apja dacza újra él;Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.KREON.Jegyezd meg, legkönnyebben dől meg a makacs,Kemény szivű; miként a tűzedzette vas,Erős bár és merev, gyakorta megreped,S apró forgácsokká törik szét csakhamar.Kicsiny zablával meg lehet fékezni aSzilaj mének tüzét. A felfuvalkodásNem illik ahhoz, a ki más embert ural.E lány eléggé megmutatta, mily makacs,Midőn a törvényt vakmerően megszegé;De új bűnnel tetézi most a régi bűnt.Dicsekvő gúnynyal dobva azt szemünk közé.Ő volna férfiú és gyáva asszony én,Ha gőgjét győzni hagynám megtorlatlanul.Nem; bárha testvéremnek lánya s volna bárVérségre hozzám bárminő közel rokon.Ki nem kerüli a legsúlyosb büntetést,Sem ő, sem húga! Mert húgát is vádolom,Bünében egyenlően osztozik vele.Hivjátok ki! Imént látám a házban őt,Őrjöngve félelmében s öntudatlanul.A lélek igy elárul gyakran sok gonoszt,Ki a sötétben szőtte álnok terveit.De én előttem gyűlöletnek tárgya az,Ki tetten érve, még kendőzi bűneit.ANTIGONE.Többet kivánsz-e tőlem, mint halálomat?KREON.Nem többet. Elég lesz halálod is nekem.ANTIGONE.Mért késel hát? Szavadban eddig sem lelékKedvet, sem a jövőben nem lelek soha;S szavamban ép’ úgy nem találsz kedvet te sem.Pedig mi az, miért nagyobb magasztalástÉrdemlek, mint hogy testvéremnek sirt adék?Ti is, kik itt jelen vagytok, helyeslitek,De nyelvetek megbénitá a félelem.Csak zsarnok birja a hatalmat és jogot,Hogy szólhat és tehet szabad tetszés szerint.KREON.
(Antigone oldalról, Ismene a palotából jő.)
ANTIGONE.
Ismene, drága testvér, tudsz-e oly csapást,Mit Oedipus bünéért Zeus nem külde ránk,Hogy életünkben érjen minden büntetés?Nincs átok, szégyen, nincs bánat, nyomor, keserv,Mit egyesülten szemlélnem ne kelleneA te s az én átoksujtotta sorsomon.És mily parancs az, melyet szóbeszéd szerint,Most hirdetett ki városunkban a király?Nem mondanád? Vagy nem tudod, hogy elleninkMily uj szégyennel sujtják kedvesink fejét?
ISMENE.
Nem hallék, testvér, mit sem kedvesink felől,Se’ jót, se’ rosszat, a mióta egy naponMindkét testvérünk egymás keblét döfve át,Kettős halállal egymás éltét elvevé.Az éjjel eltünt innen Argos serge is,S azóta nem tudom, mi végzet vár reám,Vidámabb lesz-e, vagy sötétebb a jövő?
ANTIGONE.
Előre tudtam, s ép azért hivattalakE helyre, hogy a hirt tőlem halld egyedül.
ISMENE.
Mi az? Látom, sötét gond nyomja kebledet.
ANTIGONE.
Nem tagadá meg hajthatlan szivű KreonEgyik fivérünktől a tisztes temetést?Eteoklest (mint a törvény s megszentelt szokásKivánja) eltemetteté, hogy tiszteletFogadja oda lenn az árnyvilágban őt;De Polynikest, a boldogtalant,Sem eltemetni, megsiratni sem szabad,Temetlenül, siratlanul heverjen ottA puszta földön, s teste a rárohanóMadárseregnek nyujtson édes lakomát.A jó Kreon parancsolá ezt így nekedS nekem, ah! ismételve mondom, nekem is.Azonnal itt lesz, s újra nyilván hirdetiTilalmát, hogy mindenki tudja; mert komolyÉs zordon a parancs, s ki ellene szegül,A néptől megkövezve szenved az halált.Mutasd meg most, merész-e lelked és nemes,Vagy nagyszivű szüléknek gyáva lánya vagy?
ISMENE.
Ha igy van, oh boldogtalan! ugyan mit érTőlem szegénytől, daczolás vagy engedés?
ANTIGONE.
Akarsz-e részes lenni tervemben? Beszélj.
ISMENE.
Mi vakmerő tervről beszélsz? Mi szándokod?
ANTIGONE.
A holtat enkezemmel eltemetni ma.
ISMENE.
Megtennéd azt, mi az egész népnek tilos?
ANTIGONE.
Testvérünkért – ha te nem is – én megteszem,Ne mondjon engem hitszegőnek senki sem!
ISMENE.
Boldogtalan! Kreonnal mersz daczolni te?
ANTIGONE.
Szeretteimtől elszakitni nincs joga.
ISMENE.
Oh jaj! nem jut eszedbe, mint halt meg atyánkUtálatúl az embereknek s dicstelen?Bünéért önmagára mondva büntetést,Önnön kezével ásta ő ki két szemét;S ki egy személyben anyja volt és hitvese,Fojtó hurokkal végezé ki önmagát;A két fivér jött harmadiknak azután,Egymásra törve véres harczmezőn, s közösHalállal vesztve egymás éltét egy napon.Mi érne minket, e törzs végső sarjait,Ha a törvénynyel szembe szállnánk vakmerőn,Lábbal tiporva a király parancsait?Oh testvér, ne feledd, hogy gyönge nők vagyunk,S hatalmas férfiakkal nem daczolhatunk;Parancsol az erős, nekünk engedni kell,Parancsa ránk a legborzasztóbb volna bár.Bocsássanak meg drága holtjaink nekem,Térden könyörgök érte! de daczolni aKirályi szóval nem merek. Csak esztelenFog oly munkába, mit megtenni képtelen.
ANTIGONE.
Nem kérlek többé, sőt ha kedved jönne is,Örömmel többé nem venném segélyedet.Maradj magadra hát. Én sirt ások neki;S ha meghalok, dicsőség lesz rám e halál.Jó tettemért szerettim oldalán fogokPihenni szeretően. A holtak kegyeTovább tart, mint az élőké; mert ott örökLakásom lesz velük. Te folytasd éltedet,S gúnyold az istenek örök törvényeit.
ISMENE.
Nem gúnyolom; de arra nincs elég erőm,Hogy vakmerően daczra hivjam a királyt.
ANTIGONE.
Csak hozd föl ezt mentségedül! Én indulok,A drága testvér sirját elkészíteni.
ISMENE.
Oh jaj! szegény, mint reszket éretted szivem.
ANTIGONE.
Engem ne félts; gondolj magad sorsára csak.
ISMENE.
Ne szólj e szándokodról senkinek; sötétTitokba burkold terved. Én is hallgatok.
ANTIGONE.
Oh nem, beszélj csak bátran! HallgatásodatRosszabb neven veszem, mint áruló szavad.
ISMENE.
Oly sok csapás után mily izzó még szived!
ANTIGONE.
Az istenek tetszése most velem leend.
ISMENE.
Igen, ha mire törsz, megbirná azt erőd.
ANTIGONE.
Ha nem lesz rá erőm, úgy felhagyok vele.
ISMENE.
Ha nincs reá erőd, úgy ne is fogj bele.
ANTIGONE.
Ne szólj tovább igy, mert gyülölni kezdelek,S a holt testvér gyülölni fog, mint ellenét.Hadd érjen esztelen fejemmel engemetA balsors átka! Hagyj tennem! Bár meghalok,De vigaszom lesz: ily ügyért szép a halál.
ISMENE.
Menj hát utadra! Tetted esztelen ugyan,
De látom, hű szerelmed az, mi tettre hív.
(Antigone oldalt, Ismene a palotába el. Megvirrad. A kar föllép.)
KAR.
Első versszak.
Fényes nap, ragyogó világ!Melynél szebb nem hinte sugártTheba hét kapujára még,Mosolygsz végre az ég boltján,Hajnalfényt keltve ránk,S közelegsz megtörve a Dirke tükrén.1)És őt, a fehér paizsos2)Ellent, ki jöve Argosból,Siető menekülésre üzédGyorsitott zabolával.Ádáz Polynikes hivta fel őt,S betörő hadait földünkre hozá;Vijjogva, miként keselyű, hasitottaA levegőt.Ragyogón fedi szárnya, bércz havaként;Sok a fegyvere ésSörény boritotta sisakja.
Első ellenversszak.
Fenn röpködve az ormokon,Gyilkos dárdák ezreivel,Körben leste a hét kaput:S futott még mielőtt vérünk’Lakomára vehetné mohón,És lángba boritná tornyunk’A hephæstosi fáklyával.Bősz Ares tombolva rohanA szaladó sarkán, a keményHarczban győze a sárkány.3)
Mert az önhittet gyülöli Zeus,S a büszke dicsekvőt bünteti ő,Letekint s látja az árként rohanóSereget gőgös fény s pompa között:Villáma lesujtja, ki bősz rohamánA várfokig értHarsány diadalmi dalával.
Második versszak.
Porba bukott a gonosz, ki szilaj dühébenFergetegül jöve ránk, lobogó üszökkel,S körül fogva a várfalakatRomlást lihegett.De a sors leveré!A csata más részire más végzetet osztott a nagy AresA hadi isten.A hetes kapunál, hol a hét vezetőHét ostromoló vezért fogadott,Zeus fegyvereket nyere áldozatul.Csak az egy atya, egy anya két fia volt,Ki a harcz közepett halált ada s vett;Gerelyét közösen egymásba döféS elesett a közös diadalban.
Második ellenversszak.
Ám jön a nagynevü győzelem istennője,4)És kegyes arcza köszönti szekérdús Thebát.Üzzük messzire elménkbőlA csaták moraját;Fel! az éjjelen át,Ünnepi karban, fel a vár templomihoz;Járjon előttünk a dobogó Bakchos.5)De immár itt közeleg Kreon,Theba hazánk új fejedelmeAz isteni végzet örök parancsa szerint.Mi terv lehet szive mélyiben,Hogy aggjainak tisztes csapatátIde rendelé parancsszóval,Kiküldött hirnöke által?
(Kreon föllép kiséretével.)
KREON.
Az istenek sok pusztitó vihar utánIsmét békében őrzik városunk falát;Azért hivattalak a többiek közül,Mint legméltóbbakat, mert tudtam, férfiak!Hogy Laïoshoz mindenha hívek voltatok;S midőn e várost Oedipus kormányozá,És elhunytával a királyfiúk irántMindig rendithetetlen volt hűségetek.Hogy most a két királyi testvér egy naponGyilkolva s gyilkoltatva elhúllt s kölcsönösTestvérgyilkosság véres áldozatja lett:Reám szállt a királyi trón és hatalom,A nemzetségi származás sora szerint.Ám jól tudom, itélni addig nem lehetMás szívét és eszét, mig törvénytiszteletÉs tettek nem mutatják igaz érdemét.Ki egy egész ország felett uralkodik,És nem törekszik mindig a legjobb után,Sőt félelemből zárva tartja ajkait:Hitványnak mondom azt most is, mint azelőtt.S ki bárminő barátját jobban szeretiHonánál, nyomorult embernek tartom azt.A mindent látó Zeusra mondom, nem fogokHallgatni, ha népemre boldogság helyettVeszélyt látok bárhonnan is közelgeni;S ki a hazának ellensége, az nekemSem lesz barátom; mert tudom jól, hogy a honLegbiztosabb hajó a vészben, és ha eztMegóvjuk, úgy barátunk mindig lesz elég.Törvényeimben ez lesz az irányadó!Azért most hallgassátok az itéletet,Mit Oedipusnak két fiára hirdeték:Eteoklest, ki hazánkat védte hősileg,S dicsően elesett; sir hantja födje be,S kisérje őt az áldozat minden neme,Mit érdemelnek legkitünőbb férfiak;De Polynikest, ki honára támadott,Hogy a hazát és a hazának istenitTüzzel pusztitsa ki, s hogy öntestvérinekVérével lakjék jól; ki rabigát hozott,Hogy szolgaságba hajtsa a hon népeit:– Igy hirdetém ki a városban – senki seTemesse őt el, senki se sirassa meg,Temetlenül heverjen teste, és legyenEbek zsákmánya, orvmadarak étele.Ezt rendelem. Kezemből a gonosz sohaNe nyerjen oly jutalmat, mit jó érdemel.De ki honához hű marad, kegyelmem azt– Éljen vagy haljon – egyformán árasztja el.
KAR.
Ez hát határzatod, Menœkeus fia,A honnak elleni s barátai iránt?Hatalmad van reá, a törvényt te hozod,Tarthatsz itéletet élőkön s holtakon.
KREON.
Ügyeljetek, hogy megtartsák parancsomat.
KAR.
Ifjabb vállakra tedd e terhet, oh király!
KREON.
A holt mellett kirendelt őrök állanak.
KAR.
Mért bízod hát e dolgot másokra is?
KREON.
Hogy a parancs ellen ne keljen senki se.
KAR.
Nem őrült senki, hogy keresse a halált.
KREON.
Halál leend jutalma, ám az emberekKincsvágyból gyakran szembe szállnak ezzel is.
(Az őr élénken jő.)
ŐR.
Épen nem mondhatom, hogy gyors lábakkal ésLélekszakadva jöttem volna, oh király!Mert sok nehéz gond lassitotta léptemet,S jöttömben gyakran vissza-vissza fordulék,Aggódva inte lelkem s mondá: «Oh botor!Miért sietsz oda, hol veszted vár reád?S ha itt maradsz, szegény! S Kreon megtudja majdMás ajkiról? Mint kerülöd ki a halált?»Ily aggodalmak közt csak lassan jöheték,Hosszúvá lesz ily módon bármi kurta út.De végre rászántam magam s hozzád jövék,Tudtodra adni a hirt, bármily rossz legyen;Mert biztat a remény, hogy többet nem fogokSzenvedni, mint a mennyit rám mért végzetem.
KREON.
Mi az, mi ily nagy félelemmel tölte el?
ŐR.
Előbb hadd szóljak enmagamról; én a bűntEl nem követtem, a tettest sem láttam én,S igy büntetést sem érdemelnék jog szerint.
KREON.
Üres szavakkal jól tudod burkolni azIgazságot. De látom, hogy rossz hirt hozál.
ŐR.
Valóban, szívem rettegéssel van tele.
KREON.
Beszélj hát végre, s menj utadra azután.
ŐR.
Kimondom hát. Valaki eltemette aHalottat, testét száraz porral fedte be,S megszentelé szokásos áldozattal is.
KREON.
Mit mondasz! Hol a vakmerő, ki ezt tevé?
ŐR.
Azt nem tudom. Se’ ásónyom, se’ bárdcsapásNem volt ott látható, szilárdan állt a föld,Kerékvágás sem látszott arra, semmi nyomSem árulá el a merész gonosztevőt.Mihelyt jelenté ezt az őrök elseje,Nagy rémület fogott mindannyiunkat el.Eltűnt a holt, bár nem volt eltemetve; csakPorral behintve, hogy ne érje átok őt.6)Ebek, vadállatok nyomát sem láthatók,Melyek tán, arra járva, szétmarczangolák.Szidalmazás hallatszék most mindenfelől.Egy őr vádolta másikát, s kevésbe mult,Hogy nem kelénk ökölre; mérgünk nagy vala,Mert mindnyájunk fejét terhelte ez a bűn,Bár részét benne eltagadta mindenik.Készek valánk keresztül menni a tüzön,Izzó követ markolni,7)s esküt tenni aNagy istenekre, hogy nem mi követtük elA bűnt, sem a tettest nem ismerjük, ki volt.Látván, hogy minden vizsgálódás hasztalan,Megszólalt egyikünk, s szavára borzalomSzegzé fejünket földnek; mert sem elleneVitázni, sem tanácsot adni nem tudánk.Ez volt, mit monda: az ügyet be kell nekedJelentenünk, s el nem titkolni semmit is.Szavát fogadtuk, s sorsot vetve, engem ért– Boldogtalant – e szörnyü megtiszteltetés.Kedv nélkül jöttem s nem találom kedvedet;Rossz hírhozót jó szivvel nem lát senki sem.
KAR.
Rég sejti fontolgatva lelkem, oh király!Hogy mindez a nagy istenek munkája volt.
KREON.
Hallgass, nehogy haragra lobbantson szavad,És vénségedre esztelennek tartsalak.Mint mondhatod, hogy ezt az égiek tevék,S azon holttestre gondot ők viseltenek?Hogyan! Talán azt pártolnák az istenek,Ki tüzzel-vassal ronta országunkra, hogyFeldulja a templomokat s oltárokat,És szetszakítsa az ország törvényeit?Vagy tán gonoszra száll az istenek kegye?Nem úgy! Van egynehány a polgárok között,Ki rég titokban zúgolódik ellenem,Fejet csóvál parancsimon, s kemény nyakátNem hajtja törvény s rend szerint igám alá.Bizonynyal ők valának, kik az őröketBérrel megejtve e merényre csábiták.Mert nincs, mi annyi bajt okozna emberekKözt, mint a pénz. Országokat pusztít el ez,Földönfutókká tészi a polgárokat,Rosszat csinál a jóból, és az emberekIgaz lelkét gonoszra tudja hajtani;Nincs álnokság, csalárdság, gazság, a mireEmbert a pénz meg nem tanitna egyhamar.De kit a bér a bűnös tettre csábitott,Eléri végre azt a méltó büntetés.
(Az őrhöz.)
A mily igaz, hogy Zeust hódolva tisztelem,Úgy teljesítem, melyet mondok, eskümet:Ha azt, ki önkezével ásta meg a sirt,Ide nem állitjátok szemeim elé,Nem lesz elég haláltok, élve függjetekMagas bitón s igy hirdessétek bűnötök:Hogy a jövőben is tudjátok, mint lehetJó nyereségre tenni szert; s okuljatok,Hogy nemcsak hasznot kell keresni mindenütt.Szerencsét ritkán hoz rosszul szerzett vagyon,Legtöbbször végveszélybe dönti emberét.
ŐR.
Engedsz még egy szót? Vagy jobb lesz, ha távozom?
KREON.
Nem látod, mennyi boszuságot ad szavad?
ŐR.
Szived’ kinozza-e beszédem vagy füled’?
KREON.
Mit fürkészed, hol székel bennem a harag?
ŐR.
A bűnös sérté szived’, én csak a füled’.
KREON.
Ah mily kiállhatatlan szószátyár levél!
ŐR
De az mégsem vagyok, ki a bűnt megtevé.
KREON.
Te vagy, s hozzá pénzért adád el lelkedet.
ŐR.
Jaj!Baj, ha igaznak látszik, a mi nem igaz.
KREON.
Fecseghetsz látszatról, de ha elémbe nemHozod a bűnöst, akkor majd tapasztalod,Hogy alacsony pénzvágyból átok sarja kél.
(El kiséretével.)
ŐR.
Oh vajha fölfedeznék! De akadjanakReá vagy nem, – hiszen szerencse dolga ez –Ide bizonynyal többé vissza nem jövök.Mert most is, hogy remény felett kilábolék,Az isteneknek sok hálával tartozom.
(Elsiet.)
KAR.
Első versszak.
Sok nagyszerű van e földön,Köztük az ember a legnagyobb.Átkel a komor tengereken,Haragos habok közöttElőre törve merészen,A déli szél alatt.Az örök istenáldta GæaŐ neki termi gyümölcseit éven át,Ménei vonnak ekével a föld szinénKörül és körül barázdát.
Első ellenversszak.
A repülő vidám madárt,A vad állatok ezreit,És a vizek szülötteitÜgyesen bekerítiHáló fodraival az ember,S eszével fogja meg.Csalárd fogásival legyőziA sivatag vadjait;S a sörény borította nyakú paripát,Meg a szörnyű bérczi bikátIgába hajtja.
Második versszak.
A beszédet, a gondolatotNeki adta a sors egyedül,Törvényeket ő hoz a földön;Elűzi fejéről a zord fagyot és záport,S Zeus mennyköveit.Esze mindent kitud,S készen éri mindig a jövő.Egy van, mi leveri őt: a halál;De gyógyító kezével a kórt elűzi.
Második ellenversszak.
Keze műveiben ügyes ő (hitet felül mulón) s csalárd,Hajolva a rossz vagy a jó után,Ki honát s az isten örökJogát híven tiszteli,Áldva legyen – áldva legyen!De legyen átok a gonoszon,Ki daczra kel ellenök.Tűzhelyemhez soha ő ne üljönS része ne legyen kedvesim közt.Az égre! Mi csodás tünemény!Hihetek szememnek?Igen, haszontalanul tagadom,Ime Antigone jő.Boldogtalan Oedipus árva gyermeke, ah! mit tevél?Mit tevél?Erre vezet az őr! Mi bűn lehet az, melyet elkövetél?Megszegéd a királyi parancsot?
(Az őr vezeti Antigonét.)
ŐR.
Ez az, ki a bűnt elkövette; ott lelők,A sirt kezével ásva.De hol Kreon?
KAR.
A palotából épen jókor jő elő.
(Kreon föllép.)
KREON.
Mi történt? Mily jó hir köszönti jöttömet?
ŐR.
Király! halandó esküt ne tegyen soha,Mert később látja, hogy hazug volt szándoka;Im én is esküvém, hogy többé nem jövökE helyre, futva szörnyü haragod elől;De most remény felett oly nagy szerencse ért,Melyhez hasonló földön nem található;Hozom hát, esküm ellen, e szüzet, kit aSirnál lelénk; nem kelle sorsot vetni most,Mert engem illet érte a dij, senki mást.És most, király, hallgasd ki és itéld el őtTetszés szerint; én tisztán állok s ment vagyokA büntetéstől, melyet a bünösre mérsz.
KREON.
Hol és miként ejtéd fogságba e leányt?
ŐR.
Ő ásta a sirt. Ez minden, mit mondhatok.
KREON.
Biztos vagy-e, hogy mind való az, mit beszélsz?
ŐR.
Saját szememmel láttam, mint temette elA temetetlent. Tisztán szólok s érthetőn?
KREON.
Hogy vetted észre és hogy kaptad rajta őt?
ŐR.
Igy történt a dolog. Borzasztó haragodMindannyiunkat rémülettel tölte el;S helyünkre érve szerte szórtuk a fövényt,Mely a halottnak rothadó testét födé;Szél ellenében a hegyen üténk tanyát,Hogy orrunkat ne bántsa a holttest szaga,S ha egyik-másik őr kissé ellankadott,Szidalmazó szavakkal serkentők legott.Igy tarta ez, mig a nap fényes kerekeAz égbolt kellő közepére érkezett,S erősen égetett; forgószél támadottEgyszerre most, mint égből küldetett csapás,Szétszórva a völgy lombjait s a sik mezőtBelepve; elborult a lég; s az istenekHaragjától csak úgy káprázott a szemünk.Hogy jó időre a vihar lecsillapult,Szemünkbe tűnt e szűz, zokogva hangosan,Mint gyászmadár, ha visszatérve üresenTalálja fészkét, elrabolva magzatit!Ekként sóhajta ő is a dúlt sir felett,Szörnyü átokkal sujtva a gonosztevőt,Ki a halottól elrabolta hantjait.Száraz port hinte aztán a holttest fölé.Érczkorsajából háromszor megöntözé,8)Megszentelvén a hármas áldozattal őt.Mi látva ezt, rátörtünk s elfogtuk legott,Bár cseppet sem volt megrémülve, mondhatom;S midőn szemére hánytuk ezt s előbbeniTettét, merészen mindent önmagára vett,Nagy örömömre s bánatomra egyaránt.Mert bajtól szabadulni nagy öröm ugyan,De fájdalmas, barátot vészbe dönteni;Hanem hát én rám nézve, természet szerint,Enboldogságom mindennél előbb való.
KREON.
Te, a ki földre szegzed vakmerő fejed,Megvallod vagy tagadod bűnös tettedet?
ANTIGONE.
Megvallom bátran, mit tevék, s nem tagadom.
KREON.(Az őrhöz.)
Mehetsz, a merre tetszik, útad tárva áll,Szabad vagy és feloldva súlyos vád alól.(Az őr el.)
(Antigonehoz.)
Te meg beszélj, rövid szóval, ne hosszasan:Ismerted a tilalmat, melyet hirdeték?
ANTIGONE.
Ismertem. Mért tagadjam? Nyilvános vala.
KREON.
S parancsomat mégis megszegted vakmerőn?
ANTIGONE.
Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,Az embersziv számára ily törvényt nem ad.Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, énHalandó, hogy miatta megtagadjam aNagy istenek örök, nem irt törvényeit.Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,Öröktől él s korát nem tudja senki sem;Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,S az égiektől érdemelni büntetést –Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,Itéleted nélkül is. Hisz ha a halálKorán elér, csak nyereségnek tartom azt.Vagy nem szerencse arra nézve a halál,Kit életében annyi szenvedés gyötör?Nem fáj a sir nekem; de fájna az nagyon,Ha sirjától megfosztva, temetetlenülLátnám porladni testvéremnek csontjait,Kit szült saját anyám. Ez fáj, nem a halál!Ha dőreségnek mondod azt, a mit tevék,Ki dőreségről vádolsz, dőre vagy magad.
KAR.
A lány daczában apja dacza újra él;Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.
KREON.
Jegyezd meg, legkönnyebben dől meg a makacs,Kemény szivű; miként a tűzedzette vas,Erős bár és merev, gyakorta megreped,S apró forgácsokká törik szét csakhamar.Kicsiny zablával meg lehet fékezni aSzilaj mének tüzét. A felfuvalkodásNem illik ahhoz, a ki más embert ural.E lány eléggé megmutatta, mily makacs,Midőn a törvényt vakmerően megszegé;De új bűnnel tetézi most a régi bűnt.Dicsekvő gúnynyal dobva azt szemünk közé.Ő volna férfiú és gyáva asszony én,Ha gőgjét győzni hagynám megtorlatlanul.Nem; bárha testvéremnek lánya s volna bárVérségre hozzám bárminő közel rokon.Ki nem kerüli a legsúlyosb büntetést,Sem ő, sem húga! Mert húgát is vádolom,Bünében egyenlően osztozik vele.Hivjátok ki! Imént látám a házban őt,Őrjöngve félelmében s öntudatlanul.A lélek igy elárul gyakran sok gonoszt,Ki a sötétben szőtte álnok terveit.De én előttem gyűlöletnek tárgya az,Ki tetten érve, még kendőzi bűneit.
ANTIGONE.
Többet kivánsz-e tőlem, mint halálomat?
KREON.
Nem többet. Elég lesz halálod is nekem.
ANTIGONE.
Mért késel hát? Szavadban eddig sem lelékKedvet, sem a jövőben nem lelek soha;S szavamban ép’ úgy nem találsz kedvet te sem.Pedig mi az, miért nagyobb magasztalástÉrdemlek, mint hogy testvéremnek sirt adék?Ti is, kik itt jelen vagytok, helyeslitek,De nyelvetek megbénitá a félelem.Csak zsarnok birja a hatalmat és jogot,Hogy szólhat és tehet szabad tetszés szerint.
KREON.