Ugyan rútúl megjártátokRoncesvallesnál, francziák!
Ugyan rútúl megjártátokRoncesvallesnál, francziák!
– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a paraszt?
– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és lakodalomról szólana.
E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:
– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?
– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló,mindössze is csak egy pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek.
– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don Quijote.
– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn.
S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre.
Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is, így szóla hozzá:
– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő, hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra, hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék.
– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote – s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom. Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással határos kegyeknél is többet várok.
Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította, hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és új szakaszra érdemesek.
Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát?
Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal.
– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent, mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz.
Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni.
– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid.
E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és követjük Sanchot, a ki ép úgy megvolt zavarodva s ép úgy tépelődött távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja: leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához:
– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán az ördög elviheti az egész mesterséget!
Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla:
– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz, én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda, olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel amakacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki bajt és kellemetlenséget okozzon.
Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla, egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig, pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni: látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant azonnal gazdája felé.
Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta:
– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai napot?
– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho.
– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote.
– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs, mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé.
– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote – Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni igazi búbánatomat.
– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe, bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál!
– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote.
– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. – Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úriasszonyságok, hogy ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az egészen enni való!
– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd, akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek párjait.
– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni nem lehet.
E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz: valjon a városon kivül vált-e el tőlök?
– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben.
– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt asszonyt látok három szamáron.
– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne.
– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak.
– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van előttünk.
S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így szóla hozzá:
– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig azelkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.
Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így szóla:
– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az utunk.
Mire Sancho így válaszolt:
– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a kóbor lovagság támaszát és oszlopait?
A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott:
– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd menjen kiki békével a maga utján.
– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom, hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz, ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész szolgád kivánok lenni és maradni.
– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt még meg is köszönöm.
Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázolóparasztleány alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást.
– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem!
Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem tekintettek.
Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle, odafordult Sanchohoz e szavakkal:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet!
– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos, gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele! Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja megért egy, fél országot!
– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote – mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam szerencsétlenebb!
Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el akartak jutni, hogyrészt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat látható is lészen.
Különös kaland a Halál udvarának szekerével.
Mélységes mélyen elgondolkozva haladt elébbre a maga utján Don Quijote s eszét folytonosan azon a gonosz játékon, jártatá, melyet vele a varázslók űztek, a kik Dulcineáját ama rút alakká változtatták s el sem tudta képzelni, mi módon volna lehetséges annak előbbi alakját visszaszereznie. S ezen gondolataiba oly mélyen bele merűlt, hogy észre sem vette, mikor Rocinante kantárszíja kicsúszott a markából, mire a paripa megérezvén a nyert szabadságot, minden lépten nyomon megállt, hogy jót harapjon a zöld fűből, melynek ama mezőség bőviben volt.
Kábultságából Sancho Panza térítette magához, ki is ekképen szólítá meg:
– Señor, a szomoruságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára teremtették; de ha az emberek tulságosan neki adják magokat a búbánatnak, akkor ők lesznek oktalan állatokká. Szedje össze magát nagyságos uram, térjen magához, fogja meg Rocinante kantárját, viduljon és ébredjen föl s legyen olyan jókedvű, a milyennek a kóbor lovagnak lennie kell. Mi az ördög bántja? Micsoda elcsüggedés ez? Hordjon el a sátán minden Dulcineát valahány csak van e világon, mert csakugyan többet ér egyetlen kóbor lovag épsége, mint valamennyi elbűvölés meg átváltozás a föld egész kerekségén.
– Hallgass, Sancho – mondá Don Quijote nem valami nyájas hangon – hallgass, ismétlem, s ne káromold azt az elvarázsolt úrhölgyet, a kinek szerencsétlenségeért én egyesegyedül csak magamat okozhatom; az ő boldogtalansága azon irígységből ered, melylyel a gonoszok én ellenem viseltetnek.
– Magam is azt mondom – viszonzá Sancho, – a ki ezelőtt látta és most látja, hol van az a szív, a melyik meg ne síratná?
– Te bízvást mondhatod ezt, Sancho – folytatá Don Quijote, – mert te eredeti szépségének teljességében láttad, minthogy a varázs arra nem terjedt ki, hogy a te látásodat megzavarja vagy az ő ragyogó tulajdonait előled elrejtse; egyedűlén ellenem és az én szemeim ellen irányul ez elbűvölés mérgének egész ereje.
S bizonyosan folytatta volna még e kesergését, ha e pillanatban egy kocsi nem megy az uton keresztül, a mely olyan különös alakokkal volt tele, hogy furcsábbakat már képzelni sem lehet. A ki az öszvéreket kocsis minőségben hajtotta, rút ördög volt. A kocsi egészen nyitott vala, minden ernyő s minden kas nélkül. Az első alak, melyet Don Quijote szeme megpillantott, maga volt a halál, emberi ábrázattal. Mellette egy angyal foglalt helyet, jókora festett szárnyakkal, emitt egy császár, fején – a mint látszék – arany koronával; a halál labainál a Cupidonak nevezett mythologiai alak ült, bárha most bekötetlen szemmel, de azért íve, tegze és nyilai nála voltak. Jött velök még egy tetőtől-talpig fegyverbe öltözött lovag is, ki azonban nem hordott sem sisakot sem vassüveget, hanem különféle színű tollakkal ékesített kalapot. Ezeken kívül még több más meg más képű és öltözetű alakok.
A találkozás egészen váratlan lévén, némileg maga Don Quijote is meg volt lepetve, Sanchonak meg épen inába szállt a bátorsága. Don Quijote azonban csakhamar felvidult annak reményében, hogy itt valami rendkívüli s veszélyes kalandra lesz kilátás. Ezen gondolattól s azon készségtől ösztönöztetve, hogy bárminő veszedelembe is belerohanjon, utját állta a szekérnek s nagy fenszóval és fenyegető hangon kiálta:
– Szekeres, kocsis, vagy ördög, vagy akárki légy is, mondd meg tüstént, hogy ki vagy, hová mégy s miféle népet viszsz a talyigádon?
Mire az ördög a kocsit megállítván, szelíden így felelt:
– Mi uram, szinészek vagyunk, s Angulo el Malo társaságához tartozunk. Ma reggel, minthogy épen egy hete urnapjának, ama faluban ott túl a dombon, a „Halál udvara“ czimű darabot játszottuk el s ma este ujra el akarjuk játszani ebben a faluban is, mely egészen ide látszik. S minthogy a két hely egymáshoz ily közel van, meg akartuk magunkat kimélni a vetkőzés és ujra öltözés, s arczfestés fáradságától, így tehát mindnyájan magunkon tartottuk jelmezünket. Az az ifjú a halált adja, a másik egy angyalt, ez a nő az igazgató neje, a királynét, a másik egy katonát, emez a czászárt, én meg az ördögöt s egyike vagyok a darab legfőbb személyeinek, a minthogy ezen társaságban az első szerepeket szoktam játszani. Ha nagyságod felőlünk még egyebet is akar tudni, kérdezzen tetszése szerint s én kész leszek mindenre megfelelni pontosan, mert magam lévén az ördög, előttem semmi rejtve nem maradhat.
– Kóbor lovag szavamra mondom – viszonzá Don Quijote– mikor ezt a szekeret megpillantottam, azt képzeltem, valami nevezetes kalandra lesz kilátásom. Most azonban azt mondom, jó ha az ember alaposan vizsgál meg előbb valamit, mielőtt komolyan csalódhatnék. Menjetek isten hirével, jó emberek, játszátok el darabotokat s ha talán valamiben javatokra válhatok, szóljatok bátran, én szíves örömest megteszem, mert ifjúságomtól fogva mindig szerettem a színészetet s már gyermekkoromban is éltem-haltam a komédiáért.
Még folyt e beszélgetés, midőn a véletlen úgy akarta, hogy a társaság még egy másik tagja is odaérkezzék, a ki bohócznak volt öltözve s teli aggatva csörgetyűkkel, egy bot végén meg három felfujt marhahólyagot tartott, a mik erősen oda voltak kötözve pálczájához. Alig hogy odajutott Don Quijote mellé, elkezdett a bottal hadonázni, a hólyagokat földhöz pufogatta s tett olyan bakugrásokat, hogy a csörgők zajosan csörömpöltek. Ez a szokatlan látomány annyira megijeszté Rocinantét, hogy Don Quijote minden ereje megfeszítése daczára is, fogai közé kapta zabláját, s oly könnyűséggel iramodot neki a mezőnek, a milyen gyorsaságot az ő csont vázának darabjairól feltenni soha sem lehetett volna.
Sancho látva, mily veszedelemben forog gazdája, mindjárt leugrott szamaráról, s a mint csak futhatott, úgy futott segítségére; mire azonban odaérkezett, már akkor Don Quijote a földön nyúlt el Rocinanteval egyben, a ki gazdájával együtt maga is földre terült, a minthogy Rocinante csintalansága és ficzkándozása rendesen mindig ilyen szomorú véget szokott érni. Azonban alig hogy Sancho leszállt a szürkéjéről Don Quijotenak segíteni: az a hólyag pufogató ördög a szamárra pattant s verte kegyetlenűl a hólyagokkal, mire a csacsi sokkal inkább a félelem és az ütések okozta szokatlan zaj, semmint talán a fájdalom miatt, inaszakadtában rohanni kezdett a mezőn s egyenesen a falu irányában, hol a szinészek darabjokat el akarták játszani.
Sancho mind szamarának nyargalását, mind gazdájának földre terülését látta, s nem tudta hamarjában elhatározni, hogy a két baj közül előbb melyiken segítsen? Végre azonban mint hű cseléden s jó fegyvernökön nagyobb hatalma lett rajta a gazdája iránti szeretetnek semmint a szamarához való ragaszkodásnak, bárha mindannyiszor, a hányszor a hólyagokat fensuhogni s aztán szamara oldalára alázuhanni látta, úgy esett neki, mintha kést forgattak volna meg a szívében, s örömestebb eltűré, ha mindezen ütések a tulajdon szemebogarát érik, mint szamarának akár csak farkaszőre legkisebb szálacskáját. Ily folytonos gyötrődés között ért oda Don Quijotehoz, a kinek sokkal roszabbúlállt a szénája mint maga szerette volna; Sancho felsegíté Rocinantéra, de aztán tüstént így szóla:
– Nagyságos uram, elvitte az ördög a szamarat!
– Micsoda ördög?
– Az a hólyagos – viszonzá Sancho.
– Majd visszaszerzem én – mondá Don Quijote – rejtőzzék bár véle a poklok legmélyebb és legsötétebb fenekére. Kövess, Sancho, im a kocsi lassan halad, s az eléje fogott öszvérekkel fogom kárpótolni szamaradban szenvedt veszteségedet.
– Sohse fáraszsza magát nagyságod – jegyzé meg Sancho – s fékezze haragját, mert ha jól látom, az ördög leszállt már szürkémről, s ez koczog is már visszafelé.
S csakugyan úgy is volt, mert az ördög készakarva leesett a szamárról, hogy Don Quijotet meg Rocinantet utánozza, s azután ő maga gyalog tartott a falunak, a szamár meg vissza gazdájához.
– Mindazáltal igenis méltó lesz – jegyzé meg Don Quijote – az ördög illetlenségeért a kocsin menő társaság valamelyik tagján bosszút állani, akár magán a császáron.
– Verje ki ezt az eszéből nagyságod, – felelt Sancho – s fogadja el tanácsomat, mely abból áll, sohase kössön bele komédiásokba, mert azok nagyon ármányos emberek. Azokat csak messziről meg a színpadon jó látni, de azontúl semmi köze se légyen velök.
Don Quijote azonban nem méltatta figyelemre Sancho tanácsát; a szekér felé rugtatott, mely már egészen közel volt a faluhoz s rájok kiáltott fenhangon:
– Megálljatok, várjatok, könnyelmű és heje-huja népség, hadd értessem meg veletek, hogyan kell bánni azon szamarakkal és barmokkal, melyek a kóbor lovagok fegyvernökeinek igaz jószágai.
Don Quijote oly harsány hangon kiáltozott, hogy a szekérbeliek is meghallották, meg is értették s a szavakról azon szándékra következtetve, melyet a lovag ellenökben táplált, a Halál abban a nyomban leugrott a kocsiról, utána a császár, meg az ördögkocsis és az angyal, de még a királyné és a Cupido is. Mindnyájan köveket ragadoztak és sorba álltak, hogy Don Quijotet majd odaérkeztekor kavicszáporral fogadják.
Don Quijote látva, milyen harczrakész csapattá tömörülnek, hogyan emelik karjokat s mily fenyegető állást foglalnak el, hogy a köveket egész erővel rá zúdítsák: Rocinante kantárát visszarántotta s azt hányta, vetette fejében, mi módon támadhatná meg őket, úgy hogy magát csak a lehető legkisebb veszélynek se tegye ki. A mig így állt, Sancho is odaérkezett melléjes látva, mily ügyesen összeillesztett csoporttá alakultak, így szóla:
– Bizony nagy bolondság lenne ebbe a kalandba bele vágni, mert elhiheti nagyságod, hogy az ilyen kőzápor ellen nincs a világon semmi, a mi az embert megvédhetné, legfölebb ha valami érczharangba bujik bele s abban rejtőzik el. Azután meg azt is figyelembe kell venni, hogy az nem bátorság, hanem valóságos vakmerőség, ha egy magános ember neki ront egy egész hadseregnek, a melyben még a halál is szolgál, a császár maga viaskodik, s úgy a rosz mint a jó angyalok is az ő pártján vannak. S ha mind ennek elgondolása sem indítja nagyságodat arra, hogy békét hagyjon nekik, indítsa legalább az, a mit bizonyosan tudunk, hogy ebben az egész seregben, még ha királyoknak, fejedelmeknek, császároknak látszanak is, egyetlenegy kóbor lovag se található.
– Most találtad el az igazat, Sancho – mondá Don Quijote, a mi szilárdúl feltett szándékomtól eltérít s el is kell térítnie. Nekem nem kell s nem is szabad kardot rántanom, a mint akárhányszor hallhattad is már tőlem, olyasok ellen, a kik nem felütött lovagok; hanem a megtorlás téged illet, ha boszút akarsz állani a szamaradon elkövetett sérelemért, én pedig majd innen segítek kiáltozással s üdvös tanácsokkal.
– Semmi okunk sincs rá, hogy akárkin is boszút álljunk, uram – jegyzé meg Sancho – már csak azért sem, mert jó keresztényhez a boszúállás nem illik. Majd kiegyezünk mi szamarammal, hogy bízza az ő védelmét reám, én pedig azt akarom, hogy békességben tölthessem napjaimat, a mig az ég kedvező kegyelme éltet.
– Ha tehát erre határoztad el magadat, te jó Sancho, okos Sancho, keresztyén Sancho – viszonzá Don Quijote – akkor hagyjuk ezeket a barangolókat isten hírével tova menni, mi pedig keljünk jobb és igazibb kalandok keresésére, mert ebből a tájból azt nézem ki, nem leszünk akárhánynak s elég csodálatra méltónak híjjával.
S ezzel rögtön megfordította paripáját, Sancho elment szamaráért, a halál pedig egész hadastul sebtiben felkuporodott taligájára s tovább folytatták útjokat.
Ilyen szerencsés véget ért a halál szekerével történt rettentő kaland, hála Sancho üdvös tanácsának, melyet gazdájának adott, kivel mindjárt másnap csakugyan oly érdekes kaland történt e tájon, mely még az ő legvérmesebb reményét is felülmulta.
Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik.
Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához:
– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul.
– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra? Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy sütésből egy kalács.
– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote.
– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be van futtatva vagy épen sárga réz.
– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik. Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonbana darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek valamennyien.
– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik, zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az életben voltakat sírba tennék.
– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé együgyü s mindegyre okosabb lenni.
– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem tanulnék semmit.
Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett venni okos ember számba.
Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget, minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire, hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem kényszerítette volna.
Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még, midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté.Meglepve talpra ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből, így szóla a másiknak:
– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas.
Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt susogta feléje:
Sancho barátom, kalandunk lesz!
– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál a szele?
– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete megcsörrent.
– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás? – kérdé Sancho.
– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni hogy valami énekbe akar belekapni.
– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami búsongó lovagnak kell lennie.
– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel.
Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották:
Járva járom a világot,Sokszor útam úttalan;Mit szegény szívembe vágottKinom, e seb, – untalanEgyre bánt és egyre égetS mig a büszke ellenségetFöldre nem teríthetem:Nincs nyugalmam énnekem!
Járva járom a világot,Sokszor útam úttalan;Mit szegény szívembe vágottKinom, e seb, – untalanEgyre bánt és egyre égetS mig a büszke ellenségetFöldre nem teríthetem:Nincs nyugalmam énnekem!
– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.
– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást.
Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta:
– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán?
– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote.
– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és szomorusághoz lépett.
Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira, odament s vele együtt nemkülönben Sancho is.
A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá:
– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin diadalmaskodni szándékozik.
– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom – –
– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani – kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása.
Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz:
– Ez fegyvernöke önnek, uram?
– Az – viszonzá Don Quijote.
– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a hol én beszéltem.
– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem szólnék, ember vagyok hangot adok.
Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá:
– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat, hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok.
– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába.
Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között.
A két fegyvernök beszélgetése.
Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok beszélgetése ilyen formán vette kezdetét:
– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat megátkozta.
– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei?Egyébiránt ez még csak hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél.
– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen: fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal.
– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte.
– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is, s gazdám ezt már meg is ajánlotta.
– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok.
– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember, vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja.
– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogylovam ugyan nincsen, hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli, hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás, mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra.