Újabb útra-készülések.
Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed- vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen.
Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének; de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit, kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse.
Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával, hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit kinézni.
Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz: hol van az ő könyvtárszobája?
– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó keresztényt!
Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote bizonytalanságát.
– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen eseményekhez?
– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba – az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög!
– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb kifejezésével.
– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre, a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát: „Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is!
– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote villogó szemekkel.
– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok.
– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot juttaták diadalra.
S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra gerjedve a szenvedett veszteségen.
A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem. Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság, akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek, a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni.
Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden feleletök abból állt:
– Isten annak a megmondhatója!
Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges utravalóval.
Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze.
A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki szolgálatra igen alkalmasnak tartott.
Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember, csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is gondolta volna.
Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s különösen az igéretek bőséges elésorolásának.
– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni, hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát.
– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? –kérdé Sancho Panza, hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek.
– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék.
A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak elhitte, mert szerette hinni.
– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok nagyságodhoz kormányzónak.
– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell szerezni.
– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten, hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra.
Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek. Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor, hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon ülve követi majd gazdáját.
– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat?
– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól bennünket.
Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! – beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovátés fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá.
Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.
Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek. Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.
Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.
– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.
– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.
– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se veszi el tőled a kormányzóságot.
Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent tűvé tesznek is érettök.
Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza szélmalmoknak nézett.
Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.
Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel, varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most indúltak elibe.
A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe, a ki így kiálta föl nagy lelkesen:
– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!
Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.
De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az utakon elpotyogatni.
Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá szorítá.
– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés láttára.
– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a harmincz vagy még annál is többóriás a kikre én rögtön rájok ütök, s megküzdök velök életre halálra.
Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól, mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével mutatott.
– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját, a mit ez óriásoktól nyerünk!
– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony bizony meghallják. De micsoda óriások?
– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú, hogy van a kié két egész mértföldnyi.
Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen felvidámulva azt mondá:
– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a szél forgat s a malomkövet hajtják.
– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait – látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.
S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a szélmalmoknak.
Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy kiáltozott:
– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!
E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a szélmalmokra:
– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarúBriareus, én mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!
Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.
A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után kissé megint eszmélni.
– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a fejében.
– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni, nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!
– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva, mindig cseppentett szélmalmok voltak.
S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő csontja kiment a helyéből.
Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint – okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnéljelesebb kalandoknak, minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.
Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem lehet.
– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal, dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.
– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.
– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.
– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb enyhitő szere.
– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.
– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha nyúznának.
Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.
Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is irigyszemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.
Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú, sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes vasvéget rá alkalmazta.
Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva, hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó képein merengve.
Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a következő fejezetben.
Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott herczegasszony lovagján.
Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.
Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt dolgaira.
A többi között így szóla hozzája:
– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk,a hol egész könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra, hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja, hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra kelni határozottan tiltva van.
– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a vasárnapot.
– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed megküzdeni, még ha százan volnának is.
De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását, ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.
Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen jelenetnek lesznek majd tanúivá.
Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel akarták óvni magokat.
Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült – egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.
Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:
– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandjaáll előttem. Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.
– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho – hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.
– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok kiálta:
– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz tetteitek méltó büntetéséül.
A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről. Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így felelt:
– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se nem kutatjuk.
– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!
S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán halálra is sebesítik.
A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot, hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.
Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő gazdájukat vetkőztetni.
– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki birja, a marja.
A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították. Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már megbánnia kapzsiságát.
Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől, mintha igazi varázslók lettek volna.
Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.
A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily szavakat intéze a bennülőhez:
– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását, mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit cselekedtem megszabadításodért.
Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában, nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok – forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:
– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.
Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:
– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű aljas teremtmény!
– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren, úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.
– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén, kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a legkeményebben megfenyíti.
A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén, igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.
A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.
Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.
A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér abban a nyomban az egész vállát elborította.
Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant! Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott, lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár ugrás után a földre terült gazdástúl.
Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta, hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.
A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.
Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:
– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt meghajolnia.
A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.
– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének, bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.
Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.
A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen állva várta be gazdáját.
Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét, csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:
– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk! Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.
Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:
– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget, a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő, hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.
Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek egymás mellett.
Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint maga is szeretné.
Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott atarisznyában. Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:
– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?
– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.
– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb leszek a legépebb almánál.
– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho nagy élénkséggel.
– Könyv nélkül, fiam.
– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?
– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk belőle.
– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ leggazdagabb emberénél!
– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.
A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről. Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.
Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.
– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele.Aztán meg épen az imént bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?
– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.
S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas párviadalban meg is szerezte.
Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint már a mostani pillanatban.
Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak, éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.
Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást visszaútasitani soha életében sem volt szokása.
Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.
A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a legtestesebb falatokats ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból legnagyobbakat.
Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.
Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:
– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül, csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék. Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés; még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt, a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté. Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával,semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége, hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb akarattal háláljam meg a tieteket.
Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra, hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő feszült figyelemmel hallgaták.
Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul hatalmas kortyokat húzott belőle.
A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne volna a pihenésre.
Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.
A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante szokatlan elevensége volt az eléidézője.
Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető kecskepásztoroknál.
Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart, mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?
Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak; merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.
Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az elmondásra.
Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön, ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek, s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet, legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán, nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett volna találni.
Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak. Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt, hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s korbácscsal parancsolná is.
De imé mi történt?
Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.
A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.
A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová lenni haragjukban.
– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még megszalasztja az egész ménesünket.
Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.
Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről, ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.
Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel derékon ketté tört.
– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.
S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért, hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:
– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá aprítanak!
– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat boszulatlan nem hagyom!
A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak feléje:
– Nem döglött meg, szuszog még!
De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában mindjárt kibuggyant.
A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!
Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani; hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is mozdulatlanokká válltak.
Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna: szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon megkedvelteté.
Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van gazdája közelében, igy szóla hozzá:
– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!
– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint megporhanyított fegyvernöke.
– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho –adjon nagyságod egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról is, a hogy a sebekről használ.
– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt, csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.
– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt tudjuk megmozdítani?
– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed ezen én hatalmas karomnak hősisége.
Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert diadala.
Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:
– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására, minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve, fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem veszekszem senkivel a világon.
Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:
– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőlednem a békeszeretet, hanem a gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom üsse a markát.
– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó? Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.
Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.
Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.
Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan – adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:
– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg ilyen kegyetlenül.
Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak, s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra, arra felé, a merre az országútat sejtette.
Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet ne vessen a völgyre s azt ne mondja:
– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom, itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!
Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho Panza repűlni tanúl.
A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára, magának pedig örömére, várkastélynak nézett.
Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul.
A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak?
Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit.
A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának, szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek.
A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban.
Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem ágynemű nem volt oly fölös számmal,hogy még ide is kényelmes és tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is eltéveszszen.
Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához. Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja: neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek okozták.
– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy kissé a keresztcsontom.
– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett?
– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól a nyakam közé raktak volna.
– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné.
– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem látott.
– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló.
Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen.
– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének legszerencsétlenebb s legnyavalyásabbteremtménye, holnap pedig két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának ajándékozhat.
– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak grófságot sem kapott?
– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország akármelyik főméltóságáért.
Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét s így szóla:
– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent, nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani.
Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában. Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik, szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki csendes jó éjszakát.
S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével. Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra.
Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a fáradt, törődött embert ilyenenis meglepi az álom, s Sancho el is szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak, hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett, odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának szűk járását teljesen elfoglalta.
– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt mórjától is képes lenne megvédelmezni.