Don Gaiferos bánatábanOtt ül a sakktábla mellett.
Don Gaiferos bánatábanOtt ül a sakktábla mellett.
Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen, milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet, ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá:
Én beszéltem ám te lássad!
Én beszéltem ám te lássad!
S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy menten utra kelhessen.
Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja, a mivel azt akarjajelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi, hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért azt mondja neki a vers szavai szerint
„Ha Frankhonba mégy, vitéz úr,Kérdezd hogy van Gaiferos“.
„Ha Frankhonba mégy, vitéz úr,Kérdezd hogy van Gaiferos“.
Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul, sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat.
– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl – csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se!
A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást:
– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet. S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik.
– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni. Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba.
Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így szóla:
– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señorDon Quijote, s ne kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor még a fényes, nagy színházakban is!
– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a mennyit akarnak.
Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba hagyta; a magyarázó pedig folytatá:
– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak iszonyú látomány lenne!
Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta, hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott:
– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a bajotok!
E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből lett volna.
Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása:
– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok, vége az egész vagyonomnak!
De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott, szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté lett hasítva.
Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett,de magának Sancho Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban soha se látta még eddig gazdáját.
Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor csillapodott le némileg s így szólott:
– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a földön él!
– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg, ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt azt mondhatom:
Tegnap még enyim Spanyolhon,S már ma nincs egyetlen ormóMit enyimnek mondhatok.
Tegnap még enyim Spanyolhon,S már ma nincs egyetlen ormóMit enyimnek mondhatok.
Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval, megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat!
Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá:
– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan téríteni.
– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem teszek sehol panaszt.
– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem volna.
– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek? S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel?
– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, – hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem.
Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom visszakerítése kerül.
– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért, mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már Francziaországban, övéik közt.
– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk.
Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén és barátságos egyetértésben vacsoráltak együttDon Quijote költségén, a ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a tulságig bőkezű volt.
A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt; hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól, ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani.
Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen hazaért-e Francziaországba?
De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő fejezetben.
Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.
Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert, míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda.
Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani.
Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el,hogy előbb az Ebro partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni. Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal, szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel, tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül nagy betükkel ez a két sor volt odairva:
„A két biró nem hiábaFogott bele az i-á-ba“.
„A két biró nem hiábaFogott bele az i-á-ba“.
E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak.
Mire Sancho Panza így válaszolt:
– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz mint esküdthez.
Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett volna.
Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen befogadták magok közé, mert azthitték, hogy valami pártfelök. Don Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül, hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy fennhangon így szólott:
– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom; ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra.
De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar, meghallgatják szívesen.
Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott:
– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost, községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné, gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság. Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan vitézek, s a jól rendezett álladalmakcsupán négy esetben ragadhatnak fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére, a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja: tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak.
– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik tojás a másikhoz.
Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott.
– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernekegyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam, várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti.
S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott.
De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja; ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon földre henteredett.
Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott, úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték, hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért, még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett.
Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a fegyvernököt.
A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt.
Sancho Panza megunja a kalandkeresést.
Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve, kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva, törve, lankadva.
Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal rárivalt:
– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek, Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami szablyával adták meg az utolsó kenetet.
– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség kezében a csávában?
– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös hasznodra.
Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből,a ki szintén ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök.
Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott.
Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen.
– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több tagod fájna.
– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak, fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél.
– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho –jegyzé meg Don Quijote – hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította, nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez, családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak! Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak.
– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban, egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk.
– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit Carrasco Tamástól kaptál?
– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze harmincz tallérra rúgna.
– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén, hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem, fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből.
– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretetnem attól a naptól kezdve kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki aztán mind e mostani perczentett perczig?
– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote.
– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már valami húsz esztendeje.
Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva így szóla:
– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom, azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök, hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el, mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni, hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és igazán belátnád, hogy szamár vagy.
Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla:
– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten.
– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi, hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem marad.
Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura igéreteiben.
Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs.
Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben fogunk elmondani.
Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz.
A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva, oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag bőségét szemlélni.
S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával, oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette, se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel, valami jegenyéhez vagy fűzfához.
Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az odakötözés? Don Quijote igy felelt:
– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is!8)
– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom, hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon.
Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti.
– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi jókat.
– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho– viszonzá Don Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít hozzá.
– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most?
– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra, aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve.
S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja urának:
– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén, s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt, hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok!
S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és haraggal rákiáltott:
– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk, bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő távolságban vágja és választja el egymástól.
– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni?
– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz ésföldgömb felén, melyről a világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy háromszázhatvan foka van.
– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van!
Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és fokszámításáról nyujtott.
Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén.
Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz:
– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására engemet visznek.
– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni?
– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes valóságából.
E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak:
– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok?
– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak!
S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a molnárokhoz:
– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátokszabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású, akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak szerencsésen véget vessek.
S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek felé.
Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette; de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten ott találták volna fel sirjokat.
A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent, szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és törekvésitől.
Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat.
A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva tartanak.
– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide járni?
– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik felfordította s engemis vele együtt. Isten legyen irgalmas mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek.
S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé fordítva:
– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok, bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva.
E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:
– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk.
Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik.
Lovag és fegyvernöke meglehetős komoran és kedvök szegetten tértek vissza barmaikhoz, különösen Sancho, a kinek mindig a szívét hasogatta, valahányszor a pénzes zsacskóba kellett nyulni, s olyan nehezére esett ebből valamit kivenni, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Minden szó nélkül vetették föl magokat a nyeregbe s távoztak a hatalmas folyótól, Don Quijote egészen elmerűlve szokott merengéseibe, Sancho pedig előmeneteléről való töprenkedésébe, a melyet különösen most nagyon távolra esettnek kellett tartania. Igaz, hogy ő is együgyü volt, de azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette mind eszelősséget árúl el, s azért arra határozta el magát, hogy a legelső kinálkozó alkalommal se nem számol vele, sem azt se mondja neki beföllegzett, hanem ott hagyja a faképnél, maga pedig elmegy haza. Azonban szegény ember szándékát boldog Isten birja, s egészen máskép ütött ki a dolog mint Sancho előre kigondolta. Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján a mint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote egy zöld rétségen hordozá végig tekintetét: a rét tulsó szélén embercsoportot pillantott meg, s közelebb jutva hozzájok, látta, hogy sólyom-vadászok. A mikor még közelebb érkezett, egy igen szép úrnőt vett észre közöttük, a ki gyönyörü hófehér paripán ült, melynek szerszáma zöld színű volt párnanyerge pedig ezüsttel kihímezve. Maga az urnő szinténzöldbe volt öltözve, de oly fényesen, oly gazdagon, mintha a megtestesült pompa állt volna az ember előtt. Jobb kezén úri sólymot tartott. Don Quijote azt következtette, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie s bizonyosan a körülötte lévőknek urasszonya, a minthogy valóban az is volt. Ekkor így szóla Sanchohoz:
– Szaladj, fiam Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos urhölgynek, hogy én, az Oroszlán-lovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezeit, s ha ő magassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s mély hódolattal felajánlanám néki szolgálatomat, valamit csak reám bízni kegyeskednék. De eszeden légy, Sancho s jól megrágd, a mit mondani akarsz és szokott példabeszédeidet közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe.
– Emberére talált bennem, nagyságos uram, – viszonzá Sancho – bizza rám bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben magas és törzsökös asszonyságokhoz.
– Ha csak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál – mondá Don Quijote – azon egyen kivül én nem tudok semmiféle követségedről, legalább az én szolgálatomban nem.
– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a pontos fizetőt nem bántja a zálog s könnyű ott szegni, a hol van miből; a mivel csak azt akartam mondani, semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok egyhez máshoz s ott, a hol kell, ember vagyok a gáton.
– Hiszem, Sancho – mondá Don Quijote – eredj hát Isten hirével s járj szerencsésen.
Sancho tehát sarokba kapta szamarát s sebes vágtatva elnyargalt s a mint a szép vadásznő elé érkezett, földre ugrott, térdre borúlt s igy szóla:
– Szépséges señora, az a lovag, ki amott látszik ni s a kit az Oroszlán-lovagnak neveznek, az az én gazdám, én meg az ő fegyvernöke vagyok s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlán-lovag, a kit nem régiben még a Búsképű lovagnak híttak, azzal az üzenettel küld engemet méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó szívességével megengedni, hadd jőjjön ide s hadd ajánlja fel szolgálatát mindarra a mit méltóságod neki parancsolni akar. A mit ha méltóságod megenged, mind a saját maga javát fogja előmozdítani, mind boldoggá tenni a legboldogtalanabb lovagot, nem különben szerencséssé annak legszerencsétlenebb fegyvernökét, engemet.
– Igazán mondhatom, derék fegyvernök – viszonzá az urnő – kegyelmed olyan körülményesen adta elé megbizását, a mint valóban illik az ilyes küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendén, ha egy oly jeles lovagnak mint a Búsképű, a kiről már oly sokat hallottunk, ha annak fegyvernöketovább is térden állna előttünk. Keljen föl barátom s mondja meg urának, hogy mind én, mind férjem a herczeg, a legszívesebben fogjuk látni, ha ő hozzá itt a közelben fekvő nyaralónkban szerencsénk lehet.
Sancho felkelt s alig tudta min bámuljon inkább, a jó asszonyság nagy szépségin-e, vagy udvariasságán és nyájasságán vagy pedig azon, hogy a mint említette, urát a Búsképű lovagot már híréről ismeri. S hogy nem Oroszlán-lovagnak mondotta, annak bizonyosan az lehetett az oka, hogy a lovag ezt a nevet csak az utóbbi időben vette föl.
A herczegné – mert valóban és igazán az volt – azt kérdezé azután a fegyvernöktől:
– Mondja csak, derék fegyvernök, ez az ön gazdája nem ugyanaz, a kit más néven Don Quijote de la Manchának is neveznek, s a kinek jegyese s minden gondolatainak királynéja egy bizonyos Doña Dulcinea del Toboso?
– Testestül lelkestül az az, señora – viszonzá Sancho – egészen az elevenére tapintott herczegséged.
– Akkor kimondhatatlanúl örülök e régen óhajtott találkozásnak, – viszonzá a herczegné. Férjemmel együtt mindig határtalan tisztelője voltam a kóbor lovagoknak, s áldani fogom azon pillanatot, melyben ezek legjelesebbje, señor Don Quijote de la Mancha lépi át házam küszöbét. Azért kérem, menjen Panza barátom, s mondja meg urának: a legszívesebben üdvözlöm birtokomon s nem lehetne semmi a világon, a mi számomra nagyobb örömet szerezhetne.
Hejh! de milyen rózsás kedvben nyargalt vissza Sancho Panza ezzel a válaszszal gazdájához! Soha se karikázott az a szamár még életében úgy mint ez uttal, de Sancho Panza sarka másszor egész esztendőn át sem döngette ám a bordáit olyan sürüen, mint ez alkalommal az alig másfélszáz lépésnyi távolságon keresztül. S hogy elmondott aztán gazdájának mindent, mindent egy szálig, valamit csak a nagy úrnőtől hallott, a kit szokása szerint parasztosan egekig emelt, s nem győzte eléggé magasztalni nagy szépségét, jóságát és nyájasságát.
Don Quijote összeszedte magát peczkesen a nyeregben, lábát a kengyelben keményen megvetette, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyuba kapta Rocinantet s nagy gangosan léptetett a herczegné felé, hogy kezet csókoljon. Az pedig, férjét, a herczeget már ekkor magához kéreté s Don Quijote oda érkeztéig közölte véle a lovag egész üzenetét. S minthogy mind a ketten ismerték már hallomásból Don Quijote különös bogarát, igen kiváncsiak voltak rá, s nagyon óhajtották személyesen is megismerni, s előre megegyeztek abban, hogy minden szeszélyénekengednek, – vele nem vitatkoznak, hanem inkább helyben hagyják mindazt a mit mond, s a míg csak vendégök lesz, egészen úgy bánnak vele mint a regényekben szokás a kóbor lovagokkal.
E közben Don Quijote, felütött sisakrostélylyal odaérkezett s jelt adván, hogy le akar szállani, Sancho nyomban ott akart teremni, hogy a kengyelszíjat tartsa. Azonban szörny szerencsétlenségére, lába ugy belekeveredett a szürkéről leszálltakor a nyereg valamelyik kötelébe, hogy semmikép se tudta kirántani, s lába még egyre fen volt, – feje, válla pedig már a földet érte. Don Quijote, a ki úri lovaghoz illőn, soha sem szokott a nélkül leszállani, hogy kengyelszíját ne tartsák, most is azt hitte, hogy Sancho fogja már, egyszerre len akart teremni egy ugrással, de magával rántotta Rocinante nyergét is, a mely bizonyosan roszúl lett a nyergeléskor megszorítva, s így a lovag nyergestől a földre pottyant, a mit röstelt is halálig s fogai közt ezer átkot szórt Sanchora, ki a békóból még most sem tudta lábát kiszabadítani.
A herczeg megparancsolta vadászainak, siessenek mind a lovag, mind fegyvernöke segítségére, kik aztán föl is emelték Don Quijotét, ki akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott oda biczegni, hogy a magas uraságok előtt térdre borúljon. A herczeg semmi áron sem akarta ezt megengedni, minek okáért maga is leszállt lováról, odament Don Quijotehez és meg ölelte, így szólva hozzá:
– Végtelenül sajnálom, Búsképű lovag úr, hogy az én birtokomon önnek legelső lépése is oly balul ütött ki miképen láttuk; azonban a lovászok gondatlanságából gyakran még sokkal komolyabb veszedelem is szokott származni.
– Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herczeg – viszonzá Don Quijote – gazdag kárpótlást nyujt akármily szerencsétlenségért, mert ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá, méltóságod láthatásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad vala engemet. Az én lovászom sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre nyelvét oldozza ki, semmint ahhoz, hogy a nyerget erősen meg tudná csatolni és szorítani. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben úgy mint fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek herczegségednek, úgy szinte a herczegné ő nagyméltóságának, herczegséged méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös fejedelemasszonyának.
– Csak halkan, señor Don Quijote de la Mancha, – mondá a herczeg – mert a hol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban ott nincs helyén egyéb szépségeket magasztalni.
Már ekkor Sancho Panza is kiszabadúlt a hurokból s minthogyő is odafurakodott, még mielőtt ura válaszolna, ő kottyant bele e szavakkal:
– Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom señora Dulcinea del Toboso igazán takaros egy teremtés; de a hol az ember nem is gondolná, a nyúl sokszor épen ott ugrik ki a bokorból. Sokszor hallottam, hogy a természet olyan mint a fazekas, a ki cserépedényeket szokott készíteni, s a ki egyet tud csinálni szépet, tud az aztán két-háromszázat is, a mivel azt akartam mondani, hogy a herczegné asszonyom ő nagyméltósága, egy paraszthajszállal se alább való Dulcinea del Toboso kisasszonynál.
Don Quijote a herczeghez fordult s így szóla:
– Meghiheti nagyságod, hogy e világon soha sem volt még kóbor lovag, a kinek fecsegőbb de egyszersmind elmésebb fegyvernöke lett volna mint énnekem; s tudom, hogy ő igazolni fogja szavaimat, ha herczegi nagy magasságod kegyes lesz egy-két napig velem parancsolni.
Mire a herczegné így válaszolt:
– Nagyon becsülöm a jó Sanchoban, hogy oly elmés, mert az elmésség bizonyos jele az okosságnak. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már ennélfogva is okos embernek kell tartanom.
– És fecsegőnek – tevé hozzá Don Quijote.
– A mi annál jobb – szóla közbe a herczeg – mert sok tréfát nem lehet kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az időt, kérem Bús-képü lovag úr…
– Oroszlán-lovagot méltóztassék mondani, herczeg úr, – igazítá ki Sancho, – mert a bús-képnek már nyoma sincsen.
– Legyen tehát Oroszlán-lovag – folytatá a herczeg. – Kérem tehát az Oroszlán-lovag urat, legyen szíves egy közel várkastélyomban megszállani, a hol oly fogadtatásban akarjuk részesíteni, a milyen az ily magas egyéniséget méltán megilleti, s a milyenben a herczegnő és én a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat rendesen részesíteni szoktuk.
Sancho már akkor helyre igazította s jobban megszorította Rocinante nyergét, melyre Don Quijote felülvén, valamint a herczeg is egy gyönyörü paripára, a herczegnét közre vették s utnak eredtek a kastély felé. A herczegné azonban megparancsolta Sanchonak, hogy ott maradjon az ő oldala mellett, mert kimondhatatlanúl szereti hallani elmés mondásait. Sancho se kérette magát kétszer, hanem befurakodott hármok közé negyediknek, mind a herczegné mind a herczeg nagy mulatságára, a kik igen nagy szerencséjöknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s egy ilyen jártas-keltes fegyvernököt fogadhatnak be kastélyukba.
Az igazi várkastélyban.
Sancho alig tudott hová lenni örömében annak láttára, hogy a herczegnével mily bizalmas lábon áll, s már előre is elképzelte mily kényelmes napokat fog ő ezen úri lakban tölteni.
A herczeg, hogy tisztelt vendége számára illendő fogadtatást készítsen elé, csakhamar megvált a lassabban menő társaságtól s előre rugtatott, hogy kiadja a parancsot minden cselédjének, hogyan s mikép bánjanak majd Don Quijoteval.
Mikor aztán a lovag a herczegnével együtt megérkezett a kastély kapuja elé, abban a nyomban két inas vagy lovász termett ott előtte, a kik egész bokáig érő hosszú ruhába voltak öltözve a legfinomabb karmazsin-piros atlaszból, s Don Quijotet nagy sebtiben karon leemelve, ezt mondák neki:
– Segítse nagyságod a herczegné ő kegyelmességét leszállani.
Don Quijote meg is tette, a mi aztán egy sereg udvarias bókolásra szolgáltatott alkalmat kettejök között; utóvégre mégis a herczegné lett a győztes, a ki csak herczegi férje karján akart a paripáról leszállani, azt vetvén okúl, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy egy ily nagyhírű lovagot ily hasztalan teherrel fáraszszon. A herczeg tehát csakugyan le is jött, leemelte hitvesét, s a mint aztán a nagy udvarba beléptek, két ifju apród jelent meg előttök, a kik Don Quijote vállára finom skarlát köpönyeget térítettek, mire az udvar körül futó tornáczok mind megteltek a herczegi házhoz tartozó férfi- és nő-cselédséggel, a kik fennszóval kiálták:
– Isten hozta a kóbor lovagok színét és virágját!
S azzal mind, vagy legalább is a nagyobb rész, illatos víz permetegjét hintette Don Quijotera és a herczeg-párra. Don Quijote alig tudott hová lenni csodálatában s csak most kezdte igazán hinni, hogy nem csak képzelt, hanem valóságos kóbor lovag, mert ime szakasztott úgy bánnak vele, mint a hogy regényeiben ő a mult századok kóbor lovagjairól olvasta.
Sancho, a ki még a szürkéjéről is megfeledkezett, a herczegné gallérjához varrta magát, s az ő sarkában lépett a kastélyba. De lelkiismerete rögtön mardosni kezdé, hogy a szamarát magára hagyta; odalépett tehát egy tiszteletre méltó társalkodónéhoz, ki a többiekkel együtt a herczegné fogadására jött eléjök, s halkan oda súgta a fülébe:
– Señora Gonzales, vagy hogy is hívják asszonyságodat…
– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi?
Mire Sancho így szóla:
– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára maradjon.
A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta.
– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó, azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?!
– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti, csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét megfogná.
A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé, kivel gyűlt meg a baja?
– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra, hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba, s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom én hol s hol nem – asszonyságok ápolták.
– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt.
– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra, mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész házban se látok.
A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e szavakban fejezte ki roszalását:
– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek?
Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt:
– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének.
Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett – magokra.
Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással ronthasson neki Sanchonak:
– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra, hogy szamaradat az istállóba vezesse?
– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját…
– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben.
Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja tartani magát, a mit ura parancsolt.