– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki, a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre.
– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi dolog történt Sancho?
– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó emberekre akadtunk.
– Hát a királykisasszony ő felsége?
– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép, mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd!
S azzal szó nélkül indult kifelé.
– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait.
– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk, indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz.
– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet?
– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak tessék rám bizni!
S azzal elsietett Rocinantehoz.
Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és a borbély meg csekély távolságban nyomukban,mintha nem is hozzájok tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének.
Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni, mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő társaságában utazik.
Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek.
– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára czélnál leszünk.
Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat.
Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon vadonságban.
– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho, mutató ujját Don Quijote felé tartva.
Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen ott voltak a lovag előtt.
Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote lábaihoz.
A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton térden állva ekkép szóla hozzája:
– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt! És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását.
Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a legeslegteljesebben gyönyörködteté.
– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani, szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a földről fel nem kelsz.
– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem.
– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt, ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak, szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát tartja kezében.
A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak, ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta:
– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy Micomicon birodalomnak királynője.
– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol.
S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla:
– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt, a mit tőlem kérni méltóztatik.
– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg, hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat.
– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a mint mondani szokás, – késedelem veszedelem.
A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmesés udvarias lovag volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet, odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez fegyvereit.
Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így szóla:
– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk.
Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte hiányát.
Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik, s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla magában:
– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót; istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem!
Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe, hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét.
A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak.
– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az égből cseppentünk volna ide.
– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély – tudok én az ő nyelvén!
S azzal ők is előre rugtattak.
Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli torokkal elkiáltá magát:
– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha!
Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe?
– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély tettetést szinlelve.
– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote – megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá sem értem vele a magam ügyeiről beszélni.
– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet. Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük.
– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem.
S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta,hogy ő jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti.
– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész örömmel.
– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy száz napi járó földre van az említett országtól.
– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos ügyemet.
– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote – én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se, azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a földszinéről.
– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s olyan aggodalmassá tette.
– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel.
– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken, különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az utakat, mert kifoszt,megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és becsületes ember nyugodalmát elrabolta.
A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a szabadítója.
Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá, ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma megujuló rohamában igy ne szóljon:
– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester, mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket semmirevaló gazságok juttatott a gályára.
– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek. A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang, a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.
S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.
Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj elhárítására azonnal így szólott:
– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerintaz én ügyem végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.
– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni a fele bajuszomat.
– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos, kielégitő és teljes boszút kell állanom?
– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és keservem nagyságodat nem untatják.
– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire aztán Dorottya így válaszolt:
– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.
Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után, igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.
– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen névre is van ő elbérmálva.
Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e szavakkal ütni helyre:
– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira, hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit előttünk feltárni szándékozik.
– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura, kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja, hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint – atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit, még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan, hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is. Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek. Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől. Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem, mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriásjogtalanúl bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben juttassam az ő kezeibe.
– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?
– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a fejedelmi uraságba!
S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját, megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte, engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja asszonyának s királynőjének.
Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr hóbortosságán s a szolga együgyűségén?
Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.
– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna, tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem megjegyezte, hogy a folytonosés rendkivüli viszontagságok még emlékező tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.
– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem: teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem lehetséges!
Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott rá urára:
– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el, vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben elviheti az ördög az egész mesterséget!
Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet, kétségkivül azonnal életét vette volna.
– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora – otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet, te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt merészlédrágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó, ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!
Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott, odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:
– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából? Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.
Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak látszott Sanchonak megbocsátani.
– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok. Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása, melyből herczegi módon meg ne élhetne.
Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá neki, menjenek kissé előbbre, mertegy pár kérdést akarna intézni hozzá s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.
Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva, valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:
– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.
– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi igaz s a mi kötelességem.
Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.
– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája, beszélhettél-e vele sokáig?
Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!
Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára, öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:
– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedvesútitársam! Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!
Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a szamarat az útra, s hátára pattant.
– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is vándorlásunk!
– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.
– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem, s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.
Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott érette.
Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát fegyvernökéhez:
– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta? Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az örömtől.
– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a jegyzékkönyvecskét elvesztettem.
– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva – mert azt a könyvecskét, a melybe a leveletbeleirtam, távozásod után másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.
– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta, hogy még a királyné is elolvashatta volna.
– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?
– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.
– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán? Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja? Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?
– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő búzát rostált az udvaron.
– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?
– Csupa rozsos – felelt Sancho.
– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább; mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?
– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni, épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra, mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“
– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette, hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban örvendhessen neki. Tovább Sancho; s amíg ezen foglalkozása tartott, milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy mákszemnyit se.
– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és átkozza nyavalyás életét.
– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot, hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del Toboso.
– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem rá, nagyobb nálam fél fejjel.
– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?
– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt ujjnyival.
– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?
– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent, de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.
– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak, mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert régi és általános szokás akóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál, hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől, rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében fáradságukért.
– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban, mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az is juhsajt volt.
– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép: azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna, akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van, már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam, valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat. S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg vissza, mert a mint már mondottam,bizonyosan valami bölcs varázsló vitt magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.
– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt töltenek a fülibe.
– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok Tobosoba.
– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho – ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz, ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő bánat ebgondolat.
– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem esetéreha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?
– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat, intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak, mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg posztóra is.
Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok, álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.
A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész még a vendéglőből hozott magával.
Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat, mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy szóla hozzá:
– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól, én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.
Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s igy szóla:
– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam, melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak. Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e szavak hangzának sime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam, hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni; mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam. Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.
– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder – hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod gondolja.
– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem fizette ki béredet?
– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat, s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogynagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem többet ép ember holtom napjáig.
– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett, hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom, czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!
– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.
– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.
Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését, kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon országból vissza nem tér.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.
– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod az enyimre.
Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:
– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te szerencsétlenségedben.
– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.
– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.
András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen szavakkal fordult oda Don Quijotehez:
– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a világon!
De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.
Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.
Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.
Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt elkerülni.
A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonbankomoly és nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté tette.
Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete, életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket, ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem kiáltozza:
– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából lett volna.
– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz, mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!
E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote harsány kiáltásával egyben:
– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!
S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.
Sancho pedig igy szólott:
– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros tömlő.
– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek egészen teli ott álltak fejtől sa szerte ömlött bor volt az, a mit ez a boldogtalan fatuskó vérnek nézett!
S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.
Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott, fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard, melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki, már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.
A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se találta, ily szavakra fakadt:
– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg patakként ömlött testéből.
– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.
– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm, hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.