A legyőzetés után.
A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot.Ez egy közel vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette már magáról.
A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú mosolyogva jegyzé meg:
– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot.
Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s egyszersmind érthetetlenebb lett előtte.
– Jól tudom uram – folytatá most az ifju, helylyel kinálva meg vendégét – jól tudom, nagyságod azért jön, hogy megtudja ki vagyok. Nincs miért titkolóznom, csupán tiszta, becsületes szándékom érdekében azért kell esedeznem: el ne áruljon nagyságod Don Quijote urnak, mert akkor teljesen kárba veszett jóakaratú s talán nem is sükertelen fáradságom. Az én nevem, uram, Carrasco Sámson, s tanuló vagyok a salamancai egyetemen. Egy faluban lakom Don Quijoteval, a kinek, mint különben áldott, ritka nemeslelkű jó embernek, bohósága és hóbortossága mindnyájunkat, a kik csak ismerjük, de főleg engemet, szánalomra gerjesztett iránta. Mind szerettük volna ez egy bajából kigyógyítani, de egyikünknek sem sikerült. Végre énnekem az a gondolatom támadt, egyedül abból lehetne reményleni állapota jóra fordulását, ha az ember rá tudná venni, hogy legalább is egy évig egészen csendesen és nyugton honn maradjon s felhagyjon minden hóbortos kalandozással. Hogy erre rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten útját álltam. Akkor a Tükrök lovagjának neveztem magamat s az volt a szándékom, hogy párbajra kelek vele s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek benne, egyedül azt kötöm ki a viadal feltétele gyanánt, hogy a legyőzött fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én – a ki őt előre is legyőzöttnek gondoltam – azt szándékoztam feltétel gyanánt szabni: menjen haza falujába s el ne távozzék onnan egy álló esztendeig. A sors azonban másként rendelte, ugyanis egy szerencsétlen véletlenség folytán ő győzött le engemet, letaszított lovamról s Isten csodája, hogy bohóságában életemet nem vette. Szándékom tehát nem sükerült. Ő tovább ment aztán a maga utján, én meg visszatértem legyőzötten,szégyenszemmel, nagy haraggal s egészen összezuzva a valóban veszedelmes eséstől. Mindazáltal feltett szándékom nem változott, hogy még egyszer fölkeresem s legyőzöm, a mint ma, hála Isten, szerencsésen meg is történt. Nyersen kellett fellépni ellene, és érzékeny szívét épen ott sértenem, a hol hóbortossága folytán legkönnyebben s legmélyebben sérthető. Más elkergetett volna az ilyen ostoba kihívással, de róla bizonyosan tudtam, hogy haragra lobban s nem lesz addig nyugta, a mig velem meg nem vív. Lovam, fegyverem, sőt talán dicsekvés nélkül elmondhatom, fiatal könnyüség és vivási ügyességem majdnem kétségtelenné tették a könnyü diadalt, s ez magyarázza meg tettetett hányavetiségemet. Ő oly pontosan be szokta tölteni a kóbor lovagság törvényeit s egyenes, tiszta lelke annyira szentnek tartja a becsületszó megszeghetetlenségét, hogy az ő igéretére bizonyosan lehet épiteni. Az már most minden kétségen fölül áll, hogy haza jön, nyugton fog maradni, csak mi legyünk aztán elég ügyesek, a nyert egy esztendő czélszerü felhasználásában. Az én lovagságom eddig tartott, ennyiből állt, s meg vagyok elégedve szereplésemmel, mert Don Quijote urat tiszta szívből szeretem és becsülöm s épen ezért újra is esedezve kérem nagyságodat, el ne árulja előtte titkomat.
Don Antonio Moreno ezt ismét megigérte, helyeslését fejezte ki Carrasco Sámsonnak nemes áldozatkészségeért, s tiszteletteljes üdvözléssel vált el a jóindulatú ifjutól, a ki még azon órában felpattanván ugyanazon paripára, melyen a viadalra jött, még az nap hátat fordított a városnak s visszatért szülei hajlékába falujokba…
Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedve szegetten, szomoruan, gondolatokba mélyedve és elkomorodva, mert szerencsétlen legyőzetése járt eszén keresztül kasul folytonosan. Sancho váltig vigasztalta s egyebek közt így szóla hozzá:
– Emelje föl a fejét, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon fel kissé s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is, legalább bordazuzás nélkül ujra talpra állhatott, hiszen tudhatja, a hol vesznek, adnak is s nem sütnek ott mindig pecsenyét, a hol nyársat mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem szorult rá nagyságod a segítségire. Gyerünk haza s ne barangoljunk többé ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja: én vagyok itt inkább a bukott fél, nagyságod meg csak az esett. Én kormányzóságom megszüntével örökre lemondtam arról, hogy még egyszer kormányzóvá legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; már pedig ebből se lesz többé semmi, ha nagyságod a kóbor lovagságot abba hagyva királylyá nem lesz s igy az én sok szép reménységem mind füstbe ment.
– Hallgass, Sancho, hiszen jól tudod, hogy az én visszavonultságom s elzárkozottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán ujra visszatérek tisztes foglalkozásomhoz s majd akad még akkor is királyság nekem nyerni, és grófság neked ajándékozni való.
– Az Isten hallgassa meg! – mondá Sancho – az ördög pedig süket legyen! Mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál.
Igy vigasztalta Sancho gazdáját, a ki aztán végre fel is kelt az ágyból s azt mondá: elég erősnek érzi magát immár, hogy lóra ülhessen s haza utazzék.
Don Antonio Moreno próbára akarta tenni becsületszavának megtartására nézve s azt mondá neki: ne menjen még, maradjon itt a lovagjátékra s lépjen ő is a sorompók közé, hátha a Fehér-Hold lovagjával történt szerencsétlen párviadalban szenvedett vereségét ott annál nagyobb dicsőség fogja követni.
Don Quijote megütközéssel hallá e csábítást, s fejét rázva így szóla:
– Az Isten sem segítene meg, ha adott szavamat megszegném. Megigértem, hogy egy esztendőre magányba vonulok, s ezt az igéretet meg kell tartanom még ha a legfényesebb császári koronával csábítanának is az ellenkezőre. És bizonyosan meg is fogom tartani úgy annyira, hogy hálás köszönetet mondva nagyságod jóságáért, szíves vendégszeretetéért, még ma utra kell indulnunk, hogy mentől hamarább hazaérkezhessünk.
Don Moreno tisztelettel nézett a becsületszót ily szentnek tartó nemes lovagra, szíves bucsút vett tőle s igazán örült, hogy ezt a jó embert személyesen is megismerhette.
Ur és szolgája pedig még az nap csakugyan elindultak haza felé. Jaj de mennyire más volt a vert seregnek, a visszatérő legyőzött lovagnak képe most, mint a mikor ezer reménynyel dagadó szívvel kalandkereséseire egykor elindult! Akkor sisakosan, pánczélosan, fegyveresen s büszke ábrázattal ült paripáján, Sancho Panza is vigan az ő szamara hátán: most pedig Don Quijote fegyvertelenül, sisakatlanul, közönséges polgári s uti öltözetben vonult tova a még sokkal fáradtabb Rocinanten, Sancho meg, a kinek szamarára a fegyverzet, dárda, sisak és pánczél volt teher gyanánt felrakva, – csakugy kutya módra, gyalogszerrel ballagott mellette.
Mikor Barcelonából leveretése gyászos városából kiértek, Don Quijote nem állhatta meg, hogy egy bús, fájdalmas, szomorú pillantást ne vessen a házak nagy tömegére s fel ne sóhajtson:
– Itt volt Trója! – Itt fosztott meg a szerencsétlenség, nem pedig a gyávaság már kivívott dicsőségemtől; itt mutattameg rajtam forgandóságát a szerencse: itt homályosultak el hőstetteim, szóval itt rogyott le szerencsém úgy, hogy soha többé föl sem tud emelkedni!
– Ugyan hagyja el azt a szívet maró búsongást, kedves jó uram – mondá Sancho, a ki nevetni akart, pedig úgy sajnálta gazdáját, hogy majdnem sirva fakadt – búsuljon a ló, elég nagy a feje, vegyen példát rólam, nagyságod, látja én kormányzókoromban is vidám voltam, s most mint gyalogszerrel járó csatlós, most sem vagyok szomorú.
– Szerencsés ember vagy, Sancho – viszonzá Don Quijote, – a kit a hírnév és dicsőség álmai soha nem bántottak, s nem is tudod mit tesz az ilyen veszteség kínját, fájdalmát hordozni! De én, de én! Oh, – miért is hagytam magamat elragadtatni haragom által, a mi annyira elvakított, hogy figyelembe sem vettem diadalmas ellenem paripájának elsőbbségét! De már vége, – későn van, későn van!
– Az ám – vette át a szót Sancho – a példabeszéd pedig azt tartja: késő bánat, ebgondolat. Hát ne bánkódjunk. Hanem nekem is volna valami mondani valóm, uram. Tetszik tudni, hogy nekem a gyalogolás soha se volt kenyerem; már pedig most alkalmasint jó darab földet kell igy az apostolok lován bejárnom. Nem tehetnénk e hát mi is úgy, mint hajdanta a legyőzött kóbor lovagok tettek, mert hiszen azokon is megesett hébe hóba az ilyen szerencsétlenség, hogy akaszszuk fel ide valamelyik fára ezt a sok lim-lomot, s hadd én üljek helyettök kedves szürkém hátára; ha én oda megint felkuporodtam, s talpam nem a földet tapossa, hanem fölötte fityeg a levegőben: akkor aztán füttyöt hányok minden nyomoruságnak, s azzal se törődöm, ha egy álló esztendeig tart is az utazás.
– Igazad van Sancho – mondá Don Quijote egészen fellelkesűlve – Don Roldan is így tett, s diadaljelvények gyanánt egy tölgyfára akasztotta fegyvereit. Akaszszuk fel mi is s irjuk alá ezt a verset:
Don Quijoteé volt e kard, e pánczél,Ki előtt a dicsőség volt csupán czél!
Don Quijoteé volt e kard, e pánczél,Ki előtt a dicsőség volt csupán czél!
– Mintha csak lelkemből szólt volna nagyságod! – kiálta föl Sancho – oly gyöngy-szavak voltak ezek! De én meg a mondó is vagyok, ha útközben Rocinantera nem lenne szükségünk, még azt is jó volna valami fára akasztani s itt hagyni.
– De még sem – mondá Don Quijote – se a ló, se a fegyverek ne függjenek; ne mondja senki, hogy a jó szolgálatért rosszúl fizettem. Csak gyalogolj te, Sancho, s oszd meg ilyen módon gazdád legyőzetésének szomorúságát.
Mit volt tennie Sanchonak, fohászkodott egy nagyot s ment tovább szamara mellett.
S minthogy Don Quijote – adott szava szerint – nem kereste most a kalandokat, nem is talált egyetlen egyet sem, úgy hogy egész utjok napokon keresztül oly csendes volt, mint két békes utazóé, a kikkel semmi olyas nem történt, a mi különösen érdemes volna a följegyzésre.
Csak egyszer lobbant fel Quijoteban a lelkesedés szikrája utközben, mely aztán a felderülés fényét vetette arczára egy kevés ideig. Gyönyörü árnyas erdőhöz érkeztek, mely mellett kies völgyecske terűlt, közepén kristálytiszta patak vizétől áthasítva.
Don Quijote sokáig gyönyörködve nézte ezt a valóban kies tájékot.
– Megvan! – kiálta föl egyszerre s örömmel csettentett ujjával – ez igazán szerencsés gondolat!
Sancho, a ki urát leveretése óta nem látta ily vidámnak, azonnal megkérdezte, mi az a szerencsés gondolat?
– Emlékszel-e azokra a díszes öltözetü pásztorokra, Sancho – kérdé Don Quijote – a kiknek társaságában olyan kellemes órákat töltöttünk amaz új Arkádiában?
– A kiknek sátrokban olyan jól ebédeltünk? – kérdé Sancho is – s a kiktől távozva, az országút közepén a bikák úgy meggyomroztak bennünket?
– Igen, azokra – viszonzá Don Quijote – látod azok igazán okosan cselekedtek.
– A bikák? – mondá Sancho tagadólag rázva fejét.
– Nem, te ostoba; hanem azok az előkelő urak és asszonyságok, hogy olyan kellemes pásztori mulatságokkal töltötték idejöket. Látod, Sancho, időnk nekünk is lesz; lesz egy egész esztendőnk! Tudod-e mit fogunk tenni? Beállunk pásztoroknak!
– Ez már aztán igazán szerencsés gondolat! – felelt Sancho egész örömmel – nincs is a pásztoréletnél gyöngyebb élet. Egye kutya ahoz képest az egész kóbor lovagságot! Milyen jó gondolat!
– Ugy-é? – folytatá Don Quijote egészen neki melegűlve – Veszek én majd egy pár juhocskát s minden más egyebet, a mi a pásztorélethez szükséges. A nevünket mind megváltoztatjuk; az én nevem Quijotiz lesz, a tied meg Panzino lehet, a mi igen szépen hangzik. Szerte barangolunk majd erdőn mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat most a források ömleteg kristályával, majd a tiszta csergeteg, majd meg a dús folyók vizével oltogatva.
– Meg azzal a jó friss tejjel, a mit magunk fejünk – toldá meg Sancho.
– Ellátnak bennünket édes gyümölcsökkel bőkezűleg a tölgyek, fedéllel a kemény paratölgyek törzsei, árnyékkal a füzfák, illattal a rózsák!
– Pecsenyével meg a kecskék – tevé hozzá a másik utitárs.
– Ezer szinü tarka szőnyeget terítenek alánk a téres-tágas virányok, lehelletével kedveskedik az illatos, üde levegő, fénynyel a hold és a csillagok, még az éj homályának daczára is, – örömmel a dal, felvidulással a sírás, versekkel a költészet.
– Sajttal, túróval meg a juhocskák – mondá Sancho, a kinek majd a nyála csordúlt ki már a szép élet gyönyörü vázolásánál – oh pedig, van e a világon valami pompásabb, mint az a friss juhturó, vagy az a páratlan dicsőségű zsendicze!
– Dalolunk, énekelünk, ábrándozunk, csapongunk éjjel-nappal – folytatá Don Quijote.
– S le-le heveredünk egy árnyékos szilfa alá – mondá Sancho – s akkorát alszunk, hogy három ember alvásának is beillenék.
– Oh mily szép, mily kellemes élet lesz!
– Oly szép – fogta fel megint Sancho a szót – hogy mihelyest Sámson deák, meg Miklós mester a borbély, neszit veszik, tudom Isten azok is felcsapnak pásztoroknak. De nagy szerencse lesz, ha még a papunknak is kedve nem szottyanik velünk tartani, a mikor aztán hiába csendítenének vecsernyére.
– Igazad lehet, Sancho – viszonzá Don Quijote – s a tanuló Carrasco Sámson, ha ugyan ő is beáll a pásztor-társaságba, pedig bizonyos, hogy beáll, Samsonino pásztornak vagy Carrascon pásztornak hivathatja majd magát; Miklós borbély meg Niculosonak, a mint hajdan Roscan is tett, a kit Nemorosonak neveztek; de már, hogy a tiszteletesünknek mi nevet adjunk: azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön s elnevezzük Curiambro11)pásztornak.
Sancho pedig áldotta a gondviselést, hogy urának ezen gondolatot juttatá eszébe, a melybe Don Quijote most annyira beleszeretett, hogy vége hossza nem lőn a pásztoréletről való tervezésnek.
– Hála Isten – mondá Sancho – igy legalább vigabban utazunk, s nem bánt bennünket semmi szomorúság.
Igaza volt-e, jól sejtett-e, majd meglátjuk a következő fejezetben.
Három ezer ütés pattog Sancho Panza vállára.
A pásztorélet tervezése sok örömet adott és sok szórakozást nyujtott Don Quijotenak hazafelé utaztában. Egészen felvidult. Kifogyhatatlan volt a szebbnél szebb képek kifestésében, elésorolásában. Egyszer azonban, épen egy délutáni pihenés alkalmával, hirtelen elborúlt s szomorúbbá lett mint valaha.
– Mi bántja nagyságodat megint? – kérdé Sancho, észrevéve ura elkomorodását – a pásztorélet vidámságába nem illik ám az ilyen roszkedvűség. Erről előre is le kell mondani, előre is el kell szokni tőle.
– Egyedűl rajtad áll, hogy örökre lemondjak minden búbánatról – viszonzá Don Quijote – egyedűl tőled függ, hogy olyan vidám legyek, mint az ágak közt szökdécselő kis madárka.
Most meg Sancho komorodott el egészen, akaratlanúl is sajogni érzé a hátát; sejté, hogy azon bevezetés után mi fog majd következni.
Don Quijote igy folytatá:
– Minden örömpohárba, kinzó, keserű ürömcsepp gyanánt fog még ott is belevegyűlni az a gyötrelmes gondolat, hogy Dulcinea del Toboso még most sincs feloldva a varázs alól. Mit ér nekem a rétség hímes viránya, ha rajta sötét árnyék gyanánt mindenhová az a gondolat kísér el, hogy az elbűvölt Dulcinea ott szomorkodik Montesinos barlangjában. Én a kék eget lássam, ő meg a barlang örök éjszakáját? Én a szép természet ölén élvezzek örömet örömre, ő meg ama rideg börtönben hullasson könnyekre könnyeket? Fájna minden boldogság, mig őt boldogtalannak tudom, holott pedig világos előttem, hogy a bölcs Merlin meghagyása folytán, ennek a bajnak egyedül te lehetnél, te azonban igazán lehetnél orvosa.
– Egy orvost ismertem életemben – mondá Sancho – azt a Pedro Reciot, de azt is föl kellett volna akasztani; az volt bizonyosan a leggonoszabb. Ha már most még én is orvos vagyok, akkor mindenesetre nekem kell a legszerencsétlenebbnek lennem, mert olyan doktor csakugyan egy se volt mint én, hogy más írja meg a reczeptet, nekem adják be, az orvosnak, hogy a beteg így gyógyúljon meg tőle! Még pedig milyen orvosságot! Nem csészébe, nem kanálba, nem ostyába: hanem korbácsvégben, vagy somfapálczában. Kutya-lánczos hordta, nem csekélység ám azuram, hogy a doktor maga vegyen be olyan orvosságot, a mitől ugyancsak ott hagyhatja a fogát!
– Igen, de mikor olyan nagy a jutalma!
– A jutalma? – kérdé Sancho – köszönöm én szépen ezt a jutalmat. Más doktor firkant egy-két fekete betűt a fehér papirosra, s aztán tartja a markát és zsebre teszi az ezüst tallért, s talán még a sárga csikót is, azontúl aztán kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a mit ő rendelt, sárga orvosságot kotyvasztanak-e belőle vagy pirosat? Mig énnekem meg, a magam kezével a saját hátamra kell raknom a korbács-flastromot, s pedig olyan sűrűen, hogy folt foltot érjen rajt, de még hogy egyik a másikon legyen, mert különben hol a kerek világon lenne akkora hát, hogy háromezer ütés egymásmellett elférjen rajta, s nekem még csak azt se mondják: befellegzett. Nekem csattan a hátam, koppan az állam, s üres marad a markom, akárhogyan viszket is a tenyerem.
– Hát csak ez a baj? – kérdé Don Quijote – hiszen ha én tudom, hogy te ilyen feltételhez kötöd szolgálatodat, már akkor rég segítettünk volna rajta. Azt ugyan nem tudom, hogy Dulcinea bajában szabad-e ilyen úton keresni gyógyulást, mert Merlin semmi fizetésről sem emlékezett; de azt gondolom egy-két próba majd megmutatja, a miért is gondold és fontold meg hát Sancho, hogy egy-egy ütésért mit kérhetsz, az orvosság árában megegyezünk, s aztán te korbácsolni fogod magadat tüstént, én pedig fizetek rögtön készpénzzel, vagyis jobban mondva te fizeted ki magadat, mert hiszen minden pénzem nálad van.
Ez az ajánlat már nagyon megtetszett Sanchonak.
– Ha már igy van, és minden áron meg kell lenni – mondá – akkor hát Isten neki, szívesen ráállok nagyságod kívánságára s a magam hasznáért. Családos ember vagyok, feleségem, gyermekem van s ez az oka, hogy ilyen nyereségvágyónak látszom. Mondja csak nagyságod, mennyit szán egy-egy ütésért a mit magamra vágok?
– Ha a gyógyítás nagyságának és minőségének érdeme szerint akarnálak fizetni, Sancho, – viszonzá Don Quijote – Velencze minden kincse s Peru bányái se volnának elégségesek méltó díjazásodra. Te magad számítsd össze mim van nálad s te szabd meg minden ütésnek az árát.
– Háromezer háromszáz és egynéhány ütést kell magamra vernem, – folytatá Sancho – a miből ötöt már rám ütöttem, hátra van még tehát a többi. Számítsuk bele ezt az ötöt is a többibe s akkor lesz épen háromezer háromszáz. Ennek darabját egy-egy cuartilloval véve (¼ reál) – mert olcsóbban rá nem állok semmi szín alatt se – ez kerekszámmal háromezer háromszázcuartillot tesz, a miből háromezer cuartillo annyi mint ezerötszáz félreal, a mi megint hétszázötven reál, a másik háromszáz cuartillo még százötven félreal, vagyis hetvenöt egész real, a mit a hétszázötvenhez adva lesz az egész nyolczszázhuszonöt real. Ennyit tehát ki fogok abból, a mi nagyságod pénzéből nálam van, ezzel aztán beérem én is akármint megbánja a bőröm.
– Oh áldott Sancho, oh szeretetreméltó Sancho! – viszonzá Don Quijote – de mennyi hálára leszünk irántad lekötelezve Dulcineaval együtt életünk hátralévő egész idejében, a mig csak megtart az ég kegyelme bennünket! Ha újra visszanyeri hajdani alakját (s pedig lehetetlen, hogy vissza ne nyerje) akkor az ő szerencsétlensége szerencse volt, az én legyőzetésem pedig a legboldogítóbb diadal. Még csak azt, Sancho, mikor akarod a vezeklést elkezdeni? Mert megtoldom jutalmadat még száz reallal ha nem sokára halasztod.
– Mikor? – kérdé Sancho – kétségkívül még ma éjjel; intézze nagyságod a dolgot úgy, hogy a nyílt mezőn s szabad ég alatt töltsük az éjet, s akkor én mindjárt megszaggatom testemet.
Eljött végre az éj, a mit Don Quijote oly nehezen várt, hogy azt hitte, a nap szekerének kerekei eltörtek, s hogy a nappal a szokottnál sokkal hosszabbra nyúlik s talán már nem is akar este lenni.
Végre egy pár terepélyes fa alá vonulhattak el, nem nagyon távol az út mellett, a hol Rocinantet és a szürkét lenyergelvén, a zöld fűre heveredtek s a Sancho szerdásából megvacsoráltak.
Sancho ekkor a szürke kötőfékéből jó súlyos és hajlékony korbácsot font össze s azután valami húsz lépésnyire félrevonúlt urától egy pár bükkfa közé.
A mint Don Quijote látta mily bátran, mily nemes elszántsággal távozik, így szóla hozzá:
– Csak arra vigyázz, barátom, hogy kárt ne tégy magadban; tarts egy-egy kis időközt az ütések közt s ne siess velök oly mohón, hogy aztán dolgod végzése közepén találj kifogyni a szuszból. Más szóval azt akarom mondani: ne erőltesd meg magadat annyira, hogy előbb megszakadj bele mielőtt a korbácsütések a kellő számot elérnék. S nehogy a játékot egy kártya fölöslegével vagy hijjával elveszítsd, majd én is itt állok a szomszédságodban s olvasómon számlálom, hányat ütöttél már magadra. Legyen az ég olyan kegyelmes irántad, a mint jó szándékod megérdemli.
– A jó fizetőt nem búsítja a zálog – viszonzá Sancho – úgy akarok magamra verni, hogy fájjon ugyan, de meg ne öljön,mert azt hiszem, épen ez a fődolog ennél a bűbájos orvosságnál.
Azonnal levetette tehát felöltőjét s puszta vállára, mert hisz arra kellett, a megsuhogatott korbácscsal elkezdé a rácsapkodást. Don Quijote számlálta.
Valami hatot-hetet ütött már magára, mikor ugy vette észre, hogy ennek bizony fele se tréfa, s igen olcsóra szabta az árát, a miért is felhagyott kissé a veréssel s odakiáltott urához: most látja be, hogy rá van szedve, mert minden ilyen pogányütés nem csak egy fertály, de bizony megér egy fél realt.
– Csak folytasd, Sancho barátom s ne lankadj – viszonzá Don Quijote – szívesen megduplázom a miben megalkudtunk.
– Igy tehát Isten neki, suhogjon az ostor! – viszonzá Sancho; s azzal a gonosz csont ütött is nagyokat, de nem a maga hátára többé, hanem a fa derekára s közbe-közbe nyögött, sóhajtott akkorákat, hogy azt lehetett volna hinni, a szívét szakasztja ki minden nyögésével.
Don Quijote, a kinek jó szive mindig kész volt a szánakozásra, most is attól kezdett tartani Sancho bizony még életét veszi s igy vigyázatlansága folytán még a lovag legforróbb óhajtása sem fog teljesülhetni, a miért is igy szóla hozzá:
– Mindenre, a mi szent előtted, barátom, hagyj fel most ez ügygyel, mert úgy látszik csakugyan nagyon keserű orvosság ez! Jobb lesz ha folytatását máskorra halasztjuk, hiszen Zamorát se vették be egy óra alatt. Ha el nem vétettem, te máris ezer csapáson felűl ütöttél magadra; elég ez mostanra, mert kissé gorombán szólva: tűri szamár, ha terhelik, de azt nem, ha túlterhelik.
– Nem, nem, uram – viszonzá Sancho – senki azt énrólam ne mondja: a bérét felvette, a munkát nem tette. Menjen csak félre kissé, nagyságod, hadd ütök magamra legalább vagy ezeret még, akkor aztán két izromban túlestünk az egészen, vagy még igy is marad valami föle.
– Ha már oly nagyon neki buzdultál – mondá Don Quijote – Isten segítsen, üsd magad: én félrevonulok.
Sancho tehát újra neki veselkedett oly mohón, hogy már több fának lehántotta a kérgét; akkora szigorúsággal korbácsolta magát. Egyszer aztán ütött egy rettenetes nagyot az egyik fára s felkiálltott:
– Itt hal meg Sámson, s vele mind a többi!
Don Quijote a jajkiáltásra és kegyetlen ütés csattanására odaszaladt hozzá s a Sancho korbácsa gyanánt szolgáló kötőféket megragadva így szola:
– Isten mentsen, Sancho barátom, hogy te az én kedvemért életedet veszítsd el, melyre feleségednek s gyermekeidnekmég ezentúl is szükségök van. Dulcinea várja be a következő kedvező alkalmat s én is bevárom a mig te új erőt gyűjtesz, hogy ez az ügy mindnyájunk teljes megelégedésével végződjék.
– Ha már nagyságod úgy parancsolja – mondá Sancho – akkor hát Isten neki! Csak arra kérem, vesse vállamra a köpönyegét, mert nem szeretném ha elhűteném magamat, pedig az éj hűvösségében ez igen könnyen megtörténhetnék.
Don Quijote meg is tette s maga csak újjasban maradva, Sanchot betakarta, a ki aztán mindjárt el is aludt s aludt a míg a nap a szemébe nem sütött; akkor aztán ujra mindjárt utrakeltek s pihenőt egy három mérföldnyi távolra eső helyen tartottak.
Egy korcsmában szálltak meg, a mit most már Don Quijote is annak ismert föl, nem pedig várnak többé, mély árokkal, rostélyzattal és felvonó híddal; mert a mióta legyőzték, sokkal okosabban gondolkozott és helyesebben látott, mint azelőtt. Nem gyógyult ki ugyan még egészen, de azért úgy látszék, hogy a gyógyulás utján van.
Alig hogy a vendéglőben megszálltak s Sancho a barmokat ellátván bejött gazdájához a szobába: Don Quijote mindjárt így szólt neki:
– Nézd csak mily nyájas, híves, barátságos szobácska ez Sancho. Egészen alkalmas volna arra, hogy a tegnap este félbenhagyott munkát folytassuk. Ebédig üthetnél magadra még vagy ötszázat.
– Nem lehet uram, – viszonzá a furfangos Sancho – kárbaveszett fáradság lenne. Próbáltam én azt már szobában, de mindjárt lelankadt a karom. Míg ellenben a szabadban, árnyékos fák alatt, olyan jól megy, mintha csak a fák is segítségemre szolgálnának, s lehajló ágaikkal törülgetnék homlokom verejtékét. Hagyjuk azt csak estére, szabad ég alatt a fák szomszédságában.
Don Quijote, a ki maga soha nem csalt, s így csalást másról sem tudott feltételezni: elhitte Sancho szavait, s még e nap estére úgy intézék utazásukat, hogy megint fák közelében tölték az éjszakát, a hol aztán Sancho meg is felelt a maga kötelességének szakasztott azon módon, mint a mult éjjel, tudniillik, sokkal inkább a bükkfák kérgének rovására semmint a maga hátáéra, a mit annyira kimélt, hogy az erre ütött csapásoktól ugyan még a légy sem repült volna el, ha rajta ül vala. A távolabb álló Don Quijote hűségesen számlálta az ütéseket, s egyetlen egyet se tévesztett el, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt mindössze háromezer huszonkilenczre rugnak.
Ugy látszék a nap is korábban kelt, hogy tanuja legyenezen áldozatnak; annak világosságánál azután ujra tovább folytatták utjokat, a melyen, valamint a rá következőn sem történt velök semmi egyéb nevezetes, minthogy ezen éjjel az áldott fák segítségével Sancho egészen elvégzé feladatát, a minek Don Quijote rendkivül megörült, s alig várta a nappalt, azon reményben, hátha talán már ez nap, még útközben szembe találkozik a varázs alól immár tökéletesen feloldott Dulcineával. Nem is haladt el asszony mellett egyetlen egy mellett se a nélkül, hogy ne Dulcinea del Tobosot kereste volna benne, oly szentül hitte, hogy Merlin igéretei hazugok nem lehetnek.
Ily gondolatok és sóhajtások között léptettek föl egy halomra, a honnan falujokat már megláthatták. A mikor Sancho ezt megpillantotta, térdre borúlt s így szóla:
– Nyisd ki a szemeidet, én óhajtott hazám, imé a te fiad Sancho Panza tér vissza hozzád, ha gazdagon nem is, de jól eldöngetve. Tárd ki karjaidat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is, a ki legyőzve jő bár más karjától, de jön egyszersmint úgy, mint a ki magán is diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek, uriasan meg is jutalmaztak.
– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a pásztoréletről.
Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak.
Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor.
Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak:
– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha életedben.
Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz:
– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska: Nem látod meg te azt többé soha életedben?
– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt mondta.
– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd átcsak ezt a szót az én óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni Dulcineát.
Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg, a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott:
–Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s Dulcinea nincs sehol!
– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel, hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi gonoszat lehet ebből sejteni?
A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal:
– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a faluban.
Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta latinul:
– Malum signum, malum signum!
A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel, midőn Carrasco Sámsont ölelte!?
El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé. Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek, úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt, már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő férjét, a leány apját ölelni csókolni.
Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furjaa fejét; nem is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése után mindjárt így szólott hozzá:
– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint kormányzónak.
– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam.
Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége, másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára, hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát, mint az egykori palotában.
A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat találni.
A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve.
Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára; hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobbanel ne keserítsék, egy szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután életbe is lehessen léptetni.
Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé.
Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet?
A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták, Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől. Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá:
– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek!
De csak olyan szomorú maradt azután is.
Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban, hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta:
– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják.
A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?
– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá. Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat, hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van; szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam. Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és végrendeletet szeretnék tenni.
A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy Don Quijote megpillantotta őket, így szóla:
– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a kit ennekelőtte tisztességes életemért ajó-nak szoktak nevezni. Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó, emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak. Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket.
Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s még egy próba végett így szóla:
– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne tépelődjék ilyes mesékkel.
– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát üznie lelkével.
Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza egyszerre elkomorodott.
A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a szobában s meggyóntatta.
A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe lábadtak.
A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki:
– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.
Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is, a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak ismerték.
A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a hagyományozáshoz ért, így szóla:
– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és közöttem egynémely számadás,fizetés és levonás forgott szóban: akarom, hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.
Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá:
– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s még ma is vannak kóbor lovagok.
– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram, hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így, seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán, hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes!
– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja fel a dolgot.
– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen:
– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom, elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes bérét, melylyelnéki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök szerint jótékony czélokra fordíthatnak.
Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek, segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn. Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt, mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel.
Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát.
Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről.
Vége.