11.
A magyar faj megismerését Erzsébeten keresztül kezdte meg. Ezer kérdést intézett hozzá, akárcsak a vak a vezetőjéhez, midőn lehullott szeméről a hályog és látni kezd. Mint ki még a tárgyakat csak tapintja, látva alig ismeri meg.
– Mondd Erzsébet és te nem vagy soha nyugtalan, ideges?
– Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, így mondják a falunkban.
– De ha valamit kivánsz, akkor mit csinálsz?
– Megvárom, hogy az a valami beteljesedjék. Ha jó, örülök neki, ha rossz, akkor is elég időm marad búsulni felette, ha már megtörtént.
– Szerettél már?
A leány elpirult, de azért nyugodtan felelt,
– Különös kérdés. Igen,
– Szeretsz még?
– Igen, még mindig.
– S ha az a valaki nem vesz el – teszem fel? – kérdte Gábor nyugtalan szemmel vizsgálva tekintetét.
– Akkor – mondta a leány s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen – akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal az egygyel, a melyben a többi mind benne foglaltatott.
– Miért?
– Mert akkor a boldogsághoz így kell eljutnom.
– Hisz ez a lemondás.
– Nem, ez a vágytalan boldogság, az a melyről kedves poétám Czóbel Minka a verseiben beszél. Én az ő tanítványa vagyok. Szeretem, mert éppen a filozófiájában magyar. Magyar és ezért evolvált, mint a hogy papa mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon.
– Nagyon okos vagy, de ezt nem értem.
Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott.