2.
Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár év alatt a tébolydába kerül.
Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete programmja.
Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott grófNiffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.
Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem! mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán. Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne reményei, ő benne minden öröme!