Denis.
Marambot úr felnyitotta a levelet, amelyet inasa, Denis, adott át neki. És Marambot úr mosolygott.
Denis húsz év óta szolgált a házban, zömök, jókedvű emberke volt, akit csudára emlegettek az egész környéken, mint az inasok mintaképét. Most is megkérdezte:
– A nagyságos úr meg van elégedve? Jó hírt tetszett kapni?
Marambot úr nem volt gazdag ember. Régóta abbahagyta a falusi patikárusságot, nőtlen volt s abból a kis jövedelemből éldegélt, amelyet nagy kínnal szerzett össze, mikor még gyógyszereket sózott a parasztok nyakába.
– Igen, fiam, – felelt most, – Malois apó megretirált a pörösködés elől, amivel megfenyegettem. Holnap megkapom a pénzemet. Ötezer frank egészen jól jön a magamfajta agglegény kasszájába.
És Marambot úr a kezeit dörzsölte. Lemondó természetű ember volt, inkább szomorú, mint víg, aki nem tudott tartósan akarni és szívesen elhanyagolta a dolgait.
Bizonyára nagyobb jólétre tehetett volna szert, ha hasznára fordítva egy-egy fontosabbközpontban letelepedett kollégája halálát, helyükre furakodott volna, magának szerezni meg vevőközönségüket. Azonban fázott a költözködéstől s a sok lótás-futásnak a gondolata, amivel az ilyesmi szükségszerűen jár, mindig visszatartotta. Két napig gondolkozott az ügyön, aztán ezzel a bölcseséggel nyugtatta meg magát:
– Na jó! majd a legközelebb. Nem veszítek semmit, ha még várok egy kicsit. Talán még jobb alkalom is lesz.
Denis ellenben vállalkozásokra unszolta gazdáját. Aktív természet volt s most is szüntelenül ismételgette:
– Hej, csak nekem kerülne egyszer egy kis tőkém, de megszedtem volna már magam! Csak ezer frank s kész volna az üzlet!
Marambot úr mosolygott, de nem válaszolt, hanem kisétált kis kertjébe, ahol hátratett kezekkel, álmodozva sétálgatott.
Denis egész nap dalolászott, mint akit nagy öröm ért, népdalokat, mindenféle hazai nótákat. A szokottnál is nagyobb aktivitás tört ki rajta, végigtisztogatta a ház összes ablakait, vad buzgalommal törölgetve az üvegtáblákat, miközben teli torokkal harsogta a nótáit.
Marambot úr, elcsodálkozva ezen a nagy igyekezeten, többször is mosolyogva szólt rá:
– Fiam, ha így nekilátsz, holnapra nem marad semmi dolgod!
Másnap reggel kilenc óra tájban a levélhordó négy levelet adott át Denisnek, ura számára. A négy levél közül az egyik nagyon súlyos volt. Marambot úr rögtön bezárkózott szobájába, a délután jórészét is ott töltötte. Akkor aztán az inasával négy boritékot küldött a postára. Azegyik Maloisnak a címére szólt, nyilván a nyugta volt benne a pénzről.
Denis ezúttal nem kérdezett semmit az urától; amilyen vidám volt előző nap, most olyan szomorúnak és komornak látszott.
Leszállt az éjszaka. Marambot úr a szokott órában lefeküdt és elaludt.
Különös zaj riasztotta fel. Azonnal felült az ágyban és hallgatózott. Hirtelen felpattant az ajtó s a küszöbön Denis jelent meg, egyik kezében gyertya, a másikban egy konyhakés. Szemei nagyra meredtek, ajka és arcvonásai görcsösen eltorzultak, mint az olyan embereké, akiket rettenetes indulat ráz. Sápadt volt, mint egy kísértet.
Marambot úr első megriadásában azt hitte, hogy szolgája alvajáró lett s éppen fel akart kelni, hogy elébe menjen, mikor az inas elfújta a gyertyát s nekirontott az ágynak. Gazdája előre feszítette a kezeit, hogy felfogja a csapást, amely egyszerre feldöntötte. El akarta kapni a szolga karját, hogy elhárítsa a rámért gyors döféseket. E pillanatban azt hitte, hogy Denis hirtelen megőrült.
A kés először a hátán találta, másodszor a homlokán, harmadszor a mellén. Eszeveszetten védekezett, a sötétben ide-oda csapkodott a kezeivel, rugdalózott és kiabált:
– Denis! Mit izélsz! Denis! meg vagy bolondulva?
A másik azonban lihegve vadult, döfködött tovább; egy-egy rúgás vagy ökölcsapás visszavetette, hogy dühöngve kezdje újra. Marambot úr még két szúrást kapott a lábába, egyet meg a hasára. Hirtelen azonban egy gondolat nyilalt át az agyán és erre kiabálni kezdett:
– Denis, hagyd abba, hallod? Hiszen nem is kaptam meg a pénzemet!
Az ember azonnal megállt és gazdája a sötétben hallotta sípoló lélekzését.
Marambot úr rögtön folytatta:
– Egy vasat se kaptam. Malois visszalép; pör lesz; a leveleket azért vitted a postára. Inkább olvasd el magad is azokat az írásokat ott az íróasztalon.
És, ereje végső megfeszítésével, előkotorta éjjeliszekrényéről a gyufát, gyertyát gyujtott.
Csupa vér volt. A falat égő foltok mocskolták be. Az ágynemű, a függönyök, minden vöröslött. Denis, maga is tetőtől-talpig véresen, a szoba közepén állt.
Mikor Marambot mindezt meglátta, azt hitte, hogy itt a halál és elvesztette eszméletét.
Hajnaltájban tért magához. Némi időbe telt, míg visszanyerte érzékeit, míg értelme, emlékezése megéledt. Azonban hirtelen felújult előtte a merénylet, a kapott sebek, és olyan erős félelem rohanta meg, hogy lecsukta a szemeit: nem akart látni semmit. Pár pillanat múlva rettegése alábbhagyott. Gondolkodni kezdett: nem halt meg rögtön, tehát még kilábolhat a bajból. Gyöngének érezte magát, nagyon gyöngének, de éles fájdalom nélkül, noha teste egyes helyein kellemetlen sajgásféle bántotta. És jéghidegnek is érezte magát, meg egészen nedvesnek is, – és mintha szorosan begöngyölték volna holmi kötelékbe. Azt gondolta, hogy ezt a nedvességet a kiontott vér okozza s a félelem borzongása rázta meg a rettenetes elképzelésre, hogy ez a vörös tenger az ő ereiből árasztotta el az ágyat. A szörnyű látvány félelme úgy tönkretette, hogy szemeit erővelcsukva tartotta, mintha maguktól, az ő ellenére, fel akartak volna pattanni.
És mi van Denis-szel? Valószínűleg elmenekült, persze…
De hát most ő, Marambot, mit csináljon? Felkeljen? segítségért kiabáljon? Hiszen, ha csak egyet mozdul is, sebei nyilván fölfakadnak és ő abba halna bele, hogy elvérzik.
Egyszerre csak azt hallotta, hogy benyitják a szobája ajtaját. Majdnem elállt a szíve dobogása. Biztosan Denis jött vissza, hogy teljesen végezzen vele. Visszafojtotta a lélekzetét, hogy a gyilkos azt higyje, minden rendjén sikerült, műve be van fejezve.
Marambot érezte, hogy felemelik a takaróját, aztán megtapogatják a hasát. A csípője táján éles fájdalom nyilalt át, amibe belereszketett. Most valaki megmosogatta friss vízzel, szép gyöngéden. De hiszen akkor felfedezték a bűntényt és most ápolni, megmenteni jöttek az áldozatot! Eszeveszett öröm ragadta el, de azért annyi óvatossága maradt, hogy ne árulja el mingyárt feleszmélését: kinyitotta a szemét, csak az egyiket, a lehető legnagyobb elővigyázatossággal.
Kit ismert fel? Denis állt ott mellette, – Denis, személyesen! Irgalmak istene! Sietve csukta be megint a szemét.
Denis! De hát mit csinál ez itt? Mit akar? Miféle rettenetes tervet koholhat még?
Hogy mit csinál? Hát lemossa, hogy eltüntesse a nyomokat! És aztán? Majd elássa, a kertben, tíz lábnyi mélyen, hogy sohase találjanak rá többé! Vagy tán éppen a pincében, a finom boros palackok alá?
És Marambot úr olyan heves reszketésbe fogott, hogy minden tagja belekoccant.
– El vagyok veszve, veszve vagyok! – mondogatta magának. És kétségbeesetten szorította össze a szempilláit, hogy ne lássa a kést, mikor a kegyelemdöfést kapja. De nem kapta meg. Sőt Denis most felemelte és lepedőbe szárogatta. Aztán gondosan nekifogott, hogy bekötözze a lábsebet, ahogy annak idején tanulta, mikor ura még gyógyszerész volt.
Többé nem lehetett kétség a szakember számára: szolgája, aki előbb meg akarta ölni, most azon igyekszik, hogy megmentse.
Ekkor Marambot úr, elhaló hangon, kiadta a gyakorlati utasítást:
– A lemosást és a kötözést kátrányszappanos vízzel csináld!
Denis felelt:
– Úgy csinálom, uram.
Marambot úr kinyitotta mind a két szemét.
Nem volt többé nyoma sem a vérnek, sem az ágyon, sem a szobában, sem a gyilkoson. A sebesült szép fehér ágyneműben feküdt.
A két ember egymás szemébe nézett.
Végül Marambot úr szelíden csak ennyit mondott:
– Tudod, milyen nagy bűnt követtél el?
Denis felelt:
– Éppen azt akarom jóvátenni, uram. Ha nem tetszik feljelenteni, hűségesen szolgálom majd, mint azelőtt mindig.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Marambot úr a szolgája ellen nyilatkozzék. Inkább lecsukta a szemét, úgy felelt:
– Esküszöm, hogy nem foglak följelenteni.
Denis megmentette ura életét. Éjt-napot eggyé téve, virrasztott, nem hagyta el a beteg szobáját, sorra készítette a porokat, a herbateákat, a kanalas orvosságokat, tapogatva Marambot pulzusát, aggodalmasan számlálva az ér ütéseit, – és ebben a kezelésben egy kitünő ápoló ügyessége egyesült valami fiúi önfeláldozással.
Minden pillanatban megkérdezte:
– Tessék mondani, uram, hogy tetszik lenni?
Marambot úr gyönge hangon felelte:
– Valamivel jobban, fiam, köszönöm.
És ha a sebesült éjszaka felébredt, gyakran látta, hogy őrzője ott sírdogál a karosszékben és csöndesen törülgeti a szemeit.
A volt gyógyszerészt soha életében nem látták el jobban, nem kényeztették, nem becézték ennyire. Eleinte még azt mondogatta magában:
– Mihelyt meggyógyultam, szélnek eresztem ezt az akasztófavirágot.
Most azonban lábadozni kezdett és napról-napra halogatta a pillanatot, amelyben válnia kell gyilkosától. Meggondolta, hogy senki sem venné körül ennyi figyelemmel és igyekezettel, mint ahogy ez a fiú, merő félelemből; és végre is azt mondta neki, hogy a jegyzőnél írást tett le, amelyben ott foglaltatik a feljelentés, arra az esetre, ha újabb baj történnék.
Ez az óvintézkedés, – úgy vélte – megvédi a jövőben minden új merénylettől; és így – kérdezte önmagától – vajjon nem egyenesen okosabb-e maga mellett tartani ezt az embert, hogy a szeme mindig rajta lehessen?
Mint annak idején, mikor azon habozott, hogybeszerezzen-e egy vagy más nevezetesebb orvosságot, most sem tudta döntésre szánni el magát.
– Majd… nem sürgős, – mondogatta magában.
Denis pedig változatlanul a páratlan szolga maradt. Marambot úr felgyógyult. És Denis-t nem bocsátotta el.
Egy reggel aztán, mikor éppen végzett a früstökjével, egyszer csak nagy lármát hall a konyhából. Odaszalad. Denis két csendőrrel birkózott, akik lefogták. Az örsvezető komolyan jegyezgetett a noteszébe.
A szolga, amint megpillantotta az urát, zokogni kezdett és elkiáltotta magát:
– A nagyságos úr feljelentett! Nem szép dolog, mert mást ígért. Hát ez a becsületszó, Marambot úr? Csunya egy dolog ez, bizony csunya egy dolog!…
Marambot, aki el volt képedve s akit a gyanusítás szíven talált, felemelte a kezét:
– Isten színe előtt esküszöm, fiam, hogy nem jelentettelek föl. Egyáltalán nem is sejtem, hogy a csendőr urak hogy tudhatták meg, hogy te meg akartál engem ölni.
Az örsvezető felhőkölt:
– Mit mond, Marambot úr? Hogy ez az ember Önt meg akarta ölni?
A gyógyszerész fejvesztetten felelte:
– Hát igen… De én nem jelentettem föl… Én nem szóltam senkinek… Esküszöm, hogy senkinek… És azóta is mindig nagyon derék szolgám volt…
Az örsvezető zordonan jelentette ki:
– Az Ön vallomását jegyzőkönyvbe veszem. A bíróság majd tudni fogja, Marambot úr, mi a dolga ezzel az új adattal, amit eddig nem ismert.Nekem most azért kell letartóztatnom az Ön szolgáját, mert suba alatt elemelt Duhamel úrtól két kacsát, amely bűncselekményre tanuk is vannak. Bocsánat, Marambot úr. Az Ön szavait illetékes helyen jelenteni fogom.
És emberei felé fordulva, kiadta a vezényszót:
– Mehetünk, indulj!
A két csendőr magával cipelte Denist.
Az ügyvéd befejezte védőbeszédét, melyben az őrültségre hivatkozott, egymással támogatva a két bűncselekményt, hogy érvelését erősítse. Világosan bebizonyította, hogy a két kacsa eltulajdonítása ugyanabból az elmebeli állapotból ered, mint a Marambot úr személyének jutott nyolc késszúrás. Finoman elemezte a múló természetű elmezavarnak ezt a fokát, amely kétségkívül meggyógyulna, pár hónapon belül, ha kezelnék valamely kitünő elmegyógyintézetben. Lelkes szavakkal emlékezett meg a derék szolga szüntelen odaadásáról, a páratlan gondviselésről, amellyel körülvette urát, akit pillanatnyi eltévelyedésében megsebesített.
Marambot úr, akit ez az emlék a szíve mélyéig meghatott, úgy érezte, hogy a szemei megnedvesednek.
Az ügyvéd észrevette ezt és széles lendülettel vetette szét karjait, úgy tárva ki talárja hosszú ujjait, mint két denevérszárnyat. Rezgő hangon kiáltotta:
– Oda nézzenek, esküdt uraim, oda nézzenek, nézzék ezeket a könnyeket! Mit mondhatnék még védencem érdekében? Micsoda szónoklat, micsodaérv, micsoda okfejtés érhetne fel védencem gazdájának eme könnyeivel? Ezek a könnyek hangosabban beszélnek az én szavamnál és a törvény szavánál is; ezek a könnyek azt kiáltják: »Bocsássatok meg annak, akit egy óra őrületbe sodort!« Ezek a könnyek esdekelnek, feloldoznak, megáldanak!
Az ügyvéd elhallgatott és leült.
Ekkor az elnök odafordult Marambothoz, – akinek a vallomása kitünő volt szolgája javára – és azt kérdezte:
– De elvégre is, gyógyszerész úr, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy Ön ezt az embert őrültnek tekintette, – ez nem magyarázza meg azt, hogy továbbra is megtartotta a szolgálatában. Hiszen azért nem kevésbé volt veszélyes!
Marambot a szemeit törölgetve felelte:
– Hát mit tehettem, elnök úr kérem? Hiszen amilyen időket élünk… borzasztó nehéz cselédet kapni… és semmiképpen sem jártam volna jobban…
Denist felmentették és gazdája költségére elhelyezték egy elmegyógyintézetben.