Már távoztok, fiam?NEOPTOLEMOS.Igen, az indulásPerczét közelben kell várnunk, nem messziről.PHILOKTETES.Úgy hát atyád s anyád nevére, oh fiam,És arra, mit hazádban legjobban szeretsz,Esengve kérlek, oh ne hagyj ily egyedülMagamra e nyomorban, mely mint láthatod,S mint hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,Hogy kellemetlen lesz hajódon ily teher;De tűrd el. A nagy lelkek mindig gyűlölikA rosszat, s azt tartják dicsőnek, a mi jó.Ha itt hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz díjad,Ha Oeta földét újra élve láthatom.Fel! Fáradságod nem tart egy egész napig.Merd hát! Vezess magaddal, dobj, hová akarsz,Az orra, farra, vagy fenékre a hajón,Hol legkevésbbé háborítom társidat.Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,Fogadj el! Im lásd, térdeidhez borulok,Bár béna, gyenge lábam. Oh ne hagyj el itt,Embertől távol, e vadonban egyedül!Oh ments meg innen, vigy hazádba engemet,Vagy Eubœába, hol Chalkodon a király,16)És innen nem lesz Oetáig hosszú az út,Trachis hegyéig, gyors futású SperchiosPartjáig; hadd öleljen újra ott atyám,Kiért régóta gyötri aggódás szivem,Hogy meghalt. Sokszor küldtem hozzá azokat,Kik erre jártak esdekelve untalan,Hogy mentésemre küldjön gályát önmaga,De vagy meghalt már, vagy talán követjeimKevésre tartva, úgy látszik, kérésemet,Saját honuk felé eveztek egyenest.De most légy te vezérem, légy te hírnököm,Oh szánakozzál rajtam, ments meg engemet;Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenüttAz emberekre, jó s balsorsban egyaránt.Tekintsen hát a vészre, a ki tőle ment,S a boldog ember óvakodjék legkivált,Hogy észrevétlen baj ne érje életét.KAR.Ellenversszak.Szánd meg, király! Elmondta sok küzdelmét, kínjait:Oh bár ne sujtaná e sors barátimat!Ámde ha gyűlölöd az Atridákat,Gonosz tettöket most e férfi javáraFordítanám, a hová szive vágya vonja,Honába visszavinném futóHajómon, kerülve így istenekSúlyos boszúját.NEOPTOLEMOS.Vigyázz, nehogy most könnyen egyezzél bele,S ha kórja láttán majd fölgerjed undorod,Többé ne érezz akként, a mint most beszélsz.KAR.Épen nem; módot arra nem nyujtok soha,Hogy ezt a szemrehányást joggal tedd nekem.NEOPTOLEMOS.Bizonynyal szégyen volna, ha ez idegenSorsán segítni nem vágynám úgy, mint magad.Ha úgy tetszik, menjünk hát; készüljön hamar,Mert a hajó nem utasítja vissza őt.Csak engedjék az istenek, hogy biztosanElérjünk innen, a hová kivánkozunk.PHILOKTETES.Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú,Derék hajósok, bár lehetne tetteimÁltal mutatnom, mily barátotok levék!Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanántE lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomorMerő látását sem tudná kiállani,De engem megtanított a szükség reá.KAR.Megálljatok! Két férfiú közelg felénk;Egyik hajóslegényed, másik idegen,Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)KALMÁR.Ez utitárstól kérdém, Achilles fia,A ki harmadmagával őrizé hajód,Hogy mondaná meg, hol találhatok reád.Mivel mindketten, nem szándékosan, hanemVéletlen folytán egy révben találkozánk.Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,S hazámba tartok, Peparethos bortadóFöldére,17)s hallván, hogy mind hozzád tartozókAz emberek, kik itt a partra szálltanak,Nem akarám tovább folytatni útamat,Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveketForralnak Argos seregében ellened,S nem is maradtak már a tervnél egyedül,Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.NEOPTOLEMOS.Hálás leszek hű gondodért, oh idegen,A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű;De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani,Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.KALMÁR.Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,18)Hajóra szállva téged üldözőbe vett.NEOPTOLEMOS.S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?KALMÁR.Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.NEOPTOLEMOS.És ily nagy hévvel indulnának ellenem,Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?KALMÁR.Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.NEOPTOLEMOS.De mint van, hogy Odysseus nem vállalta elE küldetést? Tán félelem tartóztatá?KALMÁR.Más embert ment keresni ő s Tydæus fia,Epen, midőn hajómat útnak indítám.NEOPTOLEMOS.Ki az, kiért Odysseus útra kelt maga?KALMÁR.Ez ember – – ámde mondd előbb nekem, ki ez,Ki itt jelen van? Halkan mondd, a mit akarsz.NEOPTOLEMOS.Ez a híres Philoktetes, oh idegen!KALMÁR.Ne kérdezz tőlem többet, ám minél előbbBocsásd szélnek vitorlád s hagyd el e helyet.PHILOKTETES.Mit mond ez ember, gyermekem? Mit alkuszikFölöttem oly titokban e kalmár veled?NEOPTOLEMOS.Még nem tudom, mi czélja; ám világosanKell most előtted és előttünk szólnia.KALMÁR.Achilles sarja, rám ne zúdítsd a seregDühét, ha arról szólok, a miről tilos;Szegény létemre sok hasznom van általok.NEOPTOLEMOS.Én gyűlölöm az Atridákat, s ez nekemLegjobb barátom, mert azoknak ellene;Nem kell tehát, ha jó barát gyanánt jövél,Semmit sem eltitkolnod, a mit megtudál.KALMÁR.Vigyázz, mit tészsz, fiam!NEOPTOLEMOS.Már rég meggondolám.KALMÁR.Reád hárítok minden bűnt.NEOPTOLEMOS.Jó, csak beszélj.KALMÁR.Beszélek. Érte indult e két férfiú,Tydeus fia s Odysseus, az erőszakos,Esküt tevén, hogy visszahozzák biztosan,Akár szép szó, akár kényszer lesz fegyverük.Tisztán hallá mindenki a seregben ezt,Odysseus ajkáról; mert őt biztosabbHit buzdítá e tettre, mint a másikat.NEOPTOLEMOS.S mi fordítá most oly hosszú idő utánAz Atridák gondját e férfiú felé,Kit oly rég eltaszítának maguk közül?Mily vágy vezette? Tán az istenek kezeS boszúja, mely a rossz tettet megbünteti?KALMÁR.Elmondom mindazt, mert bizonynyal nem tudod.Volt egy nemes jós, Priamos király fia,A kit nevére Helenosnak mondtanak;Midőn egy ízben éjjel kinn járt egyedül,Elfogta őt Odysseus, a gyalázatos,Álnok gonosztevő, s bilincset vert reá,S Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek között,Hogy addig nem veszik be Trója ormait,Míg vissza nem vezérlik ezt a férfiútSzép szóval a szigetről, melyen most lakik.Mihelyt hallá Laërtes sarja ezt a jósAjkáról, tüstént megfogadta a seregElőtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,Bizton remélvén, hogy szép szóval ráveszi;S ha így nem jönne, kényszerítni fogja őt,Fejével állva jót a biztos sikerért.Mindent hallottál. Ám most azt tanácsolom,Siess innen, te s más is, a kit érdekel.PHILOKTETES.Oh jaj nekem! Megesküdött hát a gonosz,Hogy a sereghez szép szavakkal visszavisz?Ép úgy rábirna, hogy mint apja egykoron,19)Hadesből visszatérjek a halál után.KALMÁR.Ezt nem tudom. De most hajómra távozom;Rátok meg adja legjobb áldását az ég! (El.)PHILOKTETES.Nem szörnyűség, oh gyermekem, ha azt hisziLaërtes sarja, hogy szép szóval rábeszél,És elvihet hajóján a sereg közé?Inkább követném gyűlölt ellenségemet,A mérges kigyót, mely megrontá lábamat!De ő kész minden szóra, mindent merni kész;S most is tudom bizonynyal, hogy megjő ide.Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon elOdysseustól a tág tenger minél előbb.El innen hát! A jókor használt gyorsaságA munka multán álmat és nyugalmat ád.NEOPTOLEMOS.Mihelyt a szemközt fúvó szél lecsillapul,Tüstént hajóra szállunk; most útunkban áll.PHILOKTETES.Ha vész elől futsz, mindig kedvező a szél.NEOPTOLEMOS.Tudom; de elleninket is feltartja most.20)PHILOKTETES.Nincs a kalózra kedvezőtlen szél soha,Ha lopni vagy rabolni nyilik alkalom.NEOPTOLEMOS.Menjünk, ha tetszik; ám lakodból vedd előbbMagadhoz, mit szükséged és vágyad kiván.PHILOKTETES.Van ott, mit el kell vinnem a kevés közül.NEOPTOLEMOS.S mi az, mit nem találhatnál fel a hajón?PHILOKTETES.Van egy füvem, melytől mindig lecsillapulSebem fájdalma és elalszik teljesen.NEOPTOLEMOS.Hozd hát magaddal. Mit kivánsz még egyebet?PHILOKTETES.Megnézem, nem szóródott el véletlenülEgy-két nyilam? nehogy más kézbe jussanak.NEOPTOLEMOS.A híres íjat tartod hát kezed között?PHILOKTETES.Az és nem más, melyet most nálam lát szemed.NEOPTOLEMOS.Szabad közelről néznem és érintenem?S imádva megcsókolnom szent isten gyanánt?PHILOKTETES.Igen, mind ebben, mind egyébben, oh fiam,Mi én tőlem függ, tetszésed szerint tehetsz.NEOPTOLEMOS.Bizonynyal vágyom értte, ám e vágy olyan,Hogy ha szabad, kivánom; ha nem, elhagyom.PHILOKTETES.Szentül beszélsz, szabad lesz hát neked, fiam,Ki egyedül adád meg, újra látnom aNap fényét, újra látnom Oeta ormait,Az ősz atyát s barátimat; ki ellenimFölé emelsz a porból, melybe sülyedék.Ne félj, szabad lesz kézbe fognod íjamat,Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,Hogy egyedül te érintéd erényedért;Mint én is egykor jó tett által nyertem el.NEOPTOLEMOS.Nem sajnálom, hogy láttalak s barátomulFogadtalak; mert a ki jót jóval fizet,Akármi kincsnél többet ér az oly barát.Menj hát be.PHILOKTETES.Jöjj te is velem; károm miattSzükségem van rád, hogy karoddal gyámolíts.(Mindketten a barlangba mennek.)KAR.Első versszak.Beszéd után tudom – nem látta enszemem –Mint kötözé örökkön forgó kerékreKronos mindenható fia azt a vakmerőt, kiÁgyához közelgett;21)Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha másról,Kit oly rettenetes sors ére, mint ezt,Bár senkinek se’ tett rosszat, se kárt,Ám igazakhoz igaz volt,S mégis elvesz ily méltatlanul. Ámulat fog el,Kérdve, miként, miként tudáIly egyedül, s nem hallva mást,Mint zuhogó habok szavát,Tűrni e gyászos éltet?Első ellenversszak.Magányosan, nem birva megtört lábait,Senkije sem volt, kinek elpanaszolja,Sóhajtva, könnyezve a vérző maró sebGyötrő szenvedését;Nem volt senkie, ki az életadó föld kebelérőlGyógyító füveket szakítva írul,Lecsillapítsa égető sebeVérözönét, ha előtört;Mint a dajka-vesztett gyermek, ődöngött egyedülErre vagy arra kínosan,Merre utat talált nehézLépteinek, ha elpihentLelke maró gyötrelme.Második versszak.Nem táplálta a föld magva, gyümölcse őt,Sem más, mit eledellé tesz az emberkéz,Csak gyors íja adott röpke nyilávalTáplálékot az éhség ölte gyomornak.Oh nyomorult ember!Tíz év óta nem enyhítik a bor cseppjei szomját,Ám hol az állott víz pocsolyába gyűlt,Csak arra tekintett.Második ellenversszak.De most, hogy nemes ősök sarja talált rá,Boldog s nagy lesz a sok nyomornak utána;Tengerjáró hajón visszavezérliSok hold mulva atyjának ősi lakába,Melisi nymphákhoz,Sperchios viruló partjaira, hol az érczpaizsú hősIsteni láng közt égbe emelkedettAz oetai ormon.22)(Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)NEOPTOLEMOS.Jer, ha akarsz. Miért némulsz egyszerre elOk nélkül, honnan jött e dermedt ámulat?PHILOKTETES.Ah, ah, ah, ah!NEOPTOLEMOS.Mi baj van?PHILOKTETES.Semmi szörnyű; menj tovább, fiam.NEOPTOLEMOS.Talán a kór lepett meg és kinoz megint?PHILOKTETES.Épen nem. Azt hiszem, tüstént megenyhülök.Jaj istenem!NEOPTOLEMOS.Miért kiáltsz istenhez ily fájdalmasan?PHILOKTETES.Irgalmat kérek tőle s enyhítő segélyt.Ah, ah, ah, ah!NEOPTOLEMOS.Mi kín gyötör? Nem mondod? Mért e némaság?Bizonynyal baj lepett meg, nyilván látható.PHILOKTETES.Fiam, elvesztem; nem titkolhatom továbbElőled szenvedésemet – jaj! jaj nekem!Elfog már, elfog! Én szegény, boldogtalan!Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj nekem!Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah, ah, jaj nekem!Az istenekre, oh fiam, ha itt közelKardod van, vágd le gyökeréig lábamat,Oh vágd le gyorsan, és ne kiméld éltemet!Fiam, vágj!NEOPTOLEMOS.Mi új kínok rohantak rád oly hirtelen,Hogy ennyi jajveszéklés tör ki ajkadon?PHILOKTETES.Tudod fiam –NEOPTOLEMOS.Mit?PHILOKTETES.Oh fiam, tudod –NEOPTOLEMOS.Hogyan?Mit sem tudok.PHILOKTETES.Mit? Nem tudod? Jaj, jaj nekem!NEOPTOLEMOS.Szörnyű teherként súlyosúl a kór reád.PHILOKTETES.Szörnyű, kimondhatatlan! Oh szánj meg, fiam!NEOPTOLEMOS.De mit tegyek hát?PHILOKTETES.Meg ne rémülj s el ne hagyj;Időnként vissza-visszatér a kór, s emészt,Míg nem lakott jól.NEOPTOLEMOS.Jaj, jaj, oh boldogtalan!Boldogtalan valóban ennyi kín között!Kivánod-e, hogy tartsalak s felfogjalak?PHILOKTETES.Nem ezt, nem; ámde vedd kezedbe íjamat,Mint épen most kivántad, s míg lecsillapulA kór emésztő lángja, mely most meglepett,Tartsd és őrizd magadnál addig. RendesenÁlom fog el, ha szenvedésem véget ér;Előbb nem csillapul le; akkor hagyjatokNyugodtan szenderegni. És ha ezalattMegjönnek üldözőim, kérlek, íjamatNekik ne add, sem önként, sem kényszer miatt,Sem csellel rászedetve, mert úgy megölödMagaddal azt, ki védelmedhez fordula.NEOPTOLEMOS.Bízzál vigyázatomban; más hozzá nem ér,Mint én s te; add hát, és szerencse lesz velünk.PHILOKTETES.Im vedd; de engeszteld meg az irigy eget,Ne hozzon ez rád annyi bajt és szenvedést,Mint rám és arra, a kié előbb vala.23)NEOPTOLEMOS.Oh istenek, adjátok ezt meg: adjatokJó széllel kedvező utat, s vezessetek,Hová az isten rendel s készül a hajó!PHILOKTETES.Imád nem teljesül be, félek gyermekem!Mert mély sebemből újra ömlik a sötétVéráradat, új gyötrelmek várnak reám.Ah, ah, jaj!Jaj lábam, lábam, mennyi kínt adsz még nekem!Megindult,Megindult már, közel van! Én boldogtalan!Itt van, látjátok! Oh de el ne fussatok!Oh jaj, jaj!Oh gaz kephallen, bár hatolnák át meg átE gyötrő kínok kebledet! Jaj, jaj nekem!És újra jaj! S ti a sereg vezérei,Agamemnon, oh Menelaos, vajha kóromatTi hordoznátok és oly hosszú ideig!Jaj kínok!Miért nem jösz már végre, oh halál, halál!Hiszen mindennap hivlak! oh jövel, jövel!Ragadj meg engem, oh fiam, nemes barát,És égess porrá Lemnos lángoló tüzén,24)A mint én egykor szintén porrá égetémZeus gyermekét e fegyverek jutalmaul,A melyeket most őrizetbe vett kezed.Mit szólsz, fiam?Mi az? Mért hallgatsz? Hol vagy, hol vagy, oh fiam!NEOPTOLEMOS.Régóta szenved szivem kínjaid miatt.PHILOKTETES.Végy bátorságot, oh fiam; dühvel rohanReám a kín, de ismét gyorsan távozik.Csak kérlek, oh ne hagyj itt engem egyedül!NEOPTOLEMOS.Bízzál, itt maradunk.PHILOKTETES.Maradsz?NEOPTOLEMOS.Igen, ne félj!PHILOKTETES.Nem kivánom, hogy eskű által kösd magad.NEOPTOLEMOS.Ugy sem szabad távoznom innen nélküled.PHILOKTETES.Add zálogul kezed rá.NEOPTOLEMOS.Itt van, maradok.PHILOKTETES.Most arra, arra –NEOPTOLEMOS.Mit szólsz? Merre?PHILOKTETES.Oda fel –NEOPTOLEMOS.Mit őrjöngsz újra? Mért tekintsz az égre fel?PHILOKTETES.Bocsáss, bocsáss!NEOPTOLEMOS.Hová?PHILOKTETES.Bocsáss el végre már!NEOPTOLEMOS.Nem hagylak el.PHILOKTETES.Megölsz, ha hozzám ér kezed.NEOPTOLEMOS.Elhagylak hát, ha jobban érted, mi segít.PHILOKTETES (leroskad).Oh föld, fogadj el haldokolva, mint vagyok;Mert kínjaim közt többé fenn nem állhatok.NEOPTOLEMOS.Úgy látszik, nemsokára álom fogja elA férfiút; mert hátra hajlik már feje;Izzadság üt ki teste összes tagjain,És lába végén felpattant sötét ere,Melyből vér ömlik. Hagyjuk őt, barátim,Nyugodtan, enyhe álom hadd szálljon reá.(Philoktetes elszunnyad.)ELSŐ FÉLKAR.Versszak.Szállj ide bánatot és bajokat feledőEnyhe lehelletű álom!Szállj ide boldogító isten!Fogd le szemét, tartsd ottA sötét fátyolt, mely rája borul.Ide, ide, gyógyító!Oh fiam, vigyázz, hova állsz,Merre mégysz, mi lészen ezentúlTenni valónk? Látod már!Mért halogatjuk a tettet?Ki az alkalmat meg tudja ragadni,Pillanat alatt övé a győzelem.NEOPTOLEMOS.Közdal.Semmit sem hall már, az igaz; de tudom, hogy az íjatHasztalanul nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.Rá vár a koszorú, érette külde az isten;Szégyen, nem sikerült tettel hazugul dicsekedni.MÁSODIK FÉLKAR.Ellenversszak.Oh fiam, isten itéljen ezek fölött;Ámde ha újra felelsz majd,Halk, susogó hangonKüldd szavadat hozzám;Mert álomtalan a beteg álma,Szeme, füle lát és hall.Ám te, a mint lehet, olyTitkosan add tudtomra, mikéntHajtod végre a tervet.Jól tudod, kiről beszélek:Ha vele egy akaraton vagy,Látom előre a sok bajt és zavart.KAR.Végdal.Jó szél fúj, fiam, jó szél!Itt fekszik végtelenül, lehúnyt szemekkel,Melyeket éji homály fed, –Kegyes, elnyomó álom, –Tagjainak nem ura, nincs keze, lába,Úgy pihen itt, mint Hades ölén a halott.Vigyázz, helyén legyen beszéded.A mennyire érteni képes eszem:Legjobb a veszélytelen munka.25)NEOPTOLEMOS.Hallgassatok, némuljon el e balgaság;Mert mozdul már szeme s emelkedik feje.PHILOKTETES.Oh álmat váltó napfény, oh idegenek!Ti, kik reményemen túl oltalmaztatok!Mert el nem hittem volna azt, fiam, soha,Hogy oly részvéttel nézzed szenvedésemet,S oly türelemmel itt maradj segélyemül.Az Atridák bizonynyal nem viselhetékOly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!De te, fiam, nemes szívű vagy és nemesTörzsnek szülötte, és azért föl sem vevédSebem rossz bűzét, kínos ordításomat.És most, fiam, hogy szenvedésem elpihent,S az enyhítő felejtés árnya száll reám,Emelj föl engem karjaiddal, gyermekem,S mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.NEOPTOLEMOS.Oh mint örvendek, hogy reményemen felülÉletben látlak s nem gyötör több fájdalom;Mert minden jel halálodat mutatta már,Midőn e szörnyű kínok rád rohantanak.Kelj fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,Ezek vihetnek; ellenökre nem leszenA fáradság, ha így tetszik nekem s neked.PHILOKTETES.Emelj te föl s állíts lábamra, oh fiam!De ezeket ne bántsuk, hogy idő előttNe érezzék a rossz bűzt; a hajón magánElég terhökre lesz jelenlétem nekik.NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).Legyen. Kelj fel hát és támaszkodjál reám.PHILOKTETES.Csak bátran! Hosszú megszokás taníta rá.(Kiegyenesedik.)NEOPTOLEMOS.Jaj, jaj! Mihez fogjak most, mit tegyek tovább?26)PHILOKTETES.Mi baj, fiam? Hová tévednek szavaid?NEOPTOLEMOS.Ah nem tudom, mit mondjak, oly zavart vagyok!PHILOKTETES.Mért vagy zavart? ne mondj ilyesmit, oh fiam!NEOPTOLEMOS.De már idáig ért e kínos állapot.PHILOKTETES.Csak nem rémített vissza kórom undora,Hogy el ne vígy magaddal úti társadul?NEOPTOLEMOS.
Már távoztok, fiam?
NEOPTOLEMOS.
Igen, az indulásPerczét közelben kell várnunk, nem messziről.
PHILOKTETES.
Úgy hát atyád s anyád nevére, oh fiam,És arra, mit hazádban legjobban szeretsz,Esengve kérlek, oh ne hagyj ily egyedülMagamra e nyomorban, mely mint láthatod,S mint hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,Hogy kellemetlen lesz hajódon ily teher;De tűrd el. A nagy lelkek mindig gyűlölikA rosszat, s azt tartják dicsőnek, a mi jó.Ha itt hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz díjad,Ha Oeta földét újra élve láthatom.Fel! Fáradságod nem tart egy egész napig.Merd hát! Vezess magaddal, dobj, hová akarsz,Az orra, farra, vagy fenékre a hajón,Hol legkevésbbé háborítom társidat.Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,Fogadj el! Im lásd, térdeidhez borulok,Bár béna, gyenge lábam. Oh ne hagyj el itt,Embertől távol, e vadonban egyedül!Oh ments meg innen, vigy hazádba engemet,Vagy Eubœába, hol Chalkodon a király,16)És innen nem lesz Oetáig hosszú az út,Trachis hegyéig, gyors futású SperchiosPartjáig; hadd öleljen újra ott atyám,Kiért régóta gyötri aggódás szivem,Hogy meghalt. Sokszor küldtem hozzá azokat,Kik erre jártak esdekelve untalan,Hogy mentésemre küldjön gályát önmaga,De vagy meghalt már, vagy talán követjeimKevésre tartva, úgy látszik, kérésemet,Saját honuk felé eveztek egyenest.De most légy te vezérem, légy te hírnököm,Oh szánakozzál rajtam, ments meg engemet;Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenüttAz emberekre, jó s balsorsban egyaránt.Tekintsen hát a vészre, a ki tőle ment,S a boldog ember óvakodjék legkivált,Hogy észrevétlen baj ne érje életét.
KAR.
Ellenversszak.
Szánd meg, király! Elmondta sok küzdelmét, kínjait:Oh bár ne sujtaná e sors barátimat!Ámde ha gyűlölöd az Atridákat,Gonosz tettöket most e férfi javáraFordítanám, a hová szive vágya vonja,Honába visszavinném futóHajómon, kerülve így istenekSúlyos boszúját.
NEOPTOLEMOS.
Vigyázz, nehogy most könnyen egyezzél bele,S ha kórja láttán majd fölgerjed undorod,Többé ne érezz akként, a mint most beszélsz.
KAR.
Épen nem; módot arra nem nyujtok soha,Hogy ezt a szemrehányást joggal tedd nekem.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal szégyen volna, ha ez idegenSorsán segítni nem vágynám úgy, mint magad.Ha úgy tetszik, menjünk hát; készüljön hamar,Mert a hajó nem utasítja vissza őt.Csak engedjék az istenek, hogy biztosanElérjünk innen, a hová kivánkozunk.
PHILOKTETES.
Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú,Derék hajósok, bár lehetne tetteimÁltal mutatnom, mily barátotok levék!Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanántE lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomorMerő látását sem tudná kiállani,De engem megtanított a szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg felénk;Egyik hajóslegényed, másik idegen,Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles fia,A ki harmadmagával őrizé hajód,Hogy mondaná meg, hol találhatok reád.Mivel mindketten, nem szándékosan, hanemVéletlen folytán egy révben találkozánk.Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,S hazámba tartok, Peparethos bortadóFöldére,17)s hallván, hogy mind hozzád tartozókAz emberek, kik itt a partra szálltanak,Nem akarám tovább folytatni útamat,Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveketForralnak Argos seregében ellened,S nem is maradtak már a tervnél egyedül,Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh idegen,A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű;De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani,Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,18)Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának ellenem,Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem vállalta elE küldetést? Tán félelem tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s Tydæus fia,Epen, midőn hajómat útnak indítám.
NEOPTOLEMOS.
Ki az, kiért Odysseus útra kelt maga?
KALMÁR.
Ez ember – – ámde mondd előbb nekem, ki ez,Ki itt jelen van? Halkan mondd, a mit akarsz.
NEOPTOLEMOS.
Ez a híres Philoktetes, oh idegen!
KALMÁR.
Ne kérdezz tőlem többet, ám minél előbbBocsásd szélnek vitorlád s hagyd el e helyet.
PHILOKTETES.
Mit mond ez ember, gyermekem? Mit alkuszikFölöttem oly titokban e kalmár veled?
NEOPTOLEMOS.
Még nem tudom, mi czélja; ám világosanKell most előtted és előttünk szólnia.
KALMÁR.
Achilles sarja, rám ne zúdítsd a seregDühét, ha arról szólok, a miről tilos;Szegény létemre sok hasznom van általok.
NEOPTOLEMOS.
Én gyűlölöm az Atridákat, s ez nekemLegjobb barátom, mert azoknak ellene;Nem kell tehát, ha jó barát gyanánt jövél,Semmit sem eltitkolnod, a mit megtudál.
KALMÁR.
Vigyázz, mit tészsz, fiam!
NEOPTOLEMOS.
Már rég meggondolám.
KALMÁR.
Reád hárítok minden bűnt.
NEOPTOLEMOS.
Jó, csak beszélj.
KALMÁR.
Beszélek. Érte indult e két férfiú,Tydeus fia s Odysseus, az erőszakos,Esküt tevén, hogy visszahozzák biztosan,Akár szép szó, akár kényszer lesz fegyverük.Tisztán hallá mindenki a seregben ezt,Odysseus ajkáról; mert őt biztosabbHit buzdítá e tettre, mint a másikat.
NEOPTOLEMOS.
S mi fordítá most oly hosszú idő utánAz Atridák gondját e férfiú felé,Kit oly rég eltaszítának maguk közül?Mily vágy vezette? Tán az istenek kezeS boszúja, mely a rossz tettet megbünteti?
KALMÁR.
Elmondom mindazt, mert bizonynyal nem tudod.Volt egy nemes jós, Priamos király fia,A kit nevére Helenosnak mondtanak;Midőn egy ízben éjjel kinn járt egyedül,Elfogta őt Odysseus, a gyalázatos,Álnok gonosztevő, s bilincset vert reá,S Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek között,Hogy addig nem veszik be Trója ormait,Míg vissza nem vezérlik ezt a férfiútSzép szóval a szigetről, melyen most lakik.Mihelyt hallá Laërtes sarja ezt a jósAjkáról, tüstént megfogadta a seregElőtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,Bizton remélvén, hogy szép szóval ráveszi;S ha így nem jönne, kényszerítni fogja őt,Fejével állva jót a biztos sikerért.Mindent hallottál. Ám most azt tanácsolom,Siess innen, te s más is, a kit érdekel.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem! Megesküdött hát a gonosz,Hogy a sereghez szép szavakkal visszavisz?Ép úgy rábirna, hogy mint apja egykoron,19)Hadesből visszatérjek a halál után.
KALMÁR.
Ezt nem tudom. De most hajómra távozom;Rátok meg adja legjobb áldását az ég! (El.)
PHILOKTETES.
Nem szörnyűség, oh gyermekem, ha azt hisziLaërtes sarja, hogy szép szóval rábeszél,És elvihet hajóján a sereg közé?Inkább követném gyűlölt ellenségemet,A mérges kigyót, mely megrontá lábamat!De ő kész minden szóra, mindent merni kész;S most is tudom bizonynyal, hogy megjő ide.Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon elOdysseustól a tág tenger minél előbb.El innen hát! A jókor használt gyorsaságA munka multán álmat és nyugalmat ád.
NEOPTOLEMOS.
Mihelyt a szemközt fúvó szél lecsillapul,Tüstént hajóra szállunk; most útunkban áll.
PHILOKTETES.
Ha vész elől futsz, mindig kedvező a szél.
NEOPTOLEMOS.
Tudom; de elleninket is feltartja most.20)
PHILOKTETES.
Nincs a kalózra kedvezőtlen szél soha,Ha lopni vagy rabolni nyilik alkalom.
NEOPTOLEMOS.
Menjünk, ha tetszik; ám lakodból vedd előbbMagadhoz, mit szükséged és vágyad kiván.
PHILOKTETES.
Van ott, mit el kell vinnem a kevés közül.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mit nem találhatnál fel a hajón?
PHILOKTETES.
Van egy füvem, melytől mindig lecsillapulSebem fájdalma és elalszik teljesen.
NEOPTOLEMOS.
Hozd hát magaddal. Mit kivánsz még egyebet?
PHILOKTETES.
Megnézem, nem szóródott el véletlenülEgy-két nyilam? nehogy más kézbe jussanak.
NEOPTOLEMOS.
A híres íjat tartod hát kezed között?
PHILOKTETES.
Az és nem más, melyet most nálam lát szemed.
NEOPTOLEMOS.
Szabad közelről néznem és érintenem?S imádva megcsókolnom szent isten gyanánt?
PHILOKTETES.
Igen, mind ebben, mind egyébben, oh fiam,Mi én tőlem függ, tetszésed szerint tehetsz.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal vágyom értte, ám e vágy olyan,Hogy ha szabad, kivánom; ha nem, elhagyom.
PHILOKTETES.
Szentül beszélsz, szabad lesz hát neked, fiam,Ki egyedül adád meg, újra látnom aNap fényét, újra látnom Oeta ormait,Az ősz atyát s barátimat; ki ellenimFölé emelsz a porból, melybe sülyedék.Ne félj, szabad lesz kézbe fognod íjamat,Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,Hogy egyedül te érintéd erényedért;Mint én is egykor jó tett által nyertem el.
NEOPTOLEMOS.
Nem sajnálom, hogy láttalak s barátomulFogadtalak; mert a ki jót jóval fizet,Akármi kincsnél többet ér az oly barát.Menj hát be.
PHILOKTETES.
Jöjj te is velem; károm miattSzükségem van rád, hogy karoddal gyámolíts.
(Mindketten a barlangba mennek.)
KAR.
Első versszak.
Beszéd után tudom – nem látta enszemem –Mint kötözé örökkön forgó kerékreKronos mindenható fia azt a vakmerőt, kiÁgyához közelgett;21)Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha másról,Kit oly rettenetes sors ére, mint ezt,Bár senkinek se’ tett rosszat, se kárt,Ám igazakhoz igaz volt,S mégis elvesz ily méltatlanul. Ámulat fog el,Kérdve, miként, miként tudáIly egyedül, s nem hallva mást,Mint zuhogó habok szavát,Tűrni e gyászos éltet?
Első ellenversszak.
Magányosan, nem birva megtört lábait,Senkije sem volt, kinek elpanaszolja,Sóhajtva, könnyezve a vérző maró sebGyötrő szenvedését;Nem volt senkie, ki az életadó föld kebelérőlGyógyító füveket szakítva írul,Lecsillapítsa égető sebeVérözönét, ha előtört;Mint a dajka-vesztett gyermek, ődöngött egyedülErre vagy arra kínosan,Merre utat talált nehézLépteinek, ha elpihentLelke maró gyötrelme.
Második versszak.
Nem táplálta a föld magva, gyümölcse őt,Sem más, mit eledellé tesz az emberkéz,Csak gyors íja adott röpke nyilávalTáplálékot az éhség ölte gyomornak.Oh nyomorult ember!Tíz év óta nem enyhítik a bor cseppjei szomját,Ám hol az állott víz pocsolyába gyűlt,Csak arra tekintett.
Második ellenversszak.
De most, hogy nemes ősök sarja talált rá,Boldog s nagy lesz a sok nyomornak utána;Tengerjáró hajón visszavezérliSok hold mulva atyjának ősi lakába,Melisi nymphákhoz,Sperchios viruló partjaira, hol az érczpaizsú hősIsteni láng közt égbe emelkedettAz oetai ormon.22)(Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)
NEOPTOLEMOS.
Jer, ha akarsz. Miért némulsz egyszerre elOk nélkül, honnan jött e dermedt ámulat?
PHILOKTETES.
Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi baj van?
PHILOKTETES.
Semmi szörnyű; menj tovább, fiam.
NEOPTOLEMOS.
Talán a kór lepett meg és kinoz megint?
PHILOKTETES.
Épen nem. Azt hiszem, tüstént megenyhülök.Jaj istenem!
NEOPTOLEMOS.
Miért kiáltsz istenhez ily fájdalmasan?
PHILOKTETES.
Irgalmat kérek tőle s enyhítő segélyt.Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi kín gyötör? Nem mondod? Mért e némaság?Bizonynyal baj lepett meg, nyilván látható.
PHILOKTETES.
Fiam, elvesztem; nem titkolhatom továbbElőled szenvedésemet – jaj! jaj nekem!Elfog már, elfog! Én szegény, boldogtalan!Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj nekem!Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah, ah, jaj nekem!Az istenekre, oh fiam, ha itt közelKardod van, vágd le gyökeréig lábamat,Oh vágd le gyorsan, és ne kiméld éltemet!Fiam, vágj!
NEOPTOLEMOS.
Mi új kínok rohantak rád oly hirtelen,Hogy ennyi jajveszéklés tör ki ajkadon?
PHILOKTETES.
Tudod fiam –
NEOPTOLEMOS.
Mit?
PHILOKTETES.
Oh fiam, tudod –
NEOPTOLEMOS.
Hogyan?Mit sem tudok.
PHILOKTETES.
Mit? Nem tudod? Jaj, jaj nekem!
NEOPTOLEMOS.
Szörnyű teherként súlyosúl a kór reád.
PHILOKTETES.
Szörnyű, kimondhatatlan! Oh szánj meg, fiam!
NEOPTOLEMOS.
De mit tegyek hát?
PHILOKTETES.
Meg ne rémülj s el ne hagyj;Időnként vissza-visszatér a kór, s emészt,Míg nem lakott jól.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj, oh boldogtalan!Boldogtalan valóban ennyi kín között!Kivánod-e, hogy tartsalak s felfogjalak?
PHILOKTETES.
Nem ezt, nem; ámde vedd kezedbe íjamat,Mint épen most kivántad, s míg lecsillapulA kór emésztő lángja, mely most meglepett,Tartsd és őrizd magadnál addig. RendesenÁlom fog el, ha szenvedésem véget ér;Előbb nem csillapul le; akkor hagyjatokNyugodtan szenderegni. És ha ezalattMegjönnek üldözőim, kérlek, íjamatNekik ne add, sem önként, sem kényszer miatt,Sem csellel rászedetve, mert úgy megölödMagaddal azt, ki védelmedhez fordula.
NEOPTOLEMOS.
Bízzál vigyázatomban; más hozzá nem ér,Mint én s te; add hát, és szerencse lesz velünk.
PHILOKTETES.
Im vedd; de engeszteld meg az irigy eget,Ne hozzon ez rád annyi bajt és szenvedést,Mint rám és arra, a kié előbb vala.23)
NEOPTOLEMOS.
Oh istenek, adjátok ezt meg: adjatokJó széllel kedvező utat, s vezessetek,Hová az isten rendel s készül a hajó!
PHILOKTETES.
Imád nem teljesül be, félek gyermekem!Mert mély sebemből újra ömlik a sötétVéráradat, új gyötrelmek várnak reám.Ah, ah, jaj!Jaj lábam, lábam, mennyi kínt adsz még nekem!Megindult,Megindult már, közel van! Én boldogtalan!Itt van, látjátok! Oh de el ne fussatok!Oh jaj, jaj!Oh gaz kephallen, bár hatolnák át meg átE gyötrő kínok kebledet! Jaj, jaj nekem!És újra jaj! S ti a sereg vezérei,Agamemnon, oh Menelaos, vajha kóromatTi hordoznátok és oly hosszú ideig!Jaj kínok!Miért nem jösz már végre, oh halál, halál!Hiszen mindennap hivlak! oh jövel, jövel!Ragadj meg engem, oh fiam, nemes barát,És égess porrá Lemnos lángoló tüzén,24)A mint én egykor szintén porrá égetémZeus gyermekét e fegyverek jutalmaul,A melyeket most őrizetbe vett kezed.Mit szólsz, fiam?Mi az? Mért hallgatsz? Hol vagy, hol vagy, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
Régóta szenved szivem kínjaid miatt.
PHILOKTETES.
Végy bátorságot, oh fiam; dühvel rohanReám a kín, de ismét gyorsan távozik.Csak kérlek, oh ne hagyj itt engem egyedül!
NEOPTOLEMOS.
Bízzál, itt maradunk.
PHILOKTETES.
Maradsz?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ne félj!
PHILOKTETES.
Nem kivánom, hogy eskű által kösd magad.
NEOPTOLEMOS.
Ugy sem szabad távoznom innen nélküled.
PHILOKTETES.
Add zálogul kezed rá.
NEOPTOLEMOS.
Itt van, maradok.
PHILOKTETES.
Most arra, arra –
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz? Merre?
PHILOKTETES.
Oda fel –
NEOPTOLEMOS.
Mit őrjöngsz újra? Mért tekintsz az égre fel?
PHILOKTETES.
Bocsáss, bocsáss!
NEOPTOLEMOS.
Hová?
PHILOKTETES.
Bocsáss el végre már!
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el.
PHILOKTETES.
Megölsz, ha hozzám ér kezed.
NEOPTOLEMOS.
Elhagylak hát, ha jobban érted, mi segít.
PHILOKTETES (leroskad).
Oh föld, fogadj el haldokolva, mint vagyok;Mert kínjaim közt többé fenn nem állhatok.
NEOPTOLEMOS.
Úgy látszik, nemsokára álom fogja elA férfiút; mert hátra hajlik már feje;Izzadság üt ki teste összes tagjain,És lába végén felpattant sötét ere,Melyből vér ömlik. Hagyjuk őt, barátim,Nyugodtan, enyhe álom hadd szálljon reá.
(Philoktetes elszunnyad.)
ELSŐ FÉLKAR.
Versszak.
Szállj ide bánatot és bajokat feledőEnyhe lehelletű álom!Szállj ide boldogító isten!Fogd le szemét, tartsd ottA sötét fátyolt, mely rája borul.Ide, ide, gyógyító!Oh fiam, vigyázz, hova állsz,Merre mégysz, mi lészen ezentúlTenni valónk? Látod már!Mért halogatjuk a tettet?Ki az alkalmat meg tudja ragadni,Pillanat alatt övé a győzelem.
NEOPTOLEMOS.
Közdal.
Semmit sem hall már, az igaz; de tudom, hogy az íjatHasztalanul nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.Rá vár a koszorú, érette külde az isten;Szégyen, nem sikerült tettel hazugul dicsekedni.
MÁSODIK FÉLKAR.
Ellenversszak.
Oh fiam, isten itéljen ezek fölött;Ámde ha újra felelsz majd,Halk, susogó hangonKüldd szavadat hozzám;Mert álomtalan a beteg álma,Szeme, füle lát és hall.Ám te, a mint lehet, olyTitkosan add tudtomra, mikéntHajtod végre a tervet.Jól tudod, kiről beszélek:Ha vele egy akaraton vagy,Látom előre a sok bajt és zavart.
KAR.
Végdal.
Jó szél fúj, fiam, jó szél!Itt fekszik végtelenül, lehúnyt szemekkel,Melyeket éji homály fed, –Kegyes, elnyomó álom, –Tagjainak nem ura, nincs keze, lába,Úgy pihen itt, mint Hades ölén a halott.Vigyázz, helyén legyen beszéded.A mennyire érteni képes eszem:Legjobb a veszélytelen munka.25)
NEOPTOLEMOS.
Hallgassatok, némuljon el e balgaság;Mert mozdul már szeme s emelkedik feje.
PHILOKTETES.
Oh álmat váltó napfény, oh idegenek!Ti, kik reményemen túl oltalmaztatok!Mert el nem hittem volna azt, fiam, soha,Hogy oly részvéttel nézzed szenvedésemet,S oly türelemmel itt maradj segélyemül.Az Atridák bizonynyal nem viselhetékOly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!De te, fiam, nemes szívű vagy és nemesTörzsnek szülötte, és azért föl sem vevédSebem rossz bűzét, kínos ordításomat.És most, fiam, hogy szenvedésem elpihent,S az enyhítő felejtés árnya száll reám,Emelj föl engem karjaiddal, gyermekem,S mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.
NEOPTOLEMOS.
Oh mint örvendek, hogy reményemen felülÉletben látlak s nem gyötör több fájdalom;Mert minden jel halálodat mutatta már,Midőn e szörnyű kínok rád rohantanak.Kelj fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,Ezek vihetnek; ellenökre nem leszenA fáradság, ha így tetszik nekem s neked.
PHILOKTETES.
Emelj te föl s állíts lábamra, oh fiam!De ezeket ne bántsuk, hogy idő előttNe érezzék a rossz bűzt; a hajón magánElég terhökre lesz jelenlétem nekik.
NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).
Legyen. Kelj fel hát és támaszkodjál reám.
PHILOKTETES.
Csak bátran! Hosszú megszokás taníta rá.
(Kiegyenesedik.)
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj! Mihez fogjak most, mit tegyek tovább?26)
PHILOKTETES.
Mi baj, fiam? Hová tévednek szavaid?
NEOPTOLEMOS.
Ah nem tudom, mit mondjak, oly zavart vagyok!
PHILOKTETES.
Mért vagy zavart? ne mondj ilyesmit, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
De már idáig ért e kínos állapot.
PHILOKTETES.
Csak nem rémített vissza kórom undora,Hogy el ne vígy magaddal úti társadul?
NEOPTOLEMOS.