Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nemkapott. Levelet ugyan most sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.
– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.
– Igen!
Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.
– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is szakítottam velük minden összeköttetést…
– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?
– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.
– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a banknál?
– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.
Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!
Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról. Megnézte az óráját: a budapestigyorsvonat két perc mulva indul. Még jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.
Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.
Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.
– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!
Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátjáta zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:
– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!
Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:
– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?
Az amerikai leült a szomszédos padra.
– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.
– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! – Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek, aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!
Az utolsó mondása Mukinak szólt.
– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.
– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a zuhany alá!
Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.
– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen szemtelenek, – na!
Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.
– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg se kottyan az a pár garas!
– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson nekem újabb hitelt.
– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.
– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.
– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.
Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett. Elmélkedésének eredménye a következő volt:
– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle… Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés, két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…
A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban egyedül találta a leányt.
– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.
– Ott.
– Rossz híreket vett talán?
– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.
A leány meghökkenve tekintett reá.
– És mikor akar elutazni?
– Egy-két héten belül.
– És meddig akar odamaradni?
– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.
Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.
Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:
– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.
A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.
– Én… magával?
– Mint a feleségem. Lehetséges?
– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!
Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott, mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát. Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.
– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.
Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.
Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles jókedvelett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében azonban nem tartottak ilyenféle italt.
– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól megkoppasztottak abban a fránya bankban?
– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant, amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.
Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy otthagyja az ingét. Bank létemre azonbansemmi körülmények közt sem tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.
Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás, amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is bele fog bukni a játékba.
Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról, amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a szükséges diszpenzációkat.
Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott. Nászajándékul az amerikaiegy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul Nizzába.
A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához, azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akartgyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta: semmi baj nincs sem nem!
Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci! Fránci!
A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta csak meg az öregasszonyt.
– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!
Majd az asszonyhoz fordult:
– Látja, ez a Fráncija!
A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát:
– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!
Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt:
– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…
Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a kutyájának füttyentett.
– Brit such Apport!
A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.
– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket!
Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?
Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.
– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr. – Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy komornyik-pofája van…
Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát.
Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee szobájába.
– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.
Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és kinyitotta.
– Tessék!
Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.
Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.
– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai, amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…
Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor ibolyaszínü lett a rézvörösarca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a könyvet és visszatette a kazettába.
– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal… Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott… És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…
Avarffy válasza így hangzott:
– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.
Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.
A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos, akkor ki kell valamit eszelni.
Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt.A dohányzóban több úr társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította fejét.
– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.
Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett.
– Jó napot, kedves gróf!
A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.
– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette monokliját.
A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.
– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös híreket hallottam önről.
– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.
– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres konzerv-Hudsonnak.
– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot?
– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát nekik hagyta.Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet sem.
– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?
– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel. Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.
– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?
– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá.
Huszt kiegyenesedett.
– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…
– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.
– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy kérdésem.
A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki Huszt hangjából.
A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a tréfát…
– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére, az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit, amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már mostis kijelentsem, hogy én önt kifogástalan gentlemannak tartom.
A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani. Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a főkonzulnak és elhagyta a termet.
Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg az elveivel. Guidó úr.
– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai.
– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy treff-tizest.
A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a fogadójába.
– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon ritkán éri ilyen sors. Tehát háromnapom van még. Ezt a három napot nem fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire.
Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni.
A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk zavarba ejtené.
A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már messzire járt egymástól.
– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta.
A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába, mint az eddigi leggyorsabb gőzösök.
– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján Huszt.
De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli.
– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!
Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot.
– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány.
Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton.
– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma.
– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány.
És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és hogy az édesapja rémeket látott.
Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle. Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó.
Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan, akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen meséli, hogy a konzerv-Hudsonvagyonának utolsó centjét is a metodistáknak testálta.“
Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban, cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy elcsípje a postaszolgát.
– Táviratot hoz?
– Pálma kisasszonynak…
– Csak ide vele!
Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt, hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai iránt.
„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és a házra.“
Ezt az öreg telegrafálta Budapestről.
Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak házasságot igért.
– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról, hogy holnapután útra kell kelnünk.
– Hála Istennek! – sóhajtott a francia.
– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk.
– Hová?
– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre megyünk. Megértett?
– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.
– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.
Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással volt reá.
A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu tennisz-cipőt…
Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos, lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek, tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta itélőképességét.
Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee oda akart feljutni.
Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtóntett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni. Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.
Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó.
Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt, tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat.
Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő; két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt. Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve. Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.
A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miutánmeggyőződött, hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.
Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit. No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával.
A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélnikezdett benne. Először is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta!
– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen.
A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, aki ellopta.
Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei. A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset, tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg Avarffy, mivel arannyal volt plombozva.
Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy fél nap.
Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót. De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodvafölpattant, körülszaladt a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe forgott, míg végül elült.
– Ta barom! – sziszegte a yankee.
Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma állott előtte, égő gyertyával a kezében.
– Jézus Mária, ki az!?
Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány előtt.
– Én vagyok, Pálma!
– Te? Az istenért, mit akarsz itt?
– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet… Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz!
– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma.
A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán egyszerre szikrázni kezdett a szeme.
– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen.
– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. –Ne feledd, hogy mivel tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni?
– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb, ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt vagyok.
– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki?
– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal Huszt.
– És mit akarsz most itt?
– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál, Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?
– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.
Az amerikai ábrázata kiszélesedett.
– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál belőlem?
– Megesküdjem?
– Óh, ha adnál egy csókot…
Pálma megcsóválta a fejét.
– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz!
– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában Huszt. Azután hangosan mondotta:
– Mért éppen holnap?
A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát.
– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon… beláthatod…
– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással Huszt.
Pálma azonban nem alkudozott tovább.
– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj!
A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban visszaparancsolta.
– Az ajtón át eredj.
A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott az ajtón, kieresztette a folyosóra…
– Majd holnap! Holnap! – súgta utána.
A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja az ajtó kulcsát.
Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni kezdett:
– Segítség! Rablók! Gyilkosok!
Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek.
– Mi baj? – kérdezte az amerikai.
Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte.
– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek!
– Mi történt itt? Ki ijesztett meg?
– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el az ablakom előtt…
– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen!
– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt, magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát is, amit a szoba padlóján vetett…
– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee.
– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni…
Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már oszladozni.
– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később.
– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek.
– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony.
– Nem. És nem is akarok vele beszélni.
– Ah? És miért nem?
– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem.
– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka?
– Hát nem tudod?
– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak.
– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád.
– Reám?
– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád, akkor felbontja az eljegyzésünket.
Guidóné haragosan nevetett.
– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár vagy, kedves barátom.
– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai.
– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos, yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!
Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét.
– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta mélán. – Amerikában egészenmásképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint az ágról szakadttal.
– Ennek magad vagy az oka!
– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek?
– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!
– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a fejemben?
– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben?
– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába.
– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy megfogadd.
– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat adom.
– Amerikai szavadat?
– Észak- és délamerikai szavamat.
Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a zsiványoktól. Semmitől sem félt már.
– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna!
– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban. Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény ember…
– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet és eredj aludni.
Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta:
– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy holnap fölbontsam az eljegyzésemet?
– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse.
Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára. Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor ugyanis már teljesen felöltözöttenmegjelent a parkban. Azt mondta, hogy ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal várt haza.
Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson a vasút felé.
– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig, hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom semmiért a világon…
Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki. Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia, hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak.
Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon. Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.
– Hová utazik, kapitány úr?
– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.
– Mi dolga ott?
A gárdista kissé elmosolyodott.
– Legfelsőbb szolgálatban utazom…
– Pardon! – mondta az öregúr.
És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.
– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.
Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólítottaa gárdistát, hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban azután kedélyes társalgásba merültek.
– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg jól.
– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.
– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.
– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…
Azután hangosan mondta:
– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a hercegek nem rokonaink…
– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében kezdett keresgélni.
– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem kiváncsi emberek.
A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét, mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai almanach volt.
– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában az amerikai gárdista.
A tábornok az L betüt kereste.
– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se találok.
– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is Lobkovicz.
A tábornok redőkbe vonta a homlokát.
– Mit jelent ez, kapitány úr?
– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…
A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen, melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától, hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.
– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.
A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.
– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!
Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami szökőfélben levő gonosztevőt kerestek.Egy goromba kéz felrántotta a két katonatiszt fülkéjének ajtaját.
– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.
S azzal becsapta megint az ajtót.
Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és mereven tisztelegtek…
Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó födélzetén és előhivatta a kapitányt.
– Mikor indul a hajója?
– Éjfélkor pontban.
– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.
Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt, eléje lépett és megcsókolta a kezét.
Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország között, azt elmondtam már elbeszélésem elején.
A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor eszembe jutott valami.
– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?
– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a küszöbön álló választásoknál.
– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?
– A konzerv-trust programjával.
– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?
– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek második osztályon utazni az oceánon.
– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?
– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem, első dolgom volt, hogy megbecsültessemegy hozzáértővel. Tudja, hogy mennyit akart érte adni?
– Kiváncsivá tesz!
– Háromezer frankot!
– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?
– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik a felületes szemlélőt…
– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására?
– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait…
– No, erről inkább ne beszéljünk!
– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz, hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig – no, de róla inkább ne is beszéljünk!
– De Zsezse?
– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben.Igaz, hogy csak Pálma iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…
Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így szólt:
– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást. Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.
Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.
Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a sors.
Vége.