„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra, hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“
„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra, hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“
Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.
– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.
– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.
– Mi dolga ott?
– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül veszem azt a nőt, akit szeretek.
Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.
– Vajjon mit akar tőlem?
Székely megmagyarázta neki.
– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti, hogy nem tud maga nélkül élni.
Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.
– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.
Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani, különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.
– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.
– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.
Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük berendezéséről kezdett beszélni.
*
Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz.Kissé sápadt volt és zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére leült és beszélni kezdett. Igy szólt:
– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a segítségemre, hogy megértessem magamat!
Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:
– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.
Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem, akkorörök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel, magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember imádsága…
Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:
– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?
Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte elkeseredetten szorította magához Klotildot.
– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok… Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…
Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:
– Ugyan – eresszen, kérem!
Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját. Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony bitorolja annak külső alakját.
És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat, mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és becsületes akaratereje.
Sándor még egy kísérletet tett.
– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek… Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem teheti tönkre az életünket…
Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje. Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és mostanában minden rokonszenvével Székely tanárpártján állott. Egy ijedt pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas segítsége Klotildnak.
Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.
– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!
A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.
Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé remegő hangon kérdezte:
– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?
– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.
– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben van. A diszpenzációkat ismegszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…
Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.
– De a lakásunk még nem kész…
– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…
Klotild hirtelen fölemelkedett.
– Holnapután! – mondta.
– Holnapután, – hagyta rá a tanár.
Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se tett, csak várt.
Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki. Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik magában. És egy asszony, aki küzködik…
A levél így szólt:
Kedves barátom!Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:Klotild.
Kedves barátom!
Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:
Klotild.
Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.
A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában. Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.
A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.
Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.
Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, reményés vágy nélkül, mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?
Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.
Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn, egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt. Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét. A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…
A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje. Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni. Azután az inas feleselő hangja hallatszott.
– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit!
Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a fiatal leány állott künn.
– Engem keres? Jöjjön be, kérem…
Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc, legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.
Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.
– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.
A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához, – egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten könnyüszerrel juthat majd munkához.Levonva örökségéből bizonyos levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik, hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni. Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint földije, kenyérkeresethez juttatná…
Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a hangját.
Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott leány benyomását tette. Teljes elhagyatottságarészvéttel töltötte el Aradyt, de azért kellemesen is érintette.
Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne érdekében.
Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy leteszi sorsát Sándor kezébe.
Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?
A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma. Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret. Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte, egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány életének legkritikusabbpillanatában lépett eléje, szinte babonássá tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a halálra.
Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő lakásának ablakaira figyelt.
– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.
Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké. Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal sietve el is ment.
Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen, meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit hozatott és odahajtatott.Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.
Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását határozott bizalmatlansággal fogadta.
– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…
E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül. Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum nagy hatással volt a fekete emberre.
– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? – kérdezte az asszonytól.
Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza. Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja előtte a lakását.
*
Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott:alázatosan, mosolyogva és meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.
Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:
– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?
– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani! És a méltóságos úr hiába fáradozott!
– Ott egyáltalában nem ismerik magát.
Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.
– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem is tőlük és azért elmentem máshová lakni…
– Hová?
– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz,aki a gázgyár mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…
– És miért nem? – faggatta Sándor.
Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis csak kimondta:
– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az… Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond… De én –
Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva ismételgette:
– Nem, nem, oda nem megyek többet…
Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte. Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához szorította arcát.
– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarokolyanlenni… Megesküdtem édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –
A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna. Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az együgyünek látszógyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről neki nem szabad tudnia.
– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés, hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek közé hozni?
Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor tegezi.
– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte.
Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva: nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy reggelre kiteszik az utcára…
Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány elé.
– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást.
Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint bosszantó…
A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcués igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már rókavörösre kopott.
Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort, aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével…
– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü mosollyal.
Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött.
*
A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen aszemközt jövő úr, szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből.
A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle egyébiránt meztelen volt a képen.
Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta, hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül fog eljárni és elment.
Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit tudni akart.
Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult, de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen egyik operett-színházbanstatisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát, bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint csak összekerültek valahogyan.
Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt.
Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogyszinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot. Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte. És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték. Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl, élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.
Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg, bútor, amely a szobákat megtöltötte.
Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett. Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is, hogy itt lehet, de fél is.
Sándor derült fölénynyel lépett eléje.
– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége?
A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára.
Sándor kivette a pénztárcáját.
– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat.
Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.
– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.
– Hát miért jött?
A leány lehajtotta a fejét.
– Látni akartam…
Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:
– Mit csinál Garai úr?
A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a fejét.
– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta nem jött többet haza.
– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az államrendőrséggel?
Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett.
– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr elküldte ezt a pénzt…
Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett. Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a leány előtt.
Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.
– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte.
A leány makacsul hallgatott.
– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon szereti azt az embert?
– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkorvolna jó dolgom, ha sohasem szabadulna ki többet…
Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.
– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?
Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.
– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…
– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek ide többet?
– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran…
A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.
Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta, amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.
– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?
– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok, akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Harosszkedvü, akkor bottal ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam… Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani, aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…
Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához. Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.
Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány nekibátorodott és így szólt:
– Most mindent elmondok!
– Mit akar elmondani?
– Mindent!
Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon, szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi, hogy rést talált a verőfényes és tisztavilágba. De odafenn egy-egy goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének nincs helye a napfényben.
Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és nehezen lihegett.
Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma. Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.
Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?
Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös, szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?
Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és gyöngéden fölemelte arcát.
– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?
A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő. Egész arca csupa édes verőfény volt.
– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad hazudnod…
Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.
– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg kell egyet-mást beszélnünk…
Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus rajongással.
Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomképcsábította Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban, hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese. Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás fényűzését.
Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.
Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni – talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát.
Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz a kíséretet.
Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással, csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett. Ilona mindennap délelőtt bekopogtatotthozzá. Sándor le akarta erről szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a fiatal úr kereste föl.
A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi, ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe. Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont elegánciával kezd öltözködni.
Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal. Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen ember volt rajtuk kívül a kocsiban.
Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként gyakran szoktak berándulni a fővárosba.
Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon, hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a választ erre a kérdésre.
Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette, melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével. Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztettetámasztékát, szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.
Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni, állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan, félig gyöngéden mosolygott reá.
– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.
Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.
– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?
– Egész Budapest erről beszél!
– És kivel házasít össze egész Budapest?
– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis kedvesével!
Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.
– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.
Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.
– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban, hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.
Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.
A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogya templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt, unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal. Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta.