Ketten jövünk egyszerre, Theba nagyjai!Egynek szemével látva ketten; mert a vakKalauz nélkül nem haladhat útjain.KREON.Mi hirt hozál számunkra, ősz Tiresias?TIRESIAS.Elmondom tüstént, csak fogadd a jós szavát.KREON.Soh’ sem vetém meg eddig jó tanácsodat.TIRESIAS.Azért kormányzod boldogul országodat.KREON.Szerencse jár velem mindenben, mondhatom.TIRESIAS.Vigyázz, szerencséd szédítő magasra ért.KREON.Mi történt? Borzalommal tölt el jósigéd.TIRESIAS.Halld meg tehát, mit a jelekből láttam én.Ülvén madárvizsgáló régi székemen,24)Hol egybegyül a szárnyasok minden faja:Eddig nem hallott hang ütötte meg fülem,Vadul sivító és rikoltó hangzavar;És hallám, egymás tollait mint tépdesékGyilkos karmokkal; szárnyaik csattogtanak.Rémülten megvizsgáltam rögtön a tüzetAz izzó oltáron; de nem lobbant fel ottHephæstos lángja; nem, olvadtan szétömöltA czombok zsirja pislogó hamu között,Füstölt, szikrákat hányt; a szétpattant epeKöröskörűl fecskendett; és a csontok ottHevertenek, lehámlott zsirtól meztelen.25)E gyermek ajkiról hallám, hogy jeltelenS eredmény nélkül hamvadt el az áldozat;Mert ő vezérel engem, mint én másokat.Te vagy, kiért az átok e városra szállt!Mert meg van fertőztetve minden tüzhelyünkS oltárunk, madarak s ebek zsákmányival,Melyek széttépték Oedipus szegény fiát.El nem fogadják tőlünk már az istenekImáinkat, sem égő tomporok tüzét;Nem száll fölöttünk jó jelekkel a madár,Mely a meggyilkolt véréből lakmározott.Vedd ezt szivedre, oh fiam! Hiszen közösSorsunk mindannyiunknak, hogy tévedhetünk:De a ki téved, nem lesz az boldogtalan.Ha bünbánólag helyrehozza a hibát,S bünéhez önfejűen nem ragaszkodik.De a makacsság mindig gyönge ész jele.Ne gyülöld hát a holtat, ne gyilkold meg őt!Mi hősiség van abban, ölni holtakat?Jó szándékkal jót mondok; nincsen édesebb.Mint bölcs tanácsból jó hasznot meríteni.KREON.Mindnyájan engem vesztek czélba, oh öreg!Mint nyillövő a táblát; még a jóslat isFegyver lesz ellenem; tudom, rég eladottÉs elharácsolt e papfajzat engemet.Ám űzérkedjetek, ha tetszik, sardisiBorostyánkővel, ind aranynyal szabadon;De e halottat sirba mégsem teszitek,Nem, akkor sem, ha Zeus sasa ragadja elÉs prédaként királyi trónjához viszi:E förtelem sem birná arra lelkemet,Hogy eltemessem őt, hisz istent – jól tudom –Az ember tette meg nem fertőztetheti.De annyit mondok, ősz Tiresias! hogy aLegbölcsebb ember is gyakran nagyot bukik,Ha a gonoszságot szépíti haszonért.TIRESIAS.Ah!Ha tudja azt az ember; ha belátja azt –KREON.Mit? Mit jelent ez általános mondatod?TIRESIAS.Hogy minden jó közt legfőbb jó az értelem.KREON.Mint balgaság legrosszabb minden rossz között.TIRESIAS.És épen e betegség bántja lelkedet.KREON.A jóst én nem gyalázom e gyalázatért.TIRESIAS.De megtevéd, hazugnak mondva jóslatom.KREON.Kincsért sovárg a jósok összes fajzata.TIRESIAS.És a királyok szennyes önzés rabjai.KREON.Tudod, hogy a király az, kivel így beszélsz?TIRESIAS.Tudom. Tanácsom által mentéd meg hazánk.26)KREON.Bölcs látnok vagy, de a rossztól sem idegen.TIRESIAS.Szivem rejtelmeit kitárni kényszerítsz.KREON.Kitárhatod, csak ne a haszonért beszélj.TIRESIAS.Haszonért szólok, ámde a te hasznodért.KREON.Ne gondold azt, hogy megvásárlod lelkemet.TIRESIAS.Tudd meg tehát, nem fogja addig HeliosSokszor befutni égi útjának körét.Mikorra tenfajodnak egyik sarja leszHalála által áldozat a holtakért;Mert e világból egy lelket kiüldözél,Szentségtörően élő sirba zárva őt,Mig egy halottat elragadsz az alvilágUrától, s testét eltemetni nem hagyod.Holtak felett nem birsz hatalmat sem te, semAz égi istenek, kiket bántalmazál.Ezért lesnek reád, lihegve boszuért,Az égi és az alvilági istenekFuriái, hogy tenbünöddel sujtsanak.Meglátod nemsokára, pénzért szóltam-e?Nincs messze az idő, hogy nők és férfiakSiránkozása tölti majd be házadat.Mind föllázadnak ellened a városok,Hová ebek széthurczolák a csontokat,S hol a visitó orvmadár zsákmányaiMegfertőztetve hintének halotti bűzt.Ez volt a nyil, mit bántalmadra válaszul,Haragvó lelkem íjászként szivedbe lőtt;S találni fog, tüzétől meg nem menekülsz.S most, gyermekem, vezess lakomba engemetHadd öntse ifjabbakra e király dühét,S tanúlja meg heves nyelvét mérsékleni,És józanabbúl szólni, mint eddig tevé.(El.)KAR.Szörnyű jóslattal távozott e férfiú;Mióta barna fürtjeim megőszitéAz aggkor, egyszer sem tapasztalám, hogy aVáros hazug beszéden kapta volna őt.KREON.Én is tudom, s megrendül rá egész valóm.Nehéz engedni, ámde sokkal súlyosabbÁtkot viselni, ellenállva vakmerőn.KAR.Okos tanácsra van most szükséged, Kreon!KREON.Mi hát tanácsod? Szólj! Én követem szavad.KAR.Siess és mentsd ki sirboltjából a leányt,A holt testnek pedig adj tisztes temetést.KREON.Ezt tartod jónak? Engednem kell, azt hiszed?KAR.Igen, s minél előbb, király! Az istenekBoszúja gyors léptekkel jár a bűn nyomán.KREON.Oh jaj! Nincs már erőm a daczra, engedek:A végzet ellen harczra kelni nem merek.KAR.Menj s tedd magad, ne bizzad más kezére azt.KREON.E nyomban ott leszek. Fel, fel, cselédjeim,Közel s távollevők, fejszét ragadva, fel!Siessetek az órjás sziklabolt felé!Én is megyek, s megfordult szándokom szerint,Magam oldom fel őt, kit megköték magam.Mert látom, legjobb megmaradni őseinkBevett szokási mellett éltünk végeig.(Szolgák sietve jönnek a palotából s Kreonnal elmennek.)Első versszak.KAR.Te gyönyöre, dísze a kadmosi szüznek,27)Te a dörgő Zeus fia, Istenünk,28)Te a ki őrized Italiát,29)Te ki bő kézzel adod áldásodatOtt, hol Deo30)trónol:Áldj meg Bacchus!Ünnepeidet üli most,Áldva az Ismenos31)partjain téged,A nép, melyet szüle a sárkány,A nép, melyet szüle a sárkány.Első ellenversszak.A korykei nymphák32)vig tánczai tégedÜdvözlenek ott, hol a magasKét ormu hegyen fény gyúl;33)Neked zuhog Kastalia,34)Repkényes Nysa35)tégedet üdvözöl.Dalt zeng rád a mart,Zengnek a szőlőkoszorúzta hegyek.Vig dal harsog elédbe,Ha áthaladsz Theba virányán,Ha áthaladsz Theba virányán.Második versszak.ELSŐ KAR.Áldj meg Bacchus!MÁSODIK KAR.A többi felettLegkivált Thebát szereted,Mint villámütött36)anyád szereté:Jövel hát! Nyomor átka érteVárosodat, jövel, segitsd!Siess a két ormu hegy oldalán felénk.Vagy a tengereken keresztül!Áldj meg Bacchus!Második ellenversszak.MÁSODIK KAR.Áldj meg Bacchus!ELSŐ KAR.Te ki csillagokRagyogó sorát vezeted,S éji dalra, tánczra hívsz,Istennek szülötte!Jer ujongva naxosi37)pihegő nymphák között,Jer, jer!Az éjen át járjanak ittasultTánczot körüled, nagy Iakchos isten!38)Áldj meg, áldj meg Bacchus!Áldd meg, áldj meg Bacchus!(Hirmondó föllép.)HIRMONDÓ.Oh Kadmos népe, Amphion39)polgárai!Bármily szerencse érje ember életét,Dicsérni vagy sajnálni nem tudnám soha.Mert a sors változó: lesujtja s emeliA boldogot ép úgy, mint a boldogtalant;Nincs jós, ki megmondhatná, mit hoz a jövő.Irigylendőnek tartám én eddig Kreont,Ki ellenségtől mogmenté Kadmos honát,Korlátlan úr volt az egész ország felett,S nemes szülöttek sarjai vevék körül.Oda már minden! Mert az ember addig él,Míg életét öröm deríti, és ha ezElhagyta: úgy élő halottnak tartom őt.Betölthetik lakát a kincsek ezrei,Élhet királyi fényben: ám ha életétÖröm nem vidámítja, én jó kedvemetOda nem adnám e hiú füst árnyaért.KAR.Mi új balhirt jelentesz a király felől?HIRMONDÓ.Halált jelentek, melyet élők adtanak.KAR.Ki volt a gyilkos? Ki a meggyilkolt? Beszélj!HIRMONDÓHaemon meghalt; nem idegen kéz ölte meg.KAR.Kinek keze volt? Apjáé vagy az övé?HIRMONDÓ.Öngyilkossá lett apja gyilkosságaért.KAR.Oh látnok, mily igaz volt szörnyü jóslatod!HIRMONDÓ.Jövőre nézve is szükséges jó tanács.KAR.Im jő Eurydike, Kreon nemes neje;Ah a boldogtalan! Véletlenül jön-e,Vagy hallá már, mily balsors érte gyermekét?(Eurydike föllép; utána hölgyei, áldozati adományokkal.)EURYDIKE.Oh polgárok, minő hirt kelle hallanom,Midőn nagy Pallas templomába indulék,Hogy bemutassam ott forró imáimat!A várajtó zárát nyitám fel ép’ mikorFülemhez ért a szörnyü balsors híre, melyCsaládomat sujtá; megdermedt hallatánSzivem s ájultan estem hölgyeim közé.De mégis, kérlek mondjátok még egyszer el.Szólhattok bátran, megszokám a szenvedést.HIRMONDÓ.Kedves királyném! hallgass meg, ki ott valék;Elmondok mindent, a valót nem titkolom.Mért áltatnálak síma szóval, hogy utóbbHazug maradjak? Legjobb az igaz beszéd.A sik oromra kisértem föl férjedet,Hol Polynikes teste még földön hevert,Ebek fogától megcsonkitva iszonyún.Imádságunkkal kérve Plutót s Hekatét,40)Hogy távolitsák el szörnyű haragjokat,Megmostuk szentelt vizben, és elégetőkA testmaradványt fristörésü ágakon,Magas sirhantot hányva hamvai föléA honi földből; azután a sziklasirFelé siettünk, mely a lány nászterme lett.Egyik kisérő hangos sirást halla most,Mely a megszenteletlen sirból tört elő;S azonnal megjelenté a királynak ezt.Hogy a közelbe értünk, tompa jajgatásHangzott elénk, s zokogva sóhajtá Kreon:«Ah én boldogtalan! mi gyászos sejtelemAggasztja szivem! Életem legszomorúbbÖsvénye ez, mely szörnyü kín felé vezet!Fiam hangját hallom! Fel, fel, cselédjeim!Sietve vizsgáljátok meg a sziklasirt,Tekintsetek be a barlangnyiláson át,Hadd tudjam, Hæmon hangja volt-e, vagy talánElámiták az istenek hallásomat?Ugy tettünk, mint a bús király parancsolá;S benézve a barlangba, végső szegleténOtt láttuk légben függve a szegény leányt,Hurokba font finom fátyollal a nyakán,S Hæmont, ki kedvesét átfogva szorosan,Könyezve jajgatott a vesztett nász felett,Kesergve apja bűnén s a megölt arán.Ezt látva, kínosan sóhajtott a király,S hozzá sietve könnyek közt megszólitá:«Mit tettél, oh boldogtalan! Mi szándokod?Mi balvégzet hozá e helyre léptedet?Jer innen, oh fiam! Térdelve kérlek én!»Ám vad tekintetet vetett rá a fiú,Arczát eltorzitá a daczos, néma gúny,S kirántá két élű kardját; de gyors futásMegmenté atyja éltét; ekkor ah! dühétÖnnön magára forditván, önoldalátDöfé át éles kardjával; s eszmélve mégBágyadt karjával átfogá a holt arát;Föléje hajlott aztán, s véglehelleteA halvány arczot vérbiborral vonta be.Holtan nyugszik már a halottnak oldalán,S menyegzőjét Hades lakában tartja meg,Halandó emberek intő példájaul,Hogy minden baj közt legnagyobb a dőreség.(Eurydike kiséretével el a palotába.)KAR.Ah mit jelent ez? A királyné hirtelen,Jó, rossz szó nélkül megfordulva távozott.HIRMONDÓ.Én is csodálkozom; de biztat a remény,Azért rohant csak el, nehogy keserveitEgész város hallgassa; ott benn hölgyeiKözött akarja megsiratni holt fiát.Nem lesz oly esztelen, hogy bűnt kövessen el.KAR.Ki tudja? A nagyon mély, néma hallgatásÉp’ oly vészjósló, mint a nagy siránkozás.HIRMONDÓ.Megyek hát s megvigyázom: nem rejt-e sziveElfojtott néma fájdalmában rombolóVihart? Igazság volt, mit monda ajkatok:Nagyon mély hallgatás gyakran veszélyt jelent.(El a palotába.)KAR.Itt jő a király maga, karjaibanFia holt tetemét hozza zokogva;Saját büne volt, mely sujtja fejét.Kimondom e szót szabadon már.(Kreon jő, Haemon holttestével; utána szolgái.)KREON.Oh jaj!Oh esztelen ész! oh gyász hibaVad szigora!Nézzétek a gyilkos apát, ki megölte fiát!Oh üdvtelen érzetem átka!Fiam, fiam, nyiltában tört virágom!Jaj! jaj! jaj! jaj!Én öltelek meg,Nem volt a te hibád!KAR.Ah fájdalom! későn látod be a helyest.KREON.Oh jaj!Gyötrelmeim immár megtanítottak!De fejemre az ég boszuja sujta elébb,Kétségbeesésbe riasztva szivem, –Oh jaj!S eltaposá éltem gyönyörét!Oh kin! Oh emberi kába remény!(A szolga jő a palotából.)SZOLGA.Csapás után ujabb csapás ér, oh király!Egyik gyötrelmedet karodban hurczolod,S a palotában új kín tőre les reád.KREON.Mi új baj érhet, a mi ennél is nagyobb?SZOLGA.Nőd meghalt, most ölé meg frissen vert sebe;Nagyon szerette gyermekét s utána halt.KREON.Oh jaj!Oh Hades boszuért lihegőTorka, tied vagyok én!Tudsz egyebet még, oh balsors hirnöke, szólj!Jaj! jaj!Halott vagyok s újra megölsz!Szólj, mit akarsz? Mi csapást tudsz még?Jaj! jaj! jaj! jaj!Nem mese hát? Önkeze ölte megA szerető drága nőt?KAR.Tekints oda magad, a ház nem rejti már.(A palota ajtaja kitárul. Eurydike holtteste látszik.)KREON.Oh jaj!Uj gyötrelmet, borzalmat látok itt, szegény!Mily kinokat hoz még számomra a sors?Karomban tartom a meggyilkolt gyermeket,S ott látom ah! anyja merev tetemét!Ah szegény anya! Ah fiam!SZOLGA.Ott roskadott le a házoltár zsámolyán,Sötét éj fogta el szemét; megsiratáMagareus sorsát, kit előbb sujtott halál:Aztán Hæmon fiát; majd szörnyü átkokatMondott reád, ki meggyilkoltad gyermekit.KREON.Jaj! jaj! jaj! jaj!Rettegés fog el!Mért nem döfi senki szivembe kardját?Gyötrelmimnek éjjelén,Kinjaim közt nézzetekEngem, ah!SZOLGA.Mindkét fiának fájdalmas halálaértNőd haldokolva is még téged vádola.KREON.Ah szólj, miként ragadta őt el a halál?SZOLGA.Saját kezével szúrta át szivét, mihelytMeghallá gyermekének gyászos végzetét.KREON,Oh jaj, jaj! Senki e földön,Csak én vagyok, én, mindennek oka!Én voltam az ah, ki megöltelek,Én, senki más!Ide, szolgák! Vezessetek el!Vigyetek innen!Mert semminél kevesebb vagyok!KAR.Vigaszt keressz, ha szenvedésben van vigasz:Hol a bánat rövid, kisebb a fájdalom.KREON.Jövel, jövel!Boldog nap hajnala, jer,Mely engem örökre megszabaditsz!Várva-várt végem, jövel,Ne lássa szemem a kelő napot!KAR.Bizd a jövőre ezt, most a jelennek élj:Jövő gondját hagyd arra, kit megillet az.KREON.Azért könyörgék csak, miért szivem eped.KAR.Miért könyörgesz? A ki porban született,Soha ki nem kerüli az a végzetet.KREON.Vigyetek innen, engem esztelent,Ki megöltem a nőt s a gyermeket –Ah! nem akarva. Jaj nekem, hová,Melyikre nézzek? Melyik ad vigaszt?Hajh! gyászba borult körülöttem a lét,Megölte a végzet e sziv örömét.(Elvezetik.)KAR.Ha üdvöt akarsz ez életen át:Legyen ész vezetőd,S ne sértsd meg az istenek égi jogát.A merész fölemelt szava visszaesik,Lesujtva reá;Míg a botort okulásra hozza az aggkor.
Ketten jövünk egyszerre, Theba nagyjai!Egynek szemével látva ketten; mert a vakKalauz nélkül nem haladhat útjain.
KREON.
Mi hirt hozál számunkra, ősz Tiresias?
TIRESIAS.
Elmondom tüstént, csak fogadd a jós szavát.
KREON.
Soh’ sem vetém meg eddig jó tanácsodat.
TIRESIAS.
Azért kormányzod boldogul országodat.
KREON.
Szerencse jár velem mindenben, mondhatom.
TIRESIAS.
Vigyázz, szerencséd szédítő magasra ért.
KREON.
Mi történt? Borzalommal tölt el jósigéd.
TIRESIAS.
Halld meg tehát, mit a jelekből láttam én.Ülvén madárvizsgáló régi székemen,24)Hol egybegyül a szárnyasok minden faja:Eddig nem hallott hang ütötte meg fülem,Vadul sivító és rikoltó hangzavar;És hallám, egymás tollait mint tépdesékGyilkos karmokkal; szárnyaik csattogtanak.Rémülten megvizsgáltam rögtön a tüzetAz izzó oltáron; de nem lobbant fel ottHephæstos lángja; nem, olvadtan szétömöltA czombok zsirja pislogó hamu között,Füstölt, szikrákat hányt; a szétpattant epeKöröskörűl fecskendett; és a csontok ottHevertenek, lehámlott zsirtól meztelen.25)E gyermek ajkiról hallám, hogy jeltelenS eredmény nélkül hamvadt el az áldozat;Mert ő vezérel engem, mint én másokat.Te vagy, kiért az átok e városra szállt!Mert meg van fertőztetve minden tüzhelyünkS oltárunk, madarak s ebek zsákmányival,Melyek széttépték Oedipus szegény fiát.El nem fogadják tőlünk már az istenekImáinkat, sem égő tomporok tüzét;Nem száll fölöttünk jó jelekkel a madár,Mely a meggyilkolt véréből lakmározott.Vedd ezt szivedre, oh fiam! Hiszen közösSorsunk mindannyiunknak, hogy tévedhetünk:De a ki téved, nem lesz az boldogtalan.Ha bünbánólag helyrehozza a hibát,S bünéhez önfejűen nem ragaszkodik.De a makacsság mindig gyönge ész jele.Ne gyülöld hát a holtat, ne gyilkold meg őt!Mi hősiség van abban, ölni holtakat?Jó szándékkal jót mondok; nincsen édesebb.Mint bölcs tanácsból jó hasznot meríteni.
KREON.
Mindnyájan engem vesztek czélba, oh öreg!Mint nyillövő a táblát; még a jóslat isFegyver lesz ellenem; tudom, rég eladottÉs elharácsolt e papfajzat engemet.Ám űzérkedjetek, ha tetszik, sardisiBorostyánkővel, ind aranynyal szabadon;De e halottat sirba mégsem teszitek,Nem, akkor sem, ha Zeus sasa ragadja elÉs prédaként királyi trónjához viszi:E förtelem sem birná arra lelkemet,Hogy eltemessem őt, hisz istent – jól tudom –Az ember tette meg nem fertőztetheti.De annyit mondok, ősz Tiresias! hogy aLegbölcsebb ember is gyakran nagyot bukik,Ha a gonoszságot szépíti haszonért.
TIRESIAS.
Ah!Ha tudja azt az ember; ha belátja azt –
KREON.
Mit? Mit jelent ez általános mondatod?
TIRESIAS.
Hogy minden jó közt legfőbb jó az értelem.
KREON.
Mint balgaság legrosszabb minden rossz között.
TIRESIAS.
És épen e betegség bántja lelkedet.
KREON.
A jóst én nem gyalázom e gyalázatért.
TIRESIAS.
De megtevéd, hazugnak mondva jóslatom.
KREON.
Kincsért sovárg a jósok összes fajzata.
TIRESIAS.
És a királyok szennyes önzés rabjai.
KREON.
Tudod, hogy a király az, kivel így beszélsz?
TIRESIAS.
Tudom. Tanácsom által mentéd meg hazánk.26)
KREON.
Bölcs látnok vagy, de a rossztól sem idegen.
TIRESIAS.
Szivem rejtelmeit kitárni kényszerítsz.
KREON.
Kitárhatod, csak ne a haszonért beszélj.
TIRESIAS.
Haszonért szólok, ámde a te hasznodért.
KREON.
Ne gondold azt, hogy megvásárlod lelkemet.
TIRESIAS.
Tudd meg tehát, nem fogja addig HeliosSokszor befutni égi útjának körét.Mikorra tenfajodnak egyik sarja leszHalála által áldozat a holtakért;Mert e világból egy lelket kiüldözél,Szentségtörően élő sirba zárva őt,Mig egy halottat elragadsz az alvilágUrától, s testét eltemetni nem hagyod.Holtak felett nem birsz hatalmat sem te, semAz égi istenek, kiket bántalmazál.Ezért lesnek reád, lihegve boszuért,Az égi és az alvilági istenekFuriái, hogy tenbünöddel sujtsanak.Meglátod nemsokára, pénzért szóltam-e?Nincs messze az idő, hogy nők és férfiakSiránkozása tölti majd be házadat.Mind föllázadnak ellened a városok,Hová ebek széthurczolák a csontokat,S hol a visitó orvmadár zsákmányaiMegfertőztetve hintének halotti bűzt.Ez volt a nyil, mit bántalmadra válaszul,Haragvó lelkem íjászként szivedbe lőtt;S találni fog, tüzétől meg nem menekülsz.S most, gyermekem, vezess lakomba engemetHadd öntse ifjabbakra e király dühét,S tanúlja meg heves nyelvét mérsékleni,És józanabbúl szólni, mint eddig tevé.
(El.)
KAR.
Szörnyű jóslattal távozott e férfiú;Mióta barna fürtjeim megőszitéAz aggkor, egyszer sem tapasztalám, hogy aVáros hazug beszéden kapta volna őt.
KREON.
Én is tudom, s megrendül rá egész valóm.Nehéz engedni, ámde sokkal súlyosabbÁtkot viselni, ellenállva vakmerőn.
KAR.
Okos tanácsra van most szükséged, Kreon!
KREON.
Mi hát tanácsod? Szólj! Én követem szavad.
KAR.
Siess és mentsd ki sirboltjából a leányt,A holt testnek pedig adj tisztes temetést.
KREON.
Ezt tartod jónak? Engednem kell, azt hiszed?
KAR.
Igen, s minél előbb, király! Az istenekBoszúja gyors léptekkel jár a bűn nyomán.
KREON.
Oh jaj! Nincs már erőm a daczra, engedek:A végzet ellen harczra kelni nem merek.
KAR.
Menj s tedd magad, ne bizzad más kezére azt.
KREON.
E nyomban ott leszek. Fel, fel, cselédjeim,Közel s távollevők, fejszét ragadva, fel!Siessetek az órjás sziklabolt felé!Én is megyek, s megfordult szándokom szerint,Magam oldom fel őt, kit megköték magam.Mert látom, legjobb megmaradni őseinkBevett szokási mellett éltünk végeig.
(Szolgák sietve jönnek a palotából s Kreonnal elmennek.)
Első versszak.
KAR.
Te gyönyöre, dísze a kadmosi szüznek,27)Te a dörgő Zeus fia, Istenünk,28)Te a ki őrized Italiát,29)Te ki bő kézzel adod áldásodatOtt, hol Deo30)trónol:Áldj meg Bacchus!Ünnepeidet üli most,Áldva az Ismenos31)partjain téged,A nép, melyet szüle a sárkány,A nép, melyet szüle a sárkány.
Első ellenversszak.
A korykei nymphák32)vig tánczai tégedÜdvözlenek ott, hol a magasKét ormu hegyen fény gyúl;33)Neked zuhog Kastalia,34)Repkényes Nysa35)tégedet üdvözöl.Dalt zeng rád a mart,Zengnek a szőlőkoszorúzta hegyek.Vig dal harsog elédbe,Ha áthaladsz Theba virányán,Ha áthaladsz Theba virányán.
Második versszak.
ELSŐ KAR.
Áldj meg Bacchus!
MÁSODIK KAR.
A többi felettLegkivált Thebát szereted,Mint villámütött36)anyád szereté:Jövel hát! Nyomor átka érteVárosodat, jövel, segitsd!Siess a két ormu hegy oldalán felénk.Vagy a tengereken keresztül!Áldj meg Bacchus!
Második ellenversszak.
MÁSODIK KAR.
Áldj meg Bacchus!
ELSŐ KAR.
Te ki csillagokRagyogó sorát vezeted,S éji dalra, tánczra hívsz,Istennek szülötte!Jer ujongva naxosi37)pihegő nymphák között,Jer, jer!Az éjen át járjanak ittasultTánczot körüled, nagy Iakchos isten!38)Áldj meg, áldj meg Bacchus!Áldd meg, áldj meg Bacchus!
(Hirmondó föllép.)
HIRMONDÓ.
Oh Kadmos népe, Amphion39)polgárai!Bármily szerencse érje ember életét,Dicsérni vagy sajnálni nem tudnám soha.Mert a sors változó: lesujtja s emeliA boldogot ép úgy, mint a boldogtalant;Nincs jós, ki megmondhatná, mit hoz a jövő.Irigylendőnek tartám én eddig Kreont,Ki ellenségtől mogmenté Kadmos honát,Korlátlan úr volt az egész ország felett,S nemes szülöttek sarjai vevék körül.Oda már minden! Mert az ember addig él,Míg életét öröm deríti, és ha ezElhagyta: úgy élő halottnak tartom őt.Betölthetik lakát a kincsek ezrei,Élhet királyi fényben: ám ha életétÖröm nem vidámítja, én jó kedvemetOda nem adnám e hiú füst árnyaért.
KAR.
Mi új balhirt jelentesz a király felől?
HIRMONDÓ.
Halált jelentek, melyet élők adtanak.
KAR.
Ki volt a gyilkos? Ki a meggyilkolt? Beszélj!
HIRMONDÓ
Haemon meghalt; nem idegen kéz ölte meg.
KAR.
Kinek keze volt? Apjáé vagy az övé?
HIRMONDÓ.
Öngyilkossá lett apja gyilkosságaért.
KAR.
Oh látnok, mily igaz volt szörnyü jóslatod!
HIRMONDÓ.
Jövőre nézve is szükséges jó tanács.
KAR.
Im jő Eurydike, Kreon nemes neje;Ah a boldogtalan! Véletlenül jön-e,Vagy hallá már, mily balsors érte gyermekét?
(Eurydike föllép; utána hölgyei, áldozati adományokkal.)
EURYDIKE.
Oh polgárok, minő hirt kelle hallanom,Midőn nagy Pallas templomába indulék,Hogy bemutassam ott forró imáimat!A várajtó zárát nyitám fel ép’ mikorFülemhez ért a szörnyü balsors híre, melyCsaládomat sujtá; megdermedt hallatánSzivem s ájultan estem hölgyeim közé.De mégis, kérlek mondjátok még egyszer el.Szólhattok bátran, megszokám a szenvedést.
HIRMONDÓ.
Kedves királyném! hallgass meg, ki ott valék;Elmondok mindent, a valót nem titkolom.Mért áltatnálak síma szóval, hogy utóbbHazug maradjak? Legjobb az igaz beszéd.A sik oromra kisértem föl férjedet,Hol Polynikes teste még földön hevert,Ebek fogától megcsonkitva iszonyún.Imádságunkkal kérve Plutót s Hekatét,40)Hogy távolitsák el szörnyű haragjokat,Megmostuk szentelt vizben, és elégetőkA testmaradványt fristörésü ágakon,Magas sirhantot hányva hamvai föléA honi földből; azután a sziklasirFelé siettünk, mely a lány nászterme lett.Egyik kisérő hangos sirást halla most,Mely a megszenteletlen sirból tört elő;S azonnal megjelenté a királynak ezt.Hogy a közelbe értünk, tompa jajgatásHangzott elénk, s zokogva sóhajtá Kreon:«Ah én boldogtalan! mi gyászos sejtelemAggasztja szivem! Életem legszomorúbbÖsvénye ez, mely szörnyü kín felé vezet!Fiam hangját hallom! Fel, fel, cselédjeim!Sietve vizsgáljátok meg a sziklasirt,Tekintsetek be a barlangnyiláson át,Hadd tudjam, Hæmon hangja volt-e, vagy talánElámiták az istenek hallásomat?Ugy tettünk, mint a bús király parancsolá;S benézve a barlangba, végső szegleténOtt láttuk légben függve a szegény leányt,Hurokba font finom fátyollal a nyakán,S Hæmont, ki kedvesét átfogva szorosan,Könyezve jajgatott a vesztett nász felett,Kesergve apja bűnén s a megölt arán.Ezt látva, kínosan sóhajtott a király,S hozzá sietve könnyek közt megszólitá:«Mit tettél, oh boldogtalan! Mi szándokod?Mi balvégzet hozá e helyre léptedet?Jer innen, oh fiam! Térdelve kérlek én!»Ám vad tekintetet vetett rá a fiú,Arczát eltorzitá a daczos, néma gúny,S kirántá két élű kardját; de gyors futásMegmenté atyja éltét; ekkor ah! dühétÖnnön magára forditván, önoldalátDöfé át éles kardjával; s eszmélve mégBágyadt karjával átfogá a holt arát;Föléje hajlott aztán, s véglehelleteA halvány arczot vérbiborral vonta be.Holtan nyugszik már a halottnak oldalán,S menyegzőjét Hades lakában tartja meg,Halandó emberek intő példájaul,Hogy minden baj közt legnagyobb a dőreség.
(Eurydike kiséretével el a palotába.)
KAR.
Ah mit jelent ez? A királyné hirtelen,Jó, rossz szó nélkül megfordulva távozott.
HIRMONDÓ.
Én is csodálkozom; de biztat a remény,Azért rohant csak el, nehogy keserveitEgész város hallgassa; ott benn hölgyeiKözött akarja megsiratni holt fiát.Nem lesz oly esztelen, hogy bűnt kövessen el.
KAR.
Ki tudja? A nagyon mély, néma hallgatásÉp’ oly vészjósló, mint a nagy siránkozás.
HIRMONDÓ.
Megyek hát s megvigyázom: nem rejt-e sziveElfojtott néma fájdalmában rombolóVihart? Igazság volt, mit monda ajkatok:Nagyon mély hallgatás gyakran veszélyt jelent.
(El a palotába.)
KAR.
Itt jő a király maga, karjaibanFia holt tetemét hozza zokogva;Saját büne volt, mely sujtja fejét.Kimondom e szót szabadon már.
(Kreon jő, Haemon holttestével; utána szolgái.)
KREON.
Oh jaj!Oh esztelen ész! oh gyász hibaVad szigora!Nézzétek a gyilkos apát, ki megölte fiát!Oh üdvtelen érzetem átka!Fiam, fiam, nyiltában tört virágom!Jaj! jaj! jaj! jaj!Én öltelek meg,Nem volt a te hibád!
KAR.
Ah fájdalom! későn látod be a helyest.
KREON.
Oh jaj!Gyötrelmeim immár megtanítottak!De fejemre az ég boszuja sujta elébb,Kétségbeesésbe riasztva szivem, –Oh jaj!S eltaposá éltem gyönyörét!Oh kin! Oh emberi kába remény!
(A szolga jő a palotából.)
SZOLGA.
Csapás után ujabb csapás ér, oh király!Egyik gyötrelmedet karodban hurczolod,S a palotában új kín tőre les reád.
KREON.
Mi új baj érhet, a mi ennél is nagyobb?
SZOLGA.
Nőd meghalt, most ölé meg frissen vert sebe;Nagyon szerette gyermekét s utána halt.
KREON.
Oh jaj!Oh Hades boszuért lihegőTorka, tied vagyok én!Tudsz egyebet még, oh balsors hirnöke, szólj!Jaj! jaj!Halott vagyok s újra megölsz!Szólj, mit akarsz? Mi csapást tudsz még?Jaj! jaj! jaj! jaj!Nem mese hát? Önkeze ölte megA szerető drága nőt?
KAR.
Tekints oda magad, a ház nem rejti már.
(A palota ajtaja kitárul. Eurydike holtteste látszik.)
KREON.
Oh jaj!Uj gyötrelmet, borzalmat látok itt, szegény!Mily kinokat hoz még számomra a sors?Karomban tartom a meggyilkolt gyermeket,S ott látom ah! anyja merev tetemét!Ah szegény anya! Ah fiam!
SZOLGA.
Ott roskadott le a házoltár zsámolyán,Sötét éj fogta el szemét; megsiratáMagareus sorsát, kit előbb sujtott halál:Aztán Hæmon fiát; majd szörnyü átkokatMondott reád, ki meggyilkoltad gyermekit.
KREON.
Jaj! jaj! jaj! jaj!Rettegés fog el!Mért nem döfi senki szivembe kardját?Gyötrelmimnek éjjelén,Kinjaim közt nézzetekEngem, ah!
SZOLGA.
Mindkét fiának fájdalmas halálaértNőd haldokolva is még téged vádola.
KREON.
Ah szólj, miként ragadta őt el a halál?
SZOLGA.
Saját kezével szúrta át szivét, mihelytMeghallá gyermekének gyászos végzetét.
KREON,
Oh jaj, jaj! Senki e földön,Csak én vagyok, én, mindennek oka!Én voltam az ah, ki megöltelek,Én, senki más!Ide, szolgák! Vezessetek el!Vigyetek innen!Mert semminél kevesebb vagyok!
KAR.
Vigaszt keressz, ha szenvedésben van vigasz:Hol a bánat rövid, kisebb a fájdalom.
KREON.
Jövel, jövel!Boldog nap hajnala, jer,Mely engem örökre megszabaditsz!Várva-várt végem, jövel,Ne lássa szemem a kelő napot!
KAR.
Bizd a jövőre ezt, most a jelennek élj:Jövő gondját hagyd arra, kit megillet az.
KREON.
Azért könyörgék csak, miért szivem eped.
KAR.
Miért könyörgesz? A ki porban született,Soha ki nem kerüli az a végzetet.
KREON.
Vigyetek innen, engem esztelent,Ki megöltem a nőt s a gyermeket –Ah! nem akarva. Jaj nekem, hová,Melyikre nézzek? Melyik ad vigaszt?Hajh! gyászba borult körülöttem a lét,Megölte a végzet e sziv örömét.
(Elvezetik.)
KAR.
Ha üdvöt akarsz ez életen át:Legyen ész vezetőd,S ne sértsd meg az istenek égi jogát.A merész fölemelt szava visszaesik,Lesujtva reá;Míg a botort okulásra hozza az aggkor.