Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta:
– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert ime utánunk kiált.
Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost:
– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a kárpótlás, a miért miattam késtek.
– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi lett? Végök van-e, vagy élnek?
Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót bezárja.
– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem!
Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az udvarhoz érkezik.
– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki atyámfia: azOroszlán-lovag, mert azt akarom,hogy mától fogva ezen névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy jónak látták.
A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait.
A Montesinos barlangjában.
Don Diego házában értesült Don Quijote arról, hogy a nagyhírű Montesinos barlangja épen útjába fog esni, s nincs is valami nagyon távol azon helytől, a hol most tanyájukat felütötték.
– Ama bűvös barlang! kiálta fel Don Quijote elragadtatással – melyhez annyi, de annyi nevezetes esemény fűződik! Ama bűvös barlang, hol a valóságon alapuló mondák állítása szerint az elbűvöltek és elvarázsoltak közül oly számosan tanyáznak?! oda lemegyek, oda le kell mennem, én tudom, hogy miért!
A Sancho által elbűvölt Dulcineára gondolt. Hátha ott megtudhatna valamit a felől, hogyan lehetne Dulcineát a varázs alól feloldani.
Mihelyt Don Diego hallotta, mily szilárdúl el van határozva, hogy a barlangot megnézze, azonnal feleslegesnek tartotta volna e semmi sükerre nem vezethető fáradságról lebeszélni akarni a lovagot, a vendégszerető háziúrnak mindjárt az oroszlánokkal küzdött kaland, vagy is jobban mondva, Don Quijote ott tanusított makacssága jutott eszébe, s szinte bizonyosnak tartá, hogy ha akkor nem lehetett lebeszélni oly nagy veszedelemmel szemben, most bizonyára még kevésbé. Nem is vette tehát magának a fáradságot, sőt ellenkezőleg, egy unokaöcscsét kérte föl, hogy az vezesse a lovagot kivánsága helyére.
Megköszönvén tehát a Don Diego házában talált szives fogadtatást és vendégszeretetet, nem sokára utra keltek az unokaöcs társaságában s barátságos beszélgetés közben folytatták utjokat,melyen estére kelve egy kicsiny falucskáig jutottak, a hol éjjelre meg is háltak. Itt a vezető azt mondá Don Quijotenak, hogy a Montesinos barlang már csak két mértföldnyire van, ha azonban csakugyan határozott szándéka bele menni, akkor múlhatlanúl szükség kötelet venniök, a mit a lovag majd derekára köt s azon bocsátkozik alá a mélységbe.
Don Quijote azt felelte, hogy ha magába a pokol fenekébe kellene is leszállania, oda is lemenne, a miért is vettek valami száz öl hosszú kötelet, s másnap délután mintegy két óra tájban értek a barlanghoz, melynek szája téres-tágas ugyan, de annyira be van nőve tüskebokrokkal, vadfügével, tele szederindával s bozótokkal hogy az elborító sűrűség egészen elrejti szem elől.
A mikor ráakadtak, mind a vezető, mind Sancho Panza, valamint Don Quijote is leszállottak s a lovagot rögtön nagy keményen rákötötték a kötélre, s a mig a hurkolás és a csomózás folyt, Sancho így szólott gazdájához:
– Gondolja meg nagyságos uram mit cselekszik: minek temetteti el magát elevenen s minek száll le a mélységbe, mint valami üvegpalaczk, a mit behűteni a kútba leeresztenek? Igen bizony; hiszen nagyságodnak senki se parancsolja, semmi se követeli, hogy ebben a barlangban motozzon, a mely gonoszabb lehet akármi farkasveremnél.
– Kötözz és hallgass – viszonzá Don Quijote – az a feladat, mely itt megoldandó, az én számomra van rendelve Sancho barátom.
Majd a vezető szólalt meg:
– Nagyon kérem nagyságodat, señor Don Quijote, jól kinyissa mind a két szemét s láttatlan ne hagyjon odalent semmit, mert ilyen vakmerőségre ritka ember vállalkozik; a ki tehát lemegy, az nézzen jól körül, hogy tudósítást nyújthasson egyebeknek is.
– Olyan kézben van a dob, a ki jól tudja ütni – jegyzé meg Sancho Panza.
E szavak után, s mikor a kötözést elvégezték, (a mi nem a pánczél, hanem a zubbony fölé alkalmaztatott) Don Quijote igy szóla:
– Gondatlanúl jártunk el, hogy el nem láttuk magunkat valami kis csengetyűvel, a mit ugyancsak a kötélre kellett volna ide mellém illesztenünk, hogy annak hangja jelentette volna, hogy még mindig lejebb megyek és élek. Minthogy azonban ez most már lehetetlen, Isten vezető kezére bízom magamat.
S azzal térdre borúlt s halk hangon imádkozott, kérve az istent, hogy segítse meg s adjon jó kimenetelt ezen veszedelmesnek látszó új kalandnak; majd fenhangon tüstént így szólott:
– Oh minden tettem-vettem asszonya, ragyogó és páratlan Dulcinea del Toboso! Ha lehetséges, hogy az ajkak gyenge hangja egészen hozzád hasson: hallatlan szépségedre kérlek, hallgass meg! Ne vond, ne tagadd meg tőlem gyámolításodat és segedelmedet, a mikre most oly nagy a szükségem. Rohanni, sülyedni, alámerülni készülök az előttem lévő mélységbe, s egyedül azért, hogy mind a világ tudja, hogy ha a te kegyelmed vélem van, nincs az a lehetetlenség, a mit én meg ne kísértsek s le ne győzzek.
S e szavak után a barlang-nyílás széléhez ment, látta, hogy nemcsak leereszkedni nem, de még bejutni sem lehet, ha csak kardja erejével útat nem nyit magának: fegyvert rántott tehát, s vágta-kaszabolta a barlang szája előtti bokrokat, a mely zajra zörrenésre roppant hollók s kányák egész serege rebbent föl, s oly sűrű tömegben s akkora sebességgel, hogy Don Quijotét hanyatt lökték a földre, úgy hogy ha ő olyan babonás lett volna, mint a mily igaz katholikus keresztyén, rosz jelnek tartja ezt s ilyen veszedelmes helyre semmi szín alatt be nem zárkózik. Ő azonban végre fölemelkedett s látva, hogy immár se holló se más éji madár, mint példáúl denevérek, a mik szintén voltak a hollók csoportjában, többé nem tolúlnak kifelé: a mint a vezető és Sancho a kötelet eresztették, alább meg alább merült a rémítő barlang öblébe.
Mikor sülyedni kezdett, Sancho áldást mondott rá s vetett utána ezer meg ezer keresztet s igy szóla:
– Isten vezéreljen, s vele együtt a francziaországi szent szikla és a gaetai háromság, oh virága, szíve és habja te a kóbor lovagságnak! Lemerülsz tehát, világ hőse, aczélszivü, érczkarú! Isten vezéreljen még egyszer is, s hozzon újra vissza ép kéz-láb, minden megsérülés nélkül a napvilágra, melyet elhagytál azon sötétségért, a mit most felkeressz.
Körülbelől ugyanilyen szavakban és kifejezésekben áradozott Don Diego unokaöcscse is.
Don Quijote pedig sülyedt, sülyedt mindegyre, s mindegyre fölkiáltozott, ereszszék a kötelet, csak ereszszék tovább; ők pedig eresztették nagy lassan, csendesen. S mire aztán a barlang tölcséréből fölhangzó kiáltozás végre teljesen megszűnt, már akkor a száz ölnyi kötél is elfogyott egészen. Most azt gondolták ha már úgy se ereszthetnek több kötelet, jobb lesz, ha Don Quijotet megint felhúzzák. Mindazáltal valami fél óráig még is csak vártak; az idő elmúltával azonban elkezdték a kötelet fölhúzni, de az oly könnyen ment, mintha semmi teher se volna már az alsó végén. Ebből világosan azt lehetett következtetni, hogy Don Quijote lemaradt róla, a mely gondolat Sanchot keservessirásra fakasztotta, s hogy az ellenkezőről győződhessék meg, eszeveszett gyorsasággal kezdte a kötelet felmotólálni. Azonban mikor nyolczvan ölnél valamivel többet kihúztak már: akkor kezdék érezni, hogy nehezedik, a minek rendkívül megörültek. Végre mintegy tiz ölnyire világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, a kire Sancho mindjárt rá is kiáltott:
– Isten hozta szerencsésen nagyságos jó uram, csakhogy megint itt van, mert már igazán azt hittük, hogy ott fogták vesztire.
Don Quijote azonban egyetlen szóval sem válaszolt. Mikor egészen kihúzták, akkor látták, hogy szeme le van záródva, mintha aludnék. Lefektették a földre, a kötelet eloldották, de ő csak nem ébredt föl még erre sem. Erre aztán elkezdték irgetni-forgatni, rázták, keltették s végre nagysokára magához tért, nyujtózott egy nagyot mintha valami nehéz, mély álomból ébredne s csodálkozva körül nézett.
– Isten bocsássa meg barátaim – mondá azután – hogy kiragadtatok abból a gyönyörű, kedves életből s látományból, a melynél szebbet ember nem töltött s nem élvezett még sohasem. Valóban még csak most látom be igazán, hogy e világ minden boldogsága csak elmúlandó árny és álom, s úgy hervad el, mint a mező virága. Oh te boldogtalan Montesinos! Oh szerencsétlen Belerma! Oh siránkozó Guadiana, és ti Ruidera boldogtalan leányai, kik annyit, de annyit sírtatok!
Sancho és az unokaöcs a legnagyobb figyelemmel hallgaták Don Quijote e szavait, melyeket úgy ejtett ki, mintha végtelen fájdalommal szakasztaná föl kebléből. Kérve kérték, magyarázza meg szavai értelmét s mondja el nekik, mit látott odalenn ama pokolban.
– Ti pokolnak mondjátok? – kérdé Don Quijote – Oh ne mondjátok annak! Nem arra méltó az, a mint majd rögtön meglátjátok.
Kérte őket, adjanak neki valamit enni, mert nagyon éhes. A vezető pokróczát tehát a zöld fűre terítették, előszedtek mindent, a mit Don Diego házának szivességéből dúsan megtömött tarisznyájok adhatott s barátságos egyetértéssel mind a hárman odatelepedve, az uzsonnát és vacsorát egy füst alatt költötték el.
A mint a falatozásnak vége volt, Don Quijote de la Mancha igy szóla:
– Egyitek se mocczanjon, fiaim, de hallgassatok mindnyájan feszűlt figyelemmel:
Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában.
Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap, meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen:
– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is az voltam, a ki most vagyok.
Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elélépni, a ki egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért. Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb mértékben megleptek s bámulatra keltettek.
Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott:
– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos Montesinos, a kiről a barlangot nevezik.
Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz, annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen árnál.
– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho.
– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban. Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat.
– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote, folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése mennyire érdekel.
– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote– s igy tehát el kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék, ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre irányzott tekintettel igy szóla:
– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne.
Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval elkiáltá magát:
Oh hű rokon, Montesinos,Arra kérlek utoljára,Hogyha éltem már bevégzémS lelkem a testből kiválla:Vágd ki szívem e kebelbőlEgy gyilok vagy tőr vasávalS vidd el aztán s adjad általJegyesemnek Belermának.
Oh hű rokon, Montesinos,Arra kérlek utoljára,Hogyha éltem már bevégzémS lelkem a testből kiválla:Vágd ki szívem e kebelbőlEgy gyilok vagy tőr vasávalS vidd el aztán s adjad általJegyesemnek Belermának.
Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá:
– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam,s nem hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba, minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával, ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk, de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe; minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabbminőségben támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet, hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.
– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott némaságába mélyedett.
E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.
A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:
– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott oly tömérdeket.
– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.
– Alig egy órája – viszonzá Sancho.
– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol – s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.
– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét; meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg három éjjel egy végben.
– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –
– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.
– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az éhség még csak eszembe se jutott.
– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.
– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.
– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.
– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le egyik se, de még én magam sem.
– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho – barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.
– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi tenger hazugságot kigondolni?
– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.
– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.
– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.
– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók) mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól,ismeri e őket? Azt felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa Dulcineának is!
A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:
– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már képzelni sem lehet.
– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy szavaiddal törődném.
– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt nagyságodnak?
– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt, hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat, úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt,hogy a mig Montesinos hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom, Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat, üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszafizeti.
Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal: Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg legyenek szorúlva?
Mire ő így válaszolt:
– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig, úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert kétségkívül igen nagy zavarban lehet.
– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy őt szenvedéséből fölszabadíthassam.
– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire libbent föl a levegőbe.
– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá tudják átvarázsolni? Ohuram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –
– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.
A szamárordítás története és a jós majom.
Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote által tartott csodáiról beszélgetve.
Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar tovább sietett.
Don Quijote megszólítá:
– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére szeretné.
– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz, útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk!
S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett, sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyestcsoda dolgokról tétetett említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére, melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával.
A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett várkastélynak.
Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb helyet Rocinantenak hagyták.
Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az ember azonban így felelt:
– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik!
– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen segítségére leszek én magam is.
S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs, Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé eléadását:
– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt mondja:
– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár!
– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást – viszonzá a másik – de hát hol a szamár?
– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott, hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni, de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem, futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt a szamarat vezetem előbb haza.
– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy másban majd megszolgálom komám uramnak.
Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták, hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még az egész környéken se, akármennyire keresték.
A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak:
– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban tartanók.
– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi szamár.
– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még.
Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt:
– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó a kegyelmed szép eszéhez.
S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy, hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.
Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:
– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?
– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.
– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem hallottam.
– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár széles e világon.
– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se álmodtam volna.
E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak, nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna. De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.
A mit a tulajdonos látva, igy szólott:
– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után, mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.
– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja az apát, a kántor se hagyja magát.
Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.
Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik, hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel, mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek, egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.
S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek. Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt hangon így szóla:
– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra megszabadulásának mutatványa.
– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro mester! Jó estét fogunk ma tölteni!
Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A fogadós így folytatá:
– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy egyiket sem látom.
– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?
– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós – csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.
– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – énmeg jutányos árt szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.
S azzal tüstént kiment a fogadóból.
Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:
– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében. De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit, mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve, majma és játékmutatványa kegyelméből.
E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben szakasztott olyan volt, mint minden majom.
Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt ezt a kérdést intézte hozzá:
– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz ránk a holnap? Itt a két tallér.
S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt:
– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a jelenről is.
– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben is tudok, az csakugyansült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja, a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza Theréza s mivel foglalkozik?
Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla:
– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam.
S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla:
– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden szerencsétlennek!
Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak ámulásokban. Ez pedig így folytatta:
– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza, most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben mulatgatja.
– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos!
– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár: sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett, bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek.
Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – kéttallért: elment, hogy a híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda lopódzott ura mellé s azt súgta néki:
– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se!
– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon van, megkérdem én bátran mindnyáját!
– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve – lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára is minden hajam szála égnek állott ijedtemben!
Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva.
– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát, mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho elé állítva így szóla:
– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek, igazak voltak-e vagy sem?
S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester rögtön így szólott:
– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani. Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből, melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem.
– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen?
– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényrehozza, legyen bár a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is.
– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni valónk.
Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá tette.
A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált. Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta.
Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.
Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen.
Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés, trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött, melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder tüstént fölemelte szavát és így szóla:
– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik, betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnaks miket az utczás gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták, kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is mondja: