Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.
Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható, inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.
Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére e rettenetes utban és vállalatban.
Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj származott.
A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha restelné a dolgot.
Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mintlegelőször, mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel, kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:
– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.
Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.
Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt, hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát így szóla:
– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!
– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.
– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?
Don Quijote nem értette hová czéloz.
– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.
– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma. Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt, hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád, meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.
Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép csendesen hallgatott.
Mambrin sisakjának meghódítása.
E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának tovább, mint a merről tegnap jöttek.
Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:
– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s kijátszott a kallómalommal:most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod, megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.
– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar – mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik kezünket egészen összekallanák.
– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a kótisokhoz?
– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem, a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.
– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten – hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen közelít felénk s fején arany sisakot visel?
– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami fényeset visz a fején.
– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül, míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak, melyre oly nagyon vágyakoztam.
– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt mondom, hogy széna legyen s ne szalma.
S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel támadásra készült.
A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette, az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért,mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott. Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.
Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt, se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:
– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem illet!
A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak, hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt elégedve.
Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:
– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy tallért mint annak a rendje.
Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:
– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.
Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal félbeszakasztá kaczagását.
– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.
– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan, mint valami borbély réztányér.
– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnaklátszik. Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.
A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód nélkül beleszeretett.
A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra, takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai, egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem tudta levenni.
A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt, hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.
Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.
Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog, nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.
Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:
– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s viszik őket a gályákra.
– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit munkára kényszeríteni?
– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.
– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem mennek szabad tetszésök szerint!
– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová ugyan senki sem kivánkozik.
– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.
– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?
De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?
A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek,kik felől azonban ő egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.
– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?
A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik lovas őr végre igy válaszolt:
– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.
Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.
Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes, találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak tőle, hogy mégis megszökik.
– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?
– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál. Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.
– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza előtt, az is elég dolgot ád.
– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert majd akarata ellenére is elhallgattatom.
– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő,hogy megérti még valaki, valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?
– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.
– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.
– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.
– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.
– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.
– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja – vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember volt.
E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:
– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja, arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több, tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberekti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.
– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa, melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja. Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.
– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve rajta, dárdájával a földre taszította.
Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek.
Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra, ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká lett gályarabok feléjök zúdítottak.
Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte,hogy a megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,7)mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe.
– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell cselekednem.
S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága.
Ez pedig igy szólott:
– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom, sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán mehettek, a merre kedvetek tartja.
A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen:
– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal, lánczainkat felvéve Toboso felé utrakelni: ez annyi volna mint azt hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától.
– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal.
A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott.
Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen, hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek folytán majdnem darabokká tört.
Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem akadályoztatja.
Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni.
Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl, kiket oly nagy jótéteményben részesített.
Don Quijote a vadonban.
Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez:
– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz, mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével, ezentúl pedig legyünk óvatosabbak.
– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt süvöltöznének fülem körül.
– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka, félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait.
– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent egyszerre koczkára.S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem, hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre.
Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a Santa-Hermandad keresésökre indul.
Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj, meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk.
Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik. Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer inkább bántott az álom mint az éhség.
– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk – mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki mer hozzánk közelíteni.
S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon pihennének.
Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai és aggodalmai után, nem tudom megmondani,de annyi bizonyos, hogy Don Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt kesergi:
– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak!
Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta, ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát.
– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány lehetett, az bizonyos.
– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el?
– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes kedves szürkémet.
Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor.
Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt szépségesen a földre zuhant.
– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote.
– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon.
– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget?
– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt póczkolva.
Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette legjobban.
A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni; oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. DonQuijote azonban utóbb mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s megköszönte Don Quijote nagylelkűségét.
Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre, a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni.
Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta:
– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la Manchá-hoz!
Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára.
– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban, hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak?
– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá Sancho őszintén.
– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy őrjöngjek.
Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote azonban megmagyarázta:
– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem ittak, s őrjöngésökbenvagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának, de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok.
– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho fejét rázva.
– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni!
– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben helyén van az esze? – kérdé Sancho.
– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve, érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják, jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki megbolondúlt.
Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl.
Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben hasonló módon tart vezeklést aszegénység szikláján, hogy Sancho hiába hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában:
– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit, tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátokjelét ágaitok gyengéd lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák boldogtalan barátjokat!
E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá:
– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel!
Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt, hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű füvét porczogatni.
Sancho pedig igy szólott:
– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem.
– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz, szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd.
– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt.
– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat, szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak…
– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám nagyságod, majd mondok énuraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy szemök-szájuk eláll bele.
– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit, melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie menten minden nyegleségtől és szineskedéstől.
– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott feleletet.
Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal:
– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve, kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del Tobosót,
kinek vagyok, mig élek
alázatos szolgájaBúsképű lovag.
– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam. Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán, nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne értene.
– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig.
– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-kétrend irást a három szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni, hogy mindenki ráismerjen.
– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád.
– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt mindegy kutya.
Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta:
„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra, Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében, a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“
– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok.
– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote.
– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, – hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom, ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek.
– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote – abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz.
– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott, urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben elbúcsúzott tőle.
Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé, időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből.
A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan megfordúlt s oda kiáltá:
– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni.
– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho, meg lesz egy miatyánk alatt.
S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele, azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái.
Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy gazdája csakugyan megbolondúlt.
Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza.
A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban, végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is fellódítgatták.
Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább szövődését.
Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik mindjárt oda kiálta:
– Holla, Sancho Panza, hová atyafi?
Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel, hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé:
– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a vidéken?
– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van?
Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi, sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen.
A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, – szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni.
– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az parancsolja meg, hogy eszére térjen?
– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet.
S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don Quijotenál.
Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal, folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött homlokára.
– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talána kóbor fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak?
– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót, melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál!
– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély.
– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből, melyek nála otthon vannak.
S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét.
A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni.
Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és a mikor csak akarja.
– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le rögtön.
Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa; majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki:
– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött:
„Nagyságos és vénséges Señora.“
– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges.
– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag.
Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utasnem kevéssé mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak.
Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt, fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta.
– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból választ nem hozok!
– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből.
– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet harangoznak.
A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e fogadótól.
– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha meghallja mily jó hirt hoztunk.
Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e furfangosságot a netalán nyombanhozzá intézendő kérdések elárulják s lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé vezeté a vendéglőbe.
– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony?
A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a kapun belől a borbélyhoz e szavakban:
– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony?
– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom.
– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész.
Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk szólani.
Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt.
– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság ostobaságaihoz kell folyamodnunk.
– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan?
– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy asztalnál együtt is vacsoráltunk.
– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaságmég ma is itt van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi lovagunkhoz?
– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk szándékáról, czéljáról?
– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt.
– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött, s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős, czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban beszél?
– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk.
– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel megtenné.
– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet.
– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak, a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam, ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy ki nem repül a vadonságból mint a pinty!
– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett Micomicona névből. Ha valami,csakugyan ez lesz a legjóbb mód szerencsétlen barátunkat elcsalni.
Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos tervnek megnyerjük.
– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda rögtön.
Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket.
– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen beleegyezem.
– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is.
Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve, ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak, s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen otthon csöppenjen.
Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében tartotta délutáni pihenőjét.
– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom –kezdé hozzá intézett szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével.
– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a kivánsága?
– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom; jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi herczegkisasszony elé.
Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes csillaga!“
S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem lopja még csak a bőriért sem.
Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona herczegkisasszony szobája ajtaja előtt.
– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt.
– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando; barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom asszonyomnak.
S tüstént bement Dorottyához.
– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom.
– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a legjobbat hallottuk felőle.
Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát.
Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély, nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét.
Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek: nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta, azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla: