Mihelyt Don Quijote végig olvasta a pergamenen foglalt szavakat, azonnal világossá lőn előtte, hogy bennök Dulcinea varázs alóli feloldásáról van szó s alig győzött elég hálát adni az égnek, hogy ily csekély veszedelemmel ily nagy dolgot végezhetett s visszaadhatta előbbi símaságát ama tisztes dueñák ábrázatának, a kiknek most már – a mint említettük – se hírök se hamvok nem volt többé e helyen. A lovag rögtön oda sietett a herczeghez és nejéhez, a kik úgy tettették, mintha még most sem tértek volna magokhoz, miért is Don Quijote karjánál fogva rángatá a herczeget s így szóla:
– Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran! Nincs semmi baj, a kalandnak szerencsés vége szakadt, a miről világosan tanuskodik az az irás, mely ott olvasható ama pergamenen.
A herczeg csak lassanként tért magához, mint az olyan ember a ki nehéz álomból ébred; ugyanigy a herczegné is, valamint a kertben lévők mindnyájan, a kik oly élénken fejezték ki csodálkozásukat és bámulásukat, hogy az ember majdnem hajlandó lett volna elhinni, hogy csakugyan igazán az történt velök, a mit oly hatalmasan tudtak tettetni. A herczeg félig nyított szemmel olvasta el az irományt, s azzal rögtön tárt karokkal sietett Don Quijotehoz, magához ölelte s azt mondá neki: ő a legkitünőbb lovag, a ki csak valaha volt a világon.
Sancho össze-vissza kereste mindenütt a Doloridát, s szerette volna látni, milyen az szakáll nélkül; azonban azt mondák neki, mihelyt a Fafüles egészen tűzbe borúlva lefelé szállt a levegőből s isszonyú pittegés-pattogás és ropogás közt a földre ért: a Trifaldi és a dueñák egész csoportja egyszerre eltűnt, de már akkor oly sima volt az arczok, hogy aranyért se lehetett volna egyetlen szőrszálat is találni rajtok.
A herczegné azt a kérdést intézte Sanchohoz: hogy érezte magát a nagy utazás alatt. Mire Sancho így válaszolt:
– Azt éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy megyünk, még pedig – a mint uram mondá – a tűzrétegen keresztűl, s szörnyü kedvem szottyant csak kissé is kiszabadítani a szememet. Gazdám azonban, a kitől rá engedelmet kértem, ebbe semmi szín alatt bele nem egyezett. De én, a kit mi tűrés tagadás, kissé bizony bánt a kiváncsiság, s épen azt szeretném mindig látni, a mit legjobban tiltanak: csakúgy suttyomban fölpecczentettem orrom mellett a szembekötő kendőt s úgy pislantottam le a földre; hát látom, hogy az egész se nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó kelő emberek meg csak akkorák mint egy mogyoró. Ebből magából is el lehet gondolni, milyen magasan járhattunk.
Mire a herczegné így válaszolt:
– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond.Én úgy sejtem, kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett volna a földet fednie.
– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s akkor megláttam egészen.
– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni.
– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez, hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú. Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek? Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul, fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre, de még csak meg se mocczant.
– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné – mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt?
Mire Don Quijote így válaszolt:
– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben, melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk volna el! mivel pedig nem sültünk meg,ebből az következik, hogy Sancho elbeszélése vagy hazugság vagy álom.
– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd elválik, igazat mondtam-e vagy se?
– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné.
– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék, egyik meg iromba.
– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi tájékunkon csakugyan nincsenek.
– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni.
Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből csak egy tapodtatnyira is távozott volna.
Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz meg száz esztendeig élt volna is.
Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe:
– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a Montesinos barlangban én láttam.
Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho Panzát.
A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy várják már, mint a májusi esőt.
Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla:
– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom, melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon, igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ legeslegnagyobb szigeténél.
– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel még a mennyeieket is megszerezheti.
– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni, hogyan ízlik az ilyen kormányzóság.
– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni.
– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom, hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az ember.
– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval.
– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza.
– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhánakhozzá kell illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed, Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a fegyverviselés, mint a tudomány.
– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele.
– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan rendesen megy majd, mint a karikacsapás.
E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így szóla hozzá:
– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes tengere.
Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik:
– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy ki vagy s legyen rá gondod, hogymegismerd magadat, a minél nehezebb ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy odahaza egykor disznópásztor voltál.
– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban; mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot. Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden kormányzó származik ám királyi családból.
– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket, hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra, Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni. Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél, hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek látszik mint igazsága.
– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod,Sancho, hosszu idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet.
Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett? Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen.
Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait:
– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják, köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és megfoghatatlan izetlenség.
– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod, járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet, mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. – Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor lovon ülsz, nenehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg, Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts.
Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani. Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát a herczeg parancsolatának meghallgatására.
Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.
A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete, mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval, a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett, a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:
– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre biztam szigetemet.
– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.
S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta, megcsókolta homlokát s megáldotta.
Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden kormányzóságról.
Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem cserélt volna a német császárral.
Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították) való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetetBaratariánakhivják vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyanbarátságos, olcsóáronjutott a kormányzósághoz.
Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös kormányzójának.
Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nemtudták a dörgést, de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt csekély.
Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat intéze hozzá:
– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.
A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta válaszul:
Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.
– S kit hívnak ittDonSancho Panzának? – kérdé Sancho, különös hangsulyt fektetve adon, uri czimező szócskára.
– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben ül.
– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat adnak erre adon-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá, a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.
E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:
– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnapa műhelybe, mert kegyes engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő – úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán: „nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez. Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam vissza a posztóját.
– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.
– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.
– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz, hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.
Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a furcsa per hallatára.
Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:
– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen. Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.
Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött. Ezen utóbbi így szóla:
– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyiknap a másik után múlt, s én egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja: Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre, minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet, kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette: én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.
– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé Sancho.
Mire az öreg így válaszolt:
– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán odadtam neki immár a saját kezébe.
A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.
Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól fogva soha se fogja érte többé háborgatni.
Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal eltávozott a törvényházból.
Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is, fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:
– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.
– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.
Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:
– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.
– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért aranyban?
– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.
Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz arany tallér.
Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban a pálczában legyen benne a tiz tallér.
– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van: mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami. Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.
– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!
S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.
Az örömbe üröm vegyül.
Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.
A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem is volt s egyedűl csak neki terítettek.
Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje, kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egyhalcsont pálczikát tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt, melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.
Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást, mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös tányért.
Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?
Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a torkát köszörülte s igy szólott:
– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb, mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt, mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti magában az életet fentartó fő nedvességet.
– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van pirítva, csak nem lesz ártalmas?
Mire az orvos igy felelt:
– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!
– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.
– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates, az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi: Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a legveszedelmesebb.
– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával, mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.
– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!
– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem, hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.
–Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat! Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen egészséges.
E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?
Mire amaz igy válaszolt:
– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.
Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:
– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom, eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is kimentem magam azzal, hogyistennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az embernek felkopik az álla.
A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:
– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos üzenetet hoz.
A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:
– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe vagy titkáráéba.
A mint Sancho hallva azt kérdezé:
– Kicsoda itt az én titkárom?
A jelenlévők egyike azt felelé:
– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.
– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho – nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?
Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.
Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél olvasásához, melyben ez volt:
– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet. Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.
BarátjaA herczeg.“
Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így szóla hozzá:
– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és legnyomorúltabb módon, – éhen.
– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?
– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve – nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé, akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek. Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy szigetemre törnek.
Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint egy apród lépett a terembe e szavakkal:
– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.
Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges felhő.
– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmétvesztve – hogy itt mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön, csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e vagy épen gyilkosok.
A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:
– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor döntögetem én az itéletet tuczatjával.
– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.
– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen perlekedőket.
Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket, itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.
Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a tréfát sem volt szabad túlságig űzni.
Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog említést tenni.
A kormányzó első körutja a szigeten.
– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van készülőben, nekünk is résen kell állanunk sa kormányzó urnak igen jó lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen.
– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is.
– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü, az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály: vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj.
– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát.
– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is, alvásra is.
Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a világ minden szigetkormányzója között.
Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe. Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az egyik igy kiálta:
– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni, hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán megtámadják?
– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka, hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok.
A másik ellenfél közbe szóla.
– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam igazat. Ő aztán a nyereséggelszépen elpárolgott, míg én azt hittem, hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos, mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna, tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe dudálni.
– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho.
A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek, minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt.
– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel.
– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre, mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát, mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó,a ki abból tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni: büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire koppintok.
Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig megjegyzé:
– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is, azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának parancsolni.
Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését.
E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt fogva.
– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig.
– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho.
Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt:
– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül.
– Mi a mesterséged?
– Takács vagyok.
– S mit szősz?
– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével.
– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot.
– No jó. S hova szándékoztál ily későn?
– Hűs levegőt szivni, uram.
– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi?
– A hol a szél fúj.
– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a hűsön.
– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek.
– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál? – mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak akarom?
– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder – akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben.
– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal, hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is kiereszt a börtönből.
– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni, hogy a börtönben aludjam.
– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve – valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a bilincseket a miket én tüstént rád veretek?
– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni: lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis alvásra kényszerítsen?
– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan kivágta magát.
– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál, csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy ellenemre?
– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder.
– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s adjon Isten csendes álmot, a mitől én nemakarlak megfosztani. De azt az egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a rövidebbet.
A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját, megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett ágyában.
Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.
Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar fölébresztették ezen szóval:
– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.
– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös embertől?
– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.
– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.
– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.
– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá tekinteni.
Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.
De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül semmit! Majd megpukkadt mérgében.
– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.
Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele, hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni. Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség, mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.
Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:
– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház. Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel, mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát esküvése igazs ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel? mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a véleménye?
Mire Sancho így válaszolt:
– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül. Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak, másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében, tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.
A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig Sancho végre igy szólott:
– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.
Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.
– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.
– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?
– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.
– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek épen a szomszédba.
– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.
– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.
Mire Sancho igy szóla:
– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem:miértakasztják fel az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a hamis esküvésért?
– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.
– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni az akasztófán?
– Nem!
– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék,kösse fel vagy köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni. Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja boszantani!“
A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott először is kormányzókat a birák helyett.
Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok bölcsesége által.
– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és négy korty viz reggelire!
– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok akkor, hogyan döntögetem a pereket.
Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap, melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva, egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.
A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki Sanchonak.
Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.
A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így szóla:
– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le arany betükkel. A levél így hangzik: