Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete kormányzójához.
„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják: kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni, hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék, azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd, egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az éhség és inség.
„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák ijesztője.
„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.
„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban részesült és részesül még folytonosan.
„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat, és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.
„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban, már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy kiről?
„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására, de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad.És most Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.
Barátod
Don Quijote de la Mancha.
Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát, bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak, hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond, mit az meg is cselekedett.
A válasz pedig így hangzott:
Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.
„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom, kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.
„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül. Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás, mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög engemet.
„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi seütötte a markomat, s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen.
„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam.
„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt, s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és maradok örökre hű szolgája.
„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni, mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat.
Nagyságod alázatos szolgája
Sancho Panza kormányzó.“
A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította. Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét azzal tölté, hogyrendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá. Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:
„A nagy kormányzó rendeletei.“
Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.
Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.
Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt elsülyedne.
Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-evenni valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem. Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:
– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem segít!
Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:
– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s veszszen egyszersmind az egész sziget is!
– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.
– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés? Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez kormányzónk létére jogosan meg is illeti.
– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott. Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik tusájokat.
– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak a térdem kalácsát sem tudom meghajtani,minthogy ez a deszka nem engedi, a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a dárdával vagy a tulajdon testemmel.
– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben? Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a lárma nől, a veszedelem sürget!
Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett, hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket, majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva, mindegyre kiabáltak:
– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől! Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak nyomában! Rajta, rajta!
Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így harczolnak!
– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.
Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor hangozék fel e kiáltás:
– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített! Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily győzelem!
A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.
– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz torok, de legalább is két száz torok erejével.
– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden ellenséget!
Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:
– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.
Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat, betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.
A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta aggodalmaikat.
Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.
Mélyen hallgatott.
Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda lépkedett az istállóhoz.
A többi jelenlévők vele mentek mind.
A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:
– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te testecskédnek viseljem gondját,addig folytak igazán boldogan az én óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság, ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.
S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.
Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve, így szóla:
– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz; engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem, ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.
– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti, fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.
– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más kormányzóságba,a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.
Mire az udvarmester így válaszolt:
– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége, mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s azután Isten vezérelje szerencsésen.
– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta. Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem, ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására, hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.
– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos – s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.
Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását, sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi úri személyének s utazása kényelmére szükséges.
Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga elhatározásán.
Sanchoval is kalandok kezdődnek.
Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie, távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.
A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.
Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat, ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad, lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“
Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.
Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon. Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.
Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.
S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.
Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánálarra tért, mely szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.
Sancho megszeppent.
– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok? Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van keletkezőben.
Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.
A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát, eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva semmint énekszoval:
– Geld! Geld!
Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.
– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.
Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót, odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogypénzkell nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se. Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott, derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol nyelven így szóla:
– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.
A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho találgató kételkedését így szóla:
– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam a falutokban.
Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:
– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek, keservesen megadod az árát vakmerőségednek!
Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva, hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.
– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk, s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad – mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.
A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőlegköszönettel fogadta, mi felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag kormányzóé.
Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre gondolhatná.
Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik. Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt, hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj:elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva cseppet is kipréselni.
Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az esthomály.
– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány, nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.
Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út vezetett.
Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.
– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts szürkém, merre tartsunk.
A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre, hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra, majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor – szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.
– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.
S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran – az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően, – egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég, se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges, áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.
Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett, milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá, hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték, a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan nagyot rokkant estében.
– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhenszamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába, a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja, hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek, kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem, babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz, mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.
Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta, hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és nyomorusága.
Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná. Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.
A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából, mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret vett elő s odaadta szamarának, mely rágtais mindjárt jóizűen, mire Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:
– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.
Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett, összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről – hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak homályban, de sohasem félelem nélkül.
– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s Galiana9)palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről, ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen, félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül. Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.
Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott, hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági ösvénynek tartott.
Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.
Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünka mi hős lovagunkhoz, Don Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.
Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.
A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.
Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, – szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből, mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala található!
Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.
Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók, vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé, Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.
Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál. Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére, abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.
– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?
S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld alól:
– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni? Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?
Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak Isten tudnia adta, lekiáltott:
– Ki van odalent? Ki az a jajgató?
– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról – mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.
Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen képzelődéstől indíttatva így szóla:
– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon segíteni.
– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról itélve senki más nem lehet.
– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem ki vagy?
– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.
És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang szinte rengett bele.
– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.
– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.
Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni, hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket előbb valaki tudósította volna.
Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.
Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan, piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép jutott e rettenetes helyzetbe.
– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.
Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:
– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem. Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár feltett szándékom volt egypár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam, mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert, kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte: nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.
Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség; de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.
A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a kormányzósága idejebéli koplalás.
Ujra a kalandok ösvényén.
A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte: nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz tétlenül ama véget nem érő mulatságoknakés élvezeteknek, melyekben őt a kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz, engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét, ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi helye a kalandok ösvényén.
A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.
S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására, magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig ott a szívén hordott és szorongatott.
A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek, majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.
A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:
– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon kincseket, melyeket magába aföld zár vagy a tenger rejteget. A szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban, a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala, ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van hálára kötelezve.
– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott, nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.
Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken, tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva. A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.
Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők alatt.
Az egyik ember így felelt:
– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne törjenek.
– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni, mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen szépek lehetnek.
– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt meggyőződhetik róla a saját szemével.
Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az aranytól.
Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:
– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős kaland fűződik. Lássuk a másikat.
Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote meglátta azonnal így szóla:
– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a szegénynek.
– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az, hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“
Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote ezt megpillantá, így szóla:
– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak, a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.
Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta, mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.
S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az eleven, így szóla:
– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent, fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!
Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá, takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:
– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam;mert ezek a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan. Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől, hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.
– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e szavakra.
A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain, bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve, tovább folytatták útjokat.
Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a fejében. Majd így szóla:
– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem, hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.
– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható, hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó roszszal vegyüljön.