Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.
A selyemruhás pásztortársaság.
Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép: egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.
– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.
De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni, a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte, a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve. A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:
– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek, legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.
A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet intézte Don Quijotehoz:
– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk, hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal, barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egészkörnyéken sincs, s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.
Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb hangon így válaszolt:
– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.
– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány – milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk? Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon, ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.
– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.
– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak, mert tudom, hogy maradásuknak szüléinkés testvéreink, szóval az egész pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom, hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.
– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.
E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda, a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy történetöket olvasta.
Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte, marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén, hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.
Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.
Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből ismerték már őket.
Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg, mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.
Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal fölemelte szavát s így szóla:
– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberekel szoktak követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a baja, vélem Don Quijote de la Manchával!
A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak, mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.
Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.
Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő harsány szavakkal hasította a levegőt:
– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha, azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint választandó tisztességes fegyverrel.
Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást, de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást elfogadja.
Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen sietve közelítettek.
Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a Rocinante mögött keresett menedéket.
A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:
– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák ízzé-porrá zuznak.
– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül, hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én ellenem!
Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon, Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban fetrengettek.
Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott, utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:
– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!
De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.
Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól, inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.
A ki sokat igér, keveset ád.
Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák udvariatlansága10)taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített, melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre. Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve gondolataiba, hogy egy falatotsem akar szájához vinni, félretett ő is minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt- és kenyér falatokat.
– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak, hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat. Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál egyetlen egy sincs kegyetlenebb.
– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva – nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet, míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod, nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd meglássa, hogy egészen fölelevenült.
Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:
– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el van varázsolva.
– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho – aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek beváltani.
Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.
Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek, a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak szokott tartani.
Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz, ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem nézte a fogadót várkastélynak.
Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi szárnyas állatokkal s a tenger halaival.
– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok valami nagyevő.
A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte a héjja.
– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy porhanyó legyen.
– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon kívül tessék akármit parancsolni.
– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?
– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen; de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!
– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho – de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?
– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.
– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk ezt a sok szószaporítást.
– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával, szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél meg, egyél meg!“
– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.
– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve, hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?
Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm, a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:
– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt kiejteni?
– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!
– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá DonQuijote – a miért is még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?
– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart egy, – egy szabad ember.
– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!
Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.
– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem tudta tovább folytatni.
– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote – mit ért ön a szabad ember alatt?
– Azt, a mi Roque Guinart.
– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?
A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:
– Rabló!
– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!
A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!
– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?
– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos, útonállókat este és vacsora előtt?
– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.
– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram, ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is érhet baj, de éjjel meg bizonyosan.Nagyságod megengedte, hogy a körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem, addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem hajnalodik.
Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán. Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt nem indulnak.
Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:
– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?
– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön czime.
– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.
– És miért? – kérdé amaz.
– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja: „Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág,sokat igér, keveset ád!“
S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt Rocinantenak.
Roque Guinart.
A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.
A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az utonálló, a vidék réme.
Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.
Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a másod s harmadnapon sem, épen oly öröméreSanchonak, a mily haragjára s eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s így okoskodott:
– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve? Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a bajon segítsek.
S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.
Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg, mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával beleléptek.
Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára, mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége, rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé. Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok folytatását.
Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét, azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová intézze.
– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten ijedve föl álmából.
– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat, mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad, kalandnincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te, a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket, hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a hátadra.
– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből – maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre, kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem tartja.
– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.
S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.
– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!
S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque Guinart embereinek kezébe került.
A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú beszélgetésből a két fogoly azt következtette,hogy a rablók jó nagy számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a menekülésre.
Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni, jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta kinyitni ajkait féltében.
Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet, a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.
Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe kardjával.
Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta megállani szó nélkül.
– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.
No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!
Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:
– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valamivérszopó tigris körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.
– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan, pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.
– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel – oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani, mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!
Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.
S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.
– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni nem, csak sajnálni fogom.
Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a legudvariasabban beszéljen.
– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint a hogy még csak az imént szólt, s ekérdésére – mi tagadás – hős tetteinek magasztalását várta feleletül.
– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque – az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.
Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se tudta elképzelni.
– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?
– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.
– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága, hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni rögtön belátott gondatlan kifakadását:
– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!
– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én barátomat?
– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.
– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.
No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani. Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.
A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől, nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!
Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldöttis el egy emberétől egy barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál, s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki érte.
A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék – átöltözött parasztruhába.
Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.
Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.
Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet, egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt, hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind karabélyt használt.
Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos élet!
Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele. Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.
A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn,s ekkor Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.
Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová, Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen, pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.
Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé. Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak, mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a láthatár legalsó pereméről.
Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket; megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben, melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri csatát a mórok ellenében az öbölben.
A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a gályák sudárágyúi feleltek.
A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók, melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony lábainak nézett.
E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongásés csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:
– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk, hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a falaink között tartandó lovagjátéknak.
Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön: ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy szóla:
– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!
Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:
– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl aratni fog.
Mire Don Quijote így felelt:
– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom tekinteni nagyságod akaratát.
Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt, intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó között megindúltak a város felé.
Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!
De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.
Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták, a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni, kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen földre teremtették.
Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak megszabadítani a tüskebokrétáktól.
Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.
Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.
Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a la manchai bogaras lovaggal.
Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek szőnyegre.
Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes, másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van bolondulva.
A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a kit mindenki és minden alkalommalki akart tűntetni, a lovag pedig egész komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak nevetség tárgyává.
Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment, mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan hitték, hogy lehető legyen.
Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.
Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.
Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára ki vannak tűzve.
– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni győzelme örömére.
– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban Isten tudja!
S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen lebocsátott lovag lépett a terembe.
– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!
Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind fölugrottak helyükről.
Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:
– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.
Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint Don Quijote.
Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:
– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr bátran, mi kihallgatjuk.
S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az ismeretlen így kezde szólani:
– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.
– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!
S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött, hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.
Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.
– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen – rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem kényszerítem.Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!
– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!
Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban készen legyen.
Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:
– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm, nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy ha úgy tetszik életre-halálra?
– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az árát.
S azzal indult fegyverkezni.
Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik fél oly hajthatatlan volt mint a másik.
Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a szolgák a vivóteret elkészítsék.
Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.
A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.
– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl – mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd meglássuk mi lesz belőle.
… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel, Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.
Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:
– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet vegyem.
– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához, sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és tekintse, mintha te tetted és végezted volna.
Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása. Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt méltósággal így válaszolt:
– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed, bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz, Szent-Péter is áldja meg.
S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy egymással farkasszemet nézzenek.
Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.
A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:
– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a viadal feltételeit!
Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon mondá:
– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, énpedig földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd el életemet, ha már elvetted becsületemet!
– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle lovagkalandba nem keveredik.
– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.
– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!
S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.
Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei, dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain.
S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját.