10.
Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek előtt volt, nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak benső világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt. Szinte sohase lehetett Lőrinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás volt. Gábort csak a benső ember érdekelte s csak a magányt és az intimitást értette meg; a nagy tömegtől félt, a nagy tömeg visszatetszett neki.
Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte, önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz?
Gábort töprenkedéséből Lőrincz riasztotta fel. Ott állott előtte vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz foglalkozásához: a vadászathoz mérten.
A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözők voltak. Lőrincz egész lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid, sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel messze nézett. Egyik szeme alján némelykor előtünt a szeme fehére, s ez arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett ajkai, gömbölyű álla érzékenységről beszéltek. Míg Gábor minden mozdulata gyors és rövid volt, addig Lőrincz lassú méltósággal, hosszú ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig nem volt az. Külsőleg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett, arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük megszünt. Ilyenkor haragszik s akireneheztel, azzal mindig túludvarias. Ilyenkor, ha az illetőnek tán kezet nyújt, jobbját mindkét kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából fakad a töprengő skrupulista, Niffor Lőrincz, ki fél az élettől, fél a haláltól, fél az emberektől s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestől-lelkestől művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran (de nem mindig) látja benső képzeletét is.És e furcsa keverékben: a folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege, egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét, megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei kerekre nyílnak, szinte még az orra is nevet.
Külsőleg csakúgy, mint bensőleg, van valami benne egy nagy felinából. Olyan, mint egy fiatal párducz.
A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult, hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére – elnyelte gondolatát s karját Lőrincz karjába öltve, sétára indult vele. Előbb a terrasse baloldalán levő virágoskert felé mentek. Hallgatott mindkettő, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas előtt megálltak.
– Emlékszel!? – kérdé Lőrincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták reggelig, míg csak az első napsugár szét nem rebbentette álmaikat.
Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a kuglizó, pár óriási platánfa előtte. Mint gyermekek, sokszorjátszottak itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó – «veszett kutya van a kertben!» S ők fegyver nélkül álltak ott. Sem előre, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett volna a másiknak el se mondani:
– Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem, odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot újra átélhettem volna. Mert hisz akkoritthonvoltam. Te nem tudod, hogy e szó mit jelent…
– Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe Lőrincz.
– Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi számüzetésem éveire emlékeztet.
– Te sokat utaztál – mondá Lőrincz halkan s álmodozva nézett maga elé.
– Tudod-e Lőrincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon. A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti csillag, atőzegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet s annak hangját, illatát szívemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom lelke hívta a tájat életre. Lásd Lőrincz, szeretem e fajt, a melyből származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz?
Lőrincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége… Már nem szeretem?
– Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant.
– Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belől.
– Hát… találunk néked valakit.
– Kit? Van-e olyan?
– Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked. Elmondjam? De ne nevess ki.
– Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig mulattatott.
– Aranyszőke haja lesz…
– Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek?
– Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű, tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog neked, de a ki azért látni fogja maga előtt az útat, a merre haladnotok kell. Én ismerek ilyet.
– Ugyan, úgy-e? És kit?
– Azt nem mondjuk el, Lőrincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele. Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön.
– Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé?
– Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez így megy nálam?
– Azért, mert Lolly…
Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak nem.
– Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el.
– Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el.
– Szegény öregem! – s Lőrincz megszorította bátyja kezét. Pár perczig hallgattak.
– Hát Lőrincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor?
– Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett.
No most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrincz mindig ezzel bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt. Lőrinczczel nevetett is, Gáborral alig mert.
– És a többiek? És Ádám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ádámot, édes atyjának hű barátját s követőjét.
– Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában. Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja.
– Na Lőrincz, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmolyok is a világon!
Ezzel Lőrinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a fiúnál. Irtózott a könyvektől, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élőszóval mindazt, a mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében.
Így a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt eredetivé.
– De menjünk fel… várnak.
– Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar.
– Azok?
S a két fiú némán haladt fel a kastély felé.