11.
Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le.
A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, a hol Lőrincz rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfőt Lőrincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei születésű titkár.
Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik előtt bensőbb dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt, álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben Lőrinczczel megint egyedül lehet.
Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felső megyékben rendesen, úgy itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az első hangot.
– Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán főispánunknak tisztelhetnők – szólalt meg a titkár.
– Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a főispán. Hová jutna így a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor, hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dícsérte a Niffor-nemzetséget. Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gőgös arczczal nézett körül. Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra – legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született.
– Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos urunk legyen a főispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gőgjén legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt) mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint ők. Nekem volt egy ősöm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt,egy másik egy végvár kapitánya Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midőn még a Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nőjjenek? Olyan nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a nyakkendőjét igazgatta s kifeszítette széles mellét.)
Lőrincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a Csepelházy és a titkár szavait.
– És miért ne lehetne Czobor Pál báró főispán? – szólalt meg aztán, kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával; idősebb, mint Lőrincz öcsém, a kiről még igazában azt sem tudom, érdekli-e a politika…
Lőrincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja szavaira felriadt merengéséből s gyors, határozott szóval a Czobor Pál erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig ő is, családja is (daczára annak, hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi tradicziókhoz híven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan időszak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig.
Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokatés már rég azon dolgozott, hogy fivérét Czobor Pállal kibékítse. És erre pompás alkalom lesz a Czobor támogatása. Lőrinczet úgy se találta a főispáni szék betöltésére alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse művész-temperamentumát.
A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettőt merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei felvillantak az előcsarnok félhomályában. Gábor szívét összeszorította valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. Lőrincz meg most hirtelen kivette a primás kezéből a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram» volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a dallamot, a melynek első ütemei folyton ismétlődve, szinte ködbe vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben hangzó nagy bőgő ellen-frontjai kisértek, a puszta vízióját varázsolta Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja előtt el kellett neki játszania, hogy így mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis hangokban lehetett kifejezni.
Lőrincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet őseitől örökölt. A Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve. Lőrincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány Beethoven híres barátnője volt, ki amaga idejében Bécset ragadta el páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott valamiféle hangszert. Lőrincz nem ismerte a kottákat, de azért egy czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta. Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogyegyNifforból muzsikus legyen, ezt a felsőbb körök konvencziói hogy engedték volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember írói tehetséggel jő világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget, erőt…
Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlődhet; kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt ajártországútat kell járnia, a melyet a tradicziók írtak neki elő.
Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segítette benne. Hogy sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy taníttassák;hányszor beszélt a Lőrincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy benső világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. Lőrincz megértette, tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje, energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hívja, azt megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja, gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán, mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora. Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte meg, az első szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a felsővidék tót, szőrszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái kételkedővé, embergyűlölővé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette, benne bízott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult érzelmével.
Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet, czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különböző, de közeli rokoncsalád erős kötelékei születtek újra, újult erővel. Csak úgy, mint egyéniségükben,a két család összes jó és rossz tulajdonai finomulva, szinte a második hatványon újultak fel.
Hangzik a nóta… a brács, bőgő, czimbalom kíséri. S Gábor szívét édes keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét, költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendő nagyságát, dicsőségét. Ettől várt mindent, erre épített, az ezek által eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha felszínre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melyből jövő kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni.
Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott a lelke mélyén, öntudatra hívta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott, érezte, itt mindenki az ő húsából, véréből való, érezte – itt élnie, halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért…
Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a «haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsőséges fényben fürdik minden… Hisz mindentvisszanyert, mindenre kész, sőt érez szívében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlődésért!
Amazok épp kocczintottak.