10.
– Ez aztán a meglepetés öcsém. Tán csak nem untad meg már a brinza-kosztot – fogadta Ádám nagy örömmel s nevetve Gábort.
– Nem bátyám, csak egy kis búzakenyérre vágytam megint – mondta Gábor és mosolygott, annyi hét óta először.
– Kapsz mindent, a mit szemed, szád kiván. Paraszt szívet, meg paraszt konyhát… Ugy-e Cziczellém.
– Ki-ki azt kap nálunk, a mit érdemel – mondta a lány kezet nyújtva Gábornak. – Te néked a kezünket nyújtjuk? – mondta szeliden mosolyogva reá.
– Épp erre van szükségem… Csak is erre, – felelt Gábor hevesen.
– Gyere be fiam s beszélj, látom sok mondani valód van, te meg lányom láss a reggeli után, öcsémet kiéheztették ott fenn az ostyepka birodalmában.
A két férfi bement a kis dohányzóba. Letelepedtek a kandalló mellé, pár perczig mindkettő hallgatott. Aztán Gábor gyorsan, szinte hadarvamondta el e pár rövid hónap történetét, de nem titkolva el semmit, még szerelmi tragédiájukat sem.
Ádám végig hallgatta, egyszer se szólt a szavába, csak lassan pipált s csak azt nézte, a mint a csibukjának a füstje lassan karikázik a légben.
– Tehát – szólalt meg, hogy Gábor elhallgatott – így végződött a felsőmagyarországi hadjáratunk. Hm… Vajjon az öreg Gábor mit szólna, ha hallana ezekről a másvilágon.
– De hát mi lesz így velem?
– Teveled? Te persze atyád végrendeletére gondolsz.Akkortán még lehetett volna valamit tenni. Most már késő. Hallgass reám. Atyád tévedett… most már, hogy itt lenn jártál nálunk, elmondhatom azt, a mit előbb nem mertem volna néked elmondani…
– Beszélj, – mondta Gábor rekedten az izgatottságtól.
– De mit beszéljek hiába, nézd az Alföldet, ott vannak a parasztjai, azoké a jövő, mert magyar a világnézletük, magyar az érzésük. Valamennyinek az anyaföldön áll a lába, és felfelé tekint. Magyar nem hajtja meg fejét még Istene előtt sem, még azzal is emelt fővel beszél. Ennek energiájában – mely legerősebb a világon – szívósságában bízok. Hiába akarták az utolsó évek őrült nemzetgazdaságával tönkre tenni, hiába nyomták az egyetlen igazán magyar nemzetgazdasági faktort, a földet, csak gyarapodott s lerázta válláról a terheket. Él fajunk s élni fog, mert erős és életre képesebb mind a többinél. És hiába, az fogja Pestre is rányomnibélyegét, mint már rá is nyomta az irodalmait müvészetére, hisz az Arany, a Petőfi hatása érzik lépten nyomon. Nézz ki, látod ezt a rengő buzavetést, – mondta feltárva ablakát – ezt magyar kezek vetették ide, itt a magyar föld szivét hallhatod verni… ide jere. Én nem teszek semmit, csak nézem őket s vállaikra támaszkodva megyek az egyensúly egyenes útján. Ebben élek, ezekkel élek s úszom az áramlattal… Értesz?
Gábor úgy érezte, mintha álomból ébredne. Derült arczczal, nyugodtan felkelt s gyámja vállaira támaszkodva, szinte mámorosan szívta be magába a magyar föld áldott illatát!