12.

12.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba óriási karos székébe dőlve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén. Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé minden, mindíg így volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e mindez, családjaik fejlődésére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen változtatni? Elég erősnek érzi-e magát arra, hogy e kis világ reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erősnek érezte volt künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlődött ki a külső hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterő bennök összpontosul. De mit ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett tulajdon, merev kővé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Így van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos emberektől érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlődött. Azonkívül megvolt lelkében a szánalomama bizonyos neme, a mely a tót parasztnál is megvan, csak ő nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától öröklött lágyságot kipusztította magából s bizonyos élességre, hirtelenségre tett szert.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.

Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy pedig már az első akadályok megbénítják, tönkre teszik?

Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata megvan; tudja, mi a teendője. Csak!… s egyszerre egy női fej finom silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen lehet ma? Változott ő is? Vagy olyan, oly kétségbeejtően az, a mi volt? Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly, annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben hajdanában találkoztak. És mégis, mégis!

Felkelt ülőhelyéből. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden.

Back to IndexNext