13.
Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett megérkeznie. LÅ‘rincz befogatta hÃres négyes fogatát, a melynek nincs párjahárom vármegyében. LÅ‘rincz hajtott, Gábor mellette, mélyen elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédÃtÅ‘ gyorsasággal ragadta a könnyű kocsit. LÅ‘rinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai gyorsabban, messzebbre, mint a repülÅ‘ kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között, idegenként nÅ‘tt fel.
A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A porfelhőből lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán. Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai csóktól fog égni az arcza.
És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az édes anyja két karja, érzi szÃvét szÃvén, ajkát ajkán.
– No hát én, én nekem nem jut belőle semmi? – kérdi Lőrincz ingerkedve. – Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból.
És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette Lőrincz, szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek,hogy ez lehetséges legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre!
– Hogy hasonlÃtasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már? Megismerte-e már a szenvedést errÅ‘l az oldalról is? Csak nézte, nézte s ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit kérdéseire felel, mintha csak ettÅ‘l függött volna a lelki üdvössége. Közbe-közbe pedig az oldalán ülÅ‘ LÅ‘rincz arczát simÃtotta végig, nehogy ez azt higyje, hogy elhanyagolja Å‘t addig, mÃg a másikat anyai szerelmével átfonja.
A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban állt, várva szeretett úrnÅ‘jét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból az öreg komornyik segÃtette ki, megremegÅ‘ kézzel ajkaihoz emelve a grófnÅ‘ kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év ragaszkodása beszélt a szemeibÅ‘l. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis parasztleány a faluból, remegÅ‘ ajkkal, versben üdvözölte.
Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése. Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat, a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viseltmást, csak gyászruhát. Ettől a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart élni.
Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezető lépcsőkön, az első fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk, aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán.