14.
Lőrincz felkísérte őket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tőlük, magukra hagyva őket.
Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel beborított bútorai a negyvenes évek ízlésére emlékeztettek. A sarokszoba fala, melyet írókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel volt borítva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres özvegy.
Ideérve, az anya és fia megálltak.
Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hímzett a dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd reszkető hangon megszólalt:
– Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindíg vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, Lőrincznek is. Úgy érzem, atyádjött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon legyen…
– Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket!
– Tudom, számítok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban ismered az életet, mint ő, te mindig a magad lábán álltál, hála édes atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság.
A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni. Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott.
Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; Lőrincz a ház előtt állott már, tűzoltó-főparancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a tisztelgőket.
– Akárcsak egy kis főherczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendőjével az arczát, aztán az érintett helyen össze-vissza csókolta fiát.