13.
Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk életboldogságról beszélt.
Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.
– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.
– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz. Megismered a Tisza partját.
– De hát én fenyvesekben nőttem fel!
– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?
– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.
– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.
A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt, derűlt volt a marokverők nótája:
«Én Istenem, Istenem,Mire van a szerelem?Szivárványos az ég alja,Nem jól van a fejem alja…Gyere babám, igazítsd meg,A jó Isten áldjon meg.»
«Én Istenem, Istenem,Mire van a szerelem?Szivárványos az ég alja,Nem jól van a fejem alja…Gyere babám, igazítsd meg,A jó Isten áldjon meg.»
Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez szólott.
– Lesz gabonánk István?
– Kevesebb jóval mint tavaly.
– Szorult a szeme?
– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van.
– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.
– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz marokverő vagyok.
– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi – mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak esztán se feledkezik meg róla.