15.
Gábor első látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ádámnál tette. Ádám pár órányira lakott Pesttől, valahol Czegléd és Szolnok között; ott, hol az alföldi rónaság kezdődik. Szolnoktól még vagy egy jó órányira, a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak előtt guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezető országút, a gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák, távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte be lelkét.
Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság, ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket,ennek a népnek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez őrízte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj; idetért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a szíve, – vígasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor Ádámhoz.
A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól, akáczoktól beárnyalt udvarára.
A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató volt a kézszorítása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor Ádám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbőrrel, a melyet alig szakított meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülő fekete bajusza, rövidre nyírt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép magábazárkózottsága őrízte meg őt ilyen tisztán. Távol az emberektől, csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s így a mennyire mélységes mély lett a szíve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem szennyezhette be, mert hisz alig élt.
Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar alföldi nemes családból származott. Tőle örökölte elszántságát, mély szívét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való hajlandósága húzott.
Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas, karcsú fiatal leány volt, összenőtt szemöldökkel, fekete, simára lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami, hogy úgy mondjam, hősies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded kifejezésétől.
Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hősies leányát.
Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlőben ültek mind. Erzsébet az asztalfőnél, jobbján Gábor, balján Ádám. Az estebédet – more patrio – hétkor költötték el.
– Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig. Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú!
– Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok aklimatizálódni.
– Megjön ez is; jobb, mintha itthon nőttél volna fel és csakis a tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig?
– Még csak otthon voltam.
– És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet.
– Csókoltat, szeretne látni.
– Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára?
– Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy akarja.
– Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot?
– Be hát… de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És Lőrincz? Milyen? Ember lett belőle?
– Olyan, mint a milyen két év előtt volt, csak minden tulajdona finomult, kiszélesedett.
– Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világít. Ő egymaga egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni, hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir».
– Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon.
– Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis honleánykát!
– Nem, csak Lőrinczről beszéltem.
– Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ádám s megsimogatta Erzsébet képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan, egyenesen szembenézett atyjával.
– Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian.
– Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a turáni nemes fajból származó nőszemély lehet.
– Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat.
– Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek. Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta előtt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma.
– Elájult? – kérdé Gábor nevetve.
– Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses életét.
Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet se.
– Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor.
– Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából.
– Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor.
– Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedésegy csepp se benne. De gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk.
A kis teremben víg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ádám rendesen begyújtatott a kandallóba.
– Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz?
Gábor czigarettára gyújtott, Ádám egy hatalmas török csibukot vett elő a pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek.
A kis szoba kifejezte Ádám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el, egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzővel fedett dolgozólámpa világította be. Az ablaktáblákat a ház előtti nagy ákáczok hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt.
– Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitől. Itthon érzem magam itt nálad, bátyám…
Ádám megveregette vállát.
– Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. Késő este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom magam előtt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével, vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a melyben te mostülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon terveiről kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tíz évvel volt idősebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva, mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt csak az eszem, az életnek csak a felszínét láttam…; egy ízben – de ezt még nem mondtam el néked, pár év előtt még tán meg sem értettél volna tökéletesen, ma… meg fogsz érteni.
Gábor közelebb húzta a támlás széket Ádámhoz, feszült figyelemmel hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midőn gyámja édes atyjáról beszél neki?
– Nos – folytatta Ádám, felszítva pipája tüzét, – a téli időben történt. Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már, megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztította a lelkét azóta. Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondított szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb voltmint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már egy se volt ép…
– Te, Ádám bácsi, te?
– Igen én, fiam. Látod, látod, így változik az ember… de figyelj. Úgy éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék előtt. Apád volt, ki így kocsin igyekezett Nyitra felől Márfára, Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnéző volt velem szemben; pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem magamat, a midőn belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták, húzták. Csittítottam volna őket, de megakadt a szó a torkomon. Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem tudhatta, miért cselekszem így. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s hebegve, ostoba észszel így szóltam hozzá: «Ugy-e későrejár az idő, Gábor bátyám?» Ő… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon így szólalt meg: «Küldd el a bandát, Ádi, késő van, kettőre jár az idő». Én, szinte megigézve tekintetétől, elküldtem őket s e percztől kezdődik életem, hisz addig jóformán nem is éltem.
Gábor villogó szemmel hallgatta Ádám szavait, ki egy pillanatig elhallgatott, megigazította a kandalló hamvadó tüzét, végigsimította homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele előbbeni életét akarta volna eltörülni.
– Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegő piszkos asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ádám, édes pajtásom, öcsém – szólt a szívemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet, tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnekegészen. Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém halkan, lekonyult fővel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni. Az induló – a magyar hősiesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s elnyomta szívemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szívemben megrezdült valami, úgy éreztem csodás, előttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimről, látok. Atyád megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerőt szívjunk belőle. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta előttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem önmagaméival. Egyúttal erőt éreztem magamban: – tenni, küzdeni, megváltozni… és…
– És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel.
– És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira. Elsírtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló, haszontalan életemet. Ő kebléhez szorított s atyai csókkal illette homlokomat – ekkor először.
Ádám elhallgatott, valami összeszorította a torkát, hangja megcsuklott. De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira.
– Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ádám – s e percztől fogva nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta előttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s előkészített így az élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. Erről különben tudtok. Sokat beszélt nagytudományú német nevelőjéről, Bodmerről, kinek természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy szellem volt atyád; sokat lendíthetett volna pusztuló világunkon, ha hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni; szeretett mint fiát, mint tanítványát. Felébresztette bennem a tudvágyat, sajnos, a tetterőt nem birta – azaz egy nagy szenvedés embergyülölővé tett. Azóta kerültem a társaságot s így a társadalomért se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem. Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya szélén, úgy éreztem, egész benső világomat viszi el magával. Hiszen mindazt, a mi maénvagyok, azt ő öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult ujjaival megsimította a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bízom. Látod, a saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesdmeg vele az életet. Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy jótevője, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai.
Ádám elhallgatott.
Gábor felkelt ülőhelyéből, odament Ádám elé, megfogta kezét szilárdan, nyugodt arczczal, de fénylő szemekkel szembe nézett vele, aztán így szólt:
– És most, Ádám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt.
Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát…