16.
Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. Előbb felmentek a ház mellett levő kis dombra, honnan csinos kilátás nyílt a pusztára. Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szőlőlugast.
– Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját édesatyám vetette meg. Látod e szőlő-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz bibelése a kertészkedés… sokat csinosítottunk már a kerten az utolsó években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadítottam ki, ezt a tisztást is én törettem az erdőben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly naivsággal beszélt kertjükről, mindennapi életükről, boldogságukról. – Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek tarkították.
Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messziről a pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejtenifejét a fű és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten. Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára.
Virágban minden…Virágban minden…
Virágban minden…
– Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét, gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midőn a gulya kolompja megcsendül, midőn az első pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor anyámról beszél… kit úgy szeretett.
Ádám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna nejét bemutatni, sőt semmire se volt oly büszke, mint nejének szépségére, egyszerű szívére, jóságára; de nem akarta őt a nagyvilág mérgének kitenni. Tíz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon halt meg, magával víve férje szívének felét. A másik fele Erzsébeté lett.
– Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez a táj az ő lelkének a képét tükrözi.
– Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet!
– Tudom és büszke is vagyok rá.
– Édes anyád… hiányzott neked nagyon?
– Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nemtudom. De pótolja veszteségemet atyám kettőzött szeretete…
– Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltől estig. Nem unod el magad?
– Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok között.
– És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel majd reá.
– Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tőlük.
– Aztán, hogy neveznek?
– Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett így, még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz keresztgyermekem, az Álgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán, nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám mind. Ismerem őket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban, mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi paphoz.
– Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén.
Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai; könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó, szerelmet ébresztő dicsőséges tavasz!
A mint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinczhez. Az ő édes anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt, összhangzatos fiatal leány…