15.
Egy augusztusi estén történt. Ádám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szívvel azt hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja hallik, a kert alatt halad el…
– Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve.
– Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is.
– Más nyugalmat el se képzelek…
– És oda fenn… nem szerettél köztük…
– Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs meg már a küzdelem vágya.
– Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én sajnálom, hogy nem férfinak születtem…
– De hisz így van vágyad…
– Csak tréfálok. Jó így, így a legjobb…
S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak, küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitől, mert passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek.
– És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntől megkapva – ha szeretni fogsz, hová lesz nyugalmad?
– Abba helyezem, akit szeretni fogok…
– És te csak boldog szerelmet képzelsz?
– Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni, érzem…
S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez így lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges…
Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi kalapját, feláll s elindul a falu irányába.
– Hová mész?
– A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz.
– Mehetek veled?
– Jere.
Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a hazatérők csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl valaki haldoklik?
A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése. Szívtelen talán?…
Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni.
Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a «Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet tért vissza beléjük.
A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazította fejét, takaróját s végig símította homlokán a kezét. Gábor leült a szoba sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról tudott hírt adni az öreg néninek.
– Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a tojásait. Most hozattam Pestről egy másikat… az öreg tyúk meg megdöglött.
Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel.
– Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor a czirmos.
Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte őket, nagy figyelemmel hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer csak egyet sóhajtott – meghalt.
A leány csak mosolygott szelíden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a fehér virágok alatt.
A házban erős virágillat terjengett.
A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte.
– Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban hasonlít az élethez, mint oda fenn az élet maga…
És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe tekint.