18.
Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ádám a kis dohányzóban, a kandalló mellett.
– Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor?
– Sajnos, nem maradhatok tovább, Ádám bátyám, hiszen anyámékkal is alig voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is végig kell látogatnom.
– Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül őket?
– Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már muszájból is.
– Majd ha végig jártad őket, jőjj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról.
– Ohó, Ádám bácsi, a hét szilvámra jutottunk!
– Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nőtte ki magát. Mit csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad, mint eddig?
– Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is munkálják a földet.
– A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre eső kis darabot.
– És mennyi lesz mégis a jövedelmem?
– Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint bejő. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol éppen megfordítva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla győződve, hogy Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejéből nincs annyi jövedelme. A terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt.
– Hát a paraszt bérletet pártolja?
– Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt. Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepítette, oda adta nekik minden földesúri jogait. Így a regáléval mind ekkoráig nem volt bajuk. Ezért is hívják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak, szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk.Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megőrizni. A világ s kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltető levegőjét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tőlük többet. Tanácsért, vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtől dagad a szívök. Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… Lőrincz nagyot nézett tavaly, mikor itt járt. Ő sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá, vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az ellenkezője fejlődött ki én bennem.
– De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak szeretném, ha még jobban megvilágítanád a dolgot.
– Ezt is atyádnak köszönhetem; ő nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő…
– Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen ebben a légkörben kell majd élnem, így szeretném ismerni atyám felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok beléütközni; ezt érzem már most is…
– Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége pusztulásának okai következők:először is az «Innzucht». Évszázadok óta folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult, hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s így nem vehették el csak a szomszédaik leányát. Így tettek a mi családjaink is; Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj legalsóbb typusai. Előrehaladottabbak s így egyúttal jellemzőbbek a fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlődés szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé finomult Lőrincztől? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem kellett e ritka, üvegházi plánta előállításához más, minthogy Niffor Miklós unokanővérét: anyádat vegye el.
– De hisz én is egy ilyen házasságból származom?
– Az igaz, hogy anyád nem volt első ízben unokatestvére apádnak, bár Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te valami igen erős, primitiv faj sarja lennél!
– Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva.
– A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók…
– Pedig talentumokban nincs hiány.
– Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészítve örököltük, az edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai.
– De hogyan lehetséges ez, nem értem?
– Adaptáczió útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor. Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik magukat. Így, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elő a legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben!Én nem tehetek róla, de az ilyen dolgok vérig lázítanának, ha annyira nevetségeseknek nem találnám. Hidd el, ha szerelemből nem vettem volna el a feleségemet, hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedező fáradt, elalvó vért kissé felfrissítsem. Hisz nekem sincs tetterőm!
Ádám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját pendítette meg.
– Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai». Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illető végezhetne el legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az életmód olyan, mint a minő századok előtt volt… ósdi, mint gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik az újításra gondolnak, azok a reformokat a fürdőszobák berendezésével kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a viszonyokra gondolok.
Mély hangja megrezdült, hevesen végig simította a homlokát, aztán egy kis csend után így kiáltott fel:
– Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik.
Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülőhelyéből, párszor fel, alá járt a szobában.
– És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez.Hiszen Magyarország nem egy dicsőséges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlítésekor a magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elő. Pedig a magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás, hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés. Ezeket a tótoktól szedtük fel…
Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de soha sem állott előtte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e perczben, midőn majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét megcsinálnia és erre a világra kell építeni…
Mintha Ádám kiérezte volna benső gondolatait.
– Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az ellenkezőjét árulta el annak, a mit mondott.
– Van még közöttünk legény is a talpán. Lőrinczből még minden lehet. Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na ő nem éppen praktikusan használható elem, de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá. Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi vasembereinkből, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nemismeri a félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által, nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését, megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az aranyfüsttől különböztetni…
– Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindíg, de hát alig láthattam családi «égard»-okból.
– No ezekről mind majd akkor, ha vissza jösz… Illetőleg Dálnán, egy hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre.
Erzsébet lépett be az ajtón.
– Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz kétszeresen!
Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna.
– Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint győzött!