19.
Másnap Gábor haza utazott Dálnára. Lőrincz nem szerette, ha bátyja Czoboréknál hosszú időt töltött. Maga se tudta miért, de inkább ellenszenvet érzett Ádám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ádám szókimondása sértette őt.
– Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ádáméknál, pedig velem még alig voltál.
– Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok.
E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette Gábor, már meg is bánta.
– Tán én?
Lőrincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást.
– Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se, de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét» csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából állott. Napokig nem voltak egyedül.
Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon. És így sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük, lassan-lassan rájött a dolog bibéjére.
– Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok előtt beszélni.
Más embernek ezt így meg lehetett volna mondani, Lőrincznek nem. Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha így megmondtak neki valami igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezőjére ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelőtt. Pedig hát mennyi megbeszélni valójuk lett volna: jövőjük, vagyoni viszonyaik, terveik…
Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz éscsak szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segíthetett volna, mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki. Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez szólna, tán megsérti, ha pedig kerülő útakon, azt meg kiérzi s az is baj lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz Lőrincznek is éreznie kellett, hogy van valami a levegőben, a mi az egész, őket körülvevő atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot.
– Látod, Lőrincz, szólnom kellett már veled, már alig bírtam…
– Mit?
– Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk. Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni.
Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta, hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett a lelke mélyébe látni.
– Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled filozofálgatni.
A feleletből már érezte, hogy Gábor neheztel.
– Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad érzek, az színarany… Értesz?
Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta,hogy úgy kell öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a legcsekélyebb érintésre elpattan.
Lőrincz szó nélkül kezét nyújtotta neki.
Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. – Látod, magadra nézve is jobb ez így! – mondta, de érezte, hogyezzelmár sokat mondott.