18.
Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek, mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla beszéljenek.
– Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni – mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba scsak úgy tartlizott első este «spectábilis» barátjával – mintha semmi, de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek.
Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két fiút. Lőrincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem volt vele szemben olyan, mint azelőtt.
Lőrincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt.
– Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem.
A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint annyiszor), mint kellett volna. Lőrincz nem hitte el.
– Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy nem közvetlen az, a mit mond.
– És most… így, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szeméből a lelke sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania azt, a mire a lelke ösztökélte.
– Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette, szinte végig simította szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél jobban szeretlek. Azt hiszem,matán jobban anyámnál is – (s e perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy éltem őrangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatjaaz én boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idő alatt, míg oda lenn volt Ádáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére.
– Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz.
Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél.
– Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is…
Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székéről s kimenni a szobából.
– Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s izgatott szívvel várta, mire czéloz a másik.
– Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tőled elrabol – tudom, hogy Lolly s teegyüttaz én oldalomon nem élhettek…
– Hát így vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel, örömtől sugárzó arczczal.
És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt.
– Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem őt, ismerem az életet – nem várhatok így semmit az élettől…
– Hát akkor?
– Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem, lelkem minden íze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg.S gyengén, erőtlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében sohasem sírt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma vannakutóljáraegyütt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisűlés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja így. Tudta, hogy így lesz – mert ígykell, hogy legyen.
Fuimus! Fuimus!…