20.
Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. Lőrincz befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza díszbe öltözött. Szinte ragyogott az egész fogat a fénytől, pompától. Ebben az egyben volt csak Lőrincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külső megjelenésének díszére, ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni.
Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek.
Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos Lőrincz egész figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idő, midőn a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy Mátyás-korabeli kastély előtt megállott.
A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik segítették le őket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésettlátogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy ezt a Márfay Niki-féle házitörvények előírták.
– Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani?
A korhadt, széles falépcső alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselőné fogadta őket. Az egészségtől majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtő kendőjét szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú előtt félszegen meghajtotta magát, szellemes mosolyt erőszakolt ajkaira:
– Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést» erősen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentősen, fanyaran.
A fiúk a lépcső felé mentek.
A lépcső első fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi, Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták őket. De az ezek arczáról már határozott megdöbbenés volt leolvasható.
– Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy szája, a legidősebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy őt Czobor Ádám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott, azonban Lőrincz már túludvarias kezdett lenni.
– De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak. Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak… És a kedves bácsi… reménylem jól van ő is?
Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtvaa fiúknak, megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten:
– A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony írhattatok volna elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy így, váratlanul jöttök.
Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az előcsarnokba.
Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt ő, de öcscséért, kinek érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa fogadtatás.
Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki bácsi, mint a hogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka (az egyik vén leány hímezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén. Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra, vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbőre sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bízvást vén asszonynak lehetett volna nézni. Haja símán lefésülve kandikált elő a kaczér hálósipka alul.
Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az egyik kezefeje mozdult meg.
– He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he, hát pontátlánok vágyunk.Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle szegény emberhez jönnek.
– De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást.
– He, he, spectábilis. Jól ván. Hiszen nem is azért mondtám… vágy mi. A mi szerény asztalunknál nem tesz különbséget egygyel több vágy kevesebb… a ki nem eszik, éhen márád. Nicht wahr Lieschen?
Lizi némán, mereven bólintott a fejével.
– Jertek fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgundá, két terítékkel többet. A lováknák zabot, szénát. Kocsisnak bort… inast is hoztál? Kérdte mosolyogva Lőrinczhez fordulva.
– Vadászt bátyám… tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. Előre nem látott eshetőségekre is kell számítani. Azért merészkedtem…
– He, he. Az én korombán két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép ápátok… atyusom spórolós ember volt. Hja… más idők, más emberek Mi egyszerűek voltunk.
E perczben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely rend vitéze és kamarás komornyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két szárnyát, a melynek küszöbénél két aranypaszomántból alig látszó hajdú állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltünt a nagy tölgyfaajtók mögött…