21.
– Ime öcsém, Ánná húgom idősebb fiá – á Márfáy – mutatta be Miklós Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, ki a dohányzó nagy kerevetéről felkelve, eléjök tipegett.
– Örülök, örülök, domine spectabilis, hogy láthatom. Ismertem apját, nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak… a főispánnál, kedves uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm… régen volt, nagyon, nagyon régen. Öreg a legény, szú eszi a csontját, öreg rom…
Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával elcsitította, mire az öreg «rom» megingó térddel meghajtotta magát, remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kerevethez, a melynek puha finom párnái között úgy eltünt, hogy éppen csak a kopasz tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter volt, Márfay Miklós örök vendége, ki harmincz év előtt egy hétre jött hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból.
A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú – de úgy látszik még elég fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül. Tompa orra, kóczos nagy szakálla, óriási homloka, a mely kopasz tarkójába veszett, az antik-világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek is hívták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öcscse, a «vándor bölcs», a kóbor festő,volt a fiú, három vármegye csudája, kiről legendákat beszéltek azok, a kik nem látták még soha, a kiről azonban még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, a kik mindennap látták.
Az «öreg kutya» (ez is egyike volt számos csúfneveinek, a melyekkel önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. – Pók király ismersz még?
A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent, egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdte Gábor közvetlenül – azt se tudtuk, hol, merre bandukolsz s egyszerre itt akadunk reád.
Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre.
– Hm. Hát ez úgy ván, fráter, hogy ez az unoka-öcsém néhá elellátogát hozzám s nem fél attól, mint sokán, hogy szerény házámban elunja mágát.
Lőrincz helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni:
– Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket tenni kedves bátyámnál.
Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az «öreg kutyát» s ezer kérdést intézett hozzá:
– Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk?
– Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje.
– És azóta?
– Élek, festek, kóborlok.
– Átjösz holnap velünk Tomiékhoz?
– Nem bánom, átmehetek, úgy se voltam már náluk rég.
– És hát Tomihoz mentek elébb?
– Tán Kázmér bácsihoz… még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz legelébb? – kérdte Gábor hevesen.
– Ott van a «szitakötő» is.
– Annál jobb… nyarat jelent.
Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, a mely legtöbbször kifejezte az illető egész gondolat- és érzésvilágát, alakját, benne volt e gúnynévben testestűl, lelkestűl, a mely aztán az illetőre gyakran egy élet folyamára rászáradt. Így lett a folytonos szőrszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Sardanapalus, így nevezte el Gábort Pók királynak, így Klienigstein Lolly grófnőt, a híres pozsony-bécsi szépséget szitakötőnek, így önmagát öreg kutyának.
Ez alatt Niki bácsi letette világos kék bársony fövegét, beleült egy magashátú empire székbe, egyik lábát egy kis tabourettere tette, fényes ritka haját símogatva, előadást tartott nékik az életről:
– Gábor, jer ide, ülj le. Te is Poldi. Hagy lássam a három fámiliá reményeit mágám körül. Te Lőrincz, te csak tündöklésre születtél, lovászok, fényes nágy istálló, tele lóvál. Négyes, vagy három komornyik, négy inás, franczia szákács, tiNifforok vágytok köztünk a nágy urák. Ti arany kanállál szájátokbán jöttök a világra. He, he… he, mi Márfayak szegények vágyunk… (e perczben a másfél milliójára gondolt, meg arra, hogy ha meghal, ez a három fiú, örökölni fog tőle; gyűlölte őket.) – Szeretlek titeket, bár örömöm nincs bennetek. Te Lőrincz, te csak gavalléroskodol, a Gábor áz olyán, mint az ápjá volt, olyán bolond gyerek, nágyon sokát utázott nékem. Nincs gyökere – mondta vihogva – félek, elfújja az első nagyobb szél.
Gábor és Poldi összenéztek.
– Igen, igen fiúk. Keresztűl látok a koponyátokon. Kinevettek, ázt mondják, öreg á legény, nem ért hozzá. Öregség tánít meg fiatalon látni. Én látok tisztán, nem ti. Ez á Poldi meg igázi kóbor-czigány. Illik áz egy Czoborhoz, á nágy váskezű kánczellár unokájához, az én ides ányám egy testvérének unokájához, ki még á Czobor Lipót keresztnevét is viseli, hogy erdőt-mezőt gyálog csátángoljon be, hogy kilógjon á hüvelykújja á czipője orrából, hogy egy inggel járjá be á rokonáinák kástélyáit… he he he, bolond világ, bolond embereket szűl…
Az «öreg kutya» szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy összekuporodott, hogy a testéből, ruháiból alig látszott valami, a mellett meg ártatlanúl nézett maga elé.
– Czinizmus fráter, czinizmus! Én se mágámnak öltözöm fel minden reggel. (Hanem Adelgunda kisasszonynak, gondolta testi-lelki barátja, BánfalussyGábor, ki harmincz éve lévén házában, ismerte már a «házi szokást») – egyik nágyon is sokát ád mágára, (itt Lőrinczre hunyorgatott) másik meg semmit. Az én időmben máskép volt. Öregszem. Pár év még csak… legyetek türelemmel, aztán májd á Márfay sirbolt ájtájá ujrá megnyílik. Szegény Niki bácsiért nem lesz kár, csak szekírozni tudott benneteket.
Lőrincz, mint a Niki bácsinál majd mindig, tűkön ült. Hol elhalványult, hol pír futotta be az arczát. A másik két fiú nem sokat törődött a nagybácsijuk jóakaró megjegyzéseivel.
– Ná fráterek, nem oly gonosz á bácsitok még se… he-he-he. Ezzel felkelt, oda ment egy fali szekrényhez, a mely telis de teli volt ékszerekkel, kivett belőle egy tokot. – Ez a győrő, ez egy Márfayé volt, a ki a Nifforok várkastélyát egy hétig ostromoltá. Ezt neked ádom… Lőrincznek nyújtotta át, ki még mindig piros arczczal, udvarias frázisokat rebegett neki. Gyönyörő győrő – folytatta Niki bácsi tótosan, rikácsoló hangon – ádd májd á feleségednek. Néked Gábor… he-he-he… mert mindig utázol, egy delejtőt ádok. Egy szábádkőműves Márfayé volt; (bolond ákádt csáládunkbán mindig elég) májd irányítáni fog, ráviszen tálán á józánság útjára is, szép régi dáráb, szerettem… Gábor némán átvette a kis tokot s megvizsgálva, halkan rebegett hozzá valamit. – Néked Poldi, he-he-he. Egy darabig keresgélt a csecsebecsék között. – Ezt a rubintokkal kirákott keretű kis tükröt ádom. Czobor Erzsébeté volt,ki első Márfay Gábor neje lett. Világszép asszony volt. Sok pénzt vert el, fiának kevés márádt, ápád szegény ember volt, mikor ányádát elvette, (szólt odafordulva Gáborhoz) á Márfáy fájtá mindig szegény leszen. Ezt á tökröt néked ádom Poldi öcsém, majd meglátod benne, hogyán áll á nyákkendőd… Látjátok fiáim, áz öreg szegény elhágyátott Niki bácsi bőkezű is tud lenni…
A négy Márfay szűz, kik eddig a háttérben egy kerek asztal mellett kuporogtak, most újjongva lármázva körülzajongták nagybátyjukat.
– Ach, der liebe, gute Onkel wie generös! kiáltotta mind a négy egyszerre. Még az öreg Bánfalussy Péter is kötelességének tartotta előczammogni ülőhelyéről és pár szót mormogni «nemes szív és nemes lélekről».
Niki bácsi pedig akár csak Napoleon császár a jénai csata után, oly diadalmas arczot vágva, visszaült karos székébe.
– De ázért, szólalt meg, midőn pár pillanat multán a komornyik jelentette, hogy a levest felhordták – máskor irjátok meg elébb, há jöttök. Önmágátokat okozzátok máma, há koplálni fogtok. Szegény házámbá nem lehet váratlanul megérkezni, ázt á luxust, hogy mindennáp tíz vendégre legyen terítve, ázt csák egy Niffor engedheti meg mágának. Egy szegény Márfáy nem. No, májd jól láktok krumplivál!…
Ezzel meghajtotta magát Márfay Lizi előtt s karját nyújtotta neki, az asztalfőhöz vezette. Ott ismét meghajtotta magát előtte, a melyre Márfay Liziugyancsak egy mély udvari bókkal felelt. Utánna a többi párok vonultak ki nagy méltósággal, az inasok betették a nagy tölgyfa-ajtókat s a vendégek feszesen, kimérten leültek a kristálytól, ezüsttől görnyedező asztal mellé, a melynek közepén ezüstaufsatzon egy óriási feltrancsírozott páva díszelgett.
Az említetteken kívűl még a Miklós bácsi «udvara» volt jelen: Sztrehina Aloysius, a falu plébánosa, egy kicsiny, gömbölyű arczú papocska, ki egyúttal az udvari bolond szerepét is elvállalta. Azután Jakuth Viktor, a bonorum direktor, meg Hammel, a titkár. Mind ott ült az asztal végén, összedugott fejjel, mint birkák a déli napon, nem merészelve se szólni, se feltekinteni, tán még gondolkozni se, csak enni, de enni, annál többet.
Márfay Miklós szerény krumplis-ebédje két óráig tartott, vagy hétféle bort szolgáltak fel s nem volt hossza-vége a drágaságnak, inyencz ételeknek.
A midőn a tündöklő páva-pecsenyét körülhordták, az eddig néma ház ura (kinek egy külön inas folyton külön ételekkel szolgált) felkelt, haját kétszer megsimította s aztán imígyen szólalt meg:
– És emelem pohárámát az itt jelenlevő három ősrégi családunk kitűnő sárjáira, kik épp oly nágy reményekre jogosítánák kitűnő tulájdonáik, mint nevelésök által. Bevállom (itt mekegett egy kicsit) böszke vágyok őket itt mágám körűl látni. Böszke vágyok á Czoborokát egy már neves festő személyiben tisztelhetni, böszke vágyok, hogy á legfiátálább, bár észjárásra legidősebb Niffor («Na NifforTomi, nesze neked, fogd meg jól», súgta Poldi a Gábor fülébe) nálám láthatni, ki már oly nagy érdemeket szerzett a sport (Poldi egy köhintése) s a földmívelés terén s végül áz én csáládom ifjú sárját, á nágy reményű Márfay Gábor unokaöcsémet, ki oly méltón viseli két elődjének, az előbbi két Márfáy Gábornak nevit… no… igen (belezavarodik az öreg látom, súgta Poldi Gábornak)… így… igen… igen – örítem pohárámat á három nemzetségre!
A toaszt nagy riadalommal lett fogadva.
Miklós bácsi nagy büszkén egymás után koczintott a fiúkkal, majd udvarának tagjaival, kik nagy bókok között tolongtak a Méltsás urak körül.
Az erős tokaji felvillanyozta a társaságot, az elébbi ünnepélyes hallgatást lárma váltotta fel. Eddig, mintha csak mindenki az alkalmi toasztra várt volna, most már folyton megkönnyebbűlt arczczal nézett a szomszédjára, hogy azt a méltsás úr valóban elméltóztatott mondani:
– És az ifjú urak mind bejárják az egész környéket? – kérdte Hammel jelentős arczczal.
– Igen, rokonainkat látogatjuk meg, – felelt Lőrincz.
– Ellátogatnak persze Ujvárra is a grófhoz? – kérdte Hammel Niffor Tomira terelve a társalgást, tudván, hogy ezt a házat szapulni, a méltóságos úr kedvencz foglalkozásai közé tartozik.
– Hogyne, valószinűleg a holnapi estét töltjük ott.
– He… he… Ujvárra mentek? Szép kishely – szólalt meg Niki bácsi – tetszeni fog á Gábornák, olyán bolond lyuk áz. Nem hágyták á kástélybán követ kövön. A fiatal ásszony nágyon czivilizált teremtés, Bécsbe járt á világba, volt már Metternich herczegnénél is fálun. «Nur Wean is a Stadt»… Juché! Bécs drágá városká. Tudjá á pénzköltés módját. Most egy lovárdát építenek, miután már áz idénre nágyobb költekezés módját nem találták fel.
– Niki bácsi nem szereti őket.
Szólalt meg az eddig hallgatag Poldi ártatlan arczczal, beleugratva őt.
– Én? Nem-e? Egy Niffor és egy Márfáy ne szeretné egymást! Nem rossz. Hisz gyerek korától ismerem, járt hozzám, mióta él a Tomi öcsém, a felesége meg helyre asszony, sokszor átkocsikázik hozzám délutánonkint. Teát iszik nálám, s ürűczombot eszik hozzá (mással nem él, mert ez az örök ifjú Pauline herczegné kedvencz pecsenyéje!), én is eljárok hozzájuk minden évben kétszer. Négy lóval… kettővel nem mernék beállítáni hozzájuk, mert kiégne a szemem. És azt mondod, nem szeretem őket. A multkor még egy kutyakorbácsot is káptám a Miczitől, ez nem mutát szeretetre? He… he… he. Tüstént elkorbácsoltám vele ázt á vizslámát, á melyet egyszer á Tomitól vettem kétszáz forintért s nem írte egy fábátkát.
– Miczi pedig nagyon szereti Niki bácsit, a multkor is annyit beszélt róla. Tartotta kötelességének ezt kijelenteni Lőrincz – az örökké udvarias Lőrincz.
– Igáz ez Páter? – rikácsolta Niki odafordulva Aloysius atyához, ki eddig némán és sokat evett. A páter ijedve feleszmélt, letette az óriási czombot, a melyet eddig majszolt, lenyalta mind az öt újját, aztán az örökös stereotyp mosolytól kikerekedett képpel így felelt: – A grófné utóljára mult év deczemberjének huszonnegyedik napján méltóztatott nékem gyónni.
– He… he… he. Még a napot is tudjuk… páter jó emlékező tehetségünk ván.
– Utóljára pedig husvéthétfőjén ebédeltem a grófnénál. A vasárnapot mindig itt a méltóságos úrnál szoktam tölteni, – folytatta mély meghajtással.
– Az ebédről, á melyet náluk megevett, többet tudná szent átyánk elmondani… nos átyus, jól evett náluk?
– Bár franczia szakácsot tart a grófi ház, nem hiszem, hogy ezt a páva-pecsenyét úgy el tudná készíteni, mint méltóságának a pátriában született udvari szakácsa Bafranyec mester, kit mi mindannyian úgy tisztelünk… Ezzel elkezdett hahotázni, de nevetett úgy, hogy vastag dereka majd csak hogy fel nem emelte a súlyos tölgyfa asztalt.
– Furcsa világ biz az, az Ujváry grófnál – szólalt meg Jakuth. – A franczia szakács alig győzi már etetni azt a rengeteg vendéget. Az uradalom gyér jövedelmét is ők eszik meg, a grófék meg majd csak hogy belé nem fulnak adósságaik tengerébe. Aztán észrevéve, hogy ez a théma, úgy látszik, a fiatal uraknak nem tetszik, más tárgyra csapott át, a mely tán kedvesebb lesz nekik:
– Ott van most a Lolly kontesz is, az aztán a kedves jószág, akár csak egy czukkerli, olyan aranyos!
De már erre a négy Márfay nővér legidősebbje is megszólalt:
– Olyan éppen, mint egy czukkerli. Annyi erkölcsi értéke is van csak, mint egy czukorkának. Olyan czifra, tarka-barka, nézni való az, mint egy bábú. Sajnálom azt a férfit, ki el fogja venni.
– Mi is, mi is – – sipogta a másik három, kik rendesen csak, mint nővérük kórusa s viszhangja szoktak szerepelni.
– Én igen kedves okos lánynak tartom, – szólalt meg Lőrincz, egy oldalpillantással Gáborra – ki bárkit is boldoggá tehetne. Persze, modora kissé elüt attól, a mihez mi ezen a vidéken szoktunk… De hát ez csak külsőség…
– Csák. Ázt hiszem jó szívű lány, legálább ázt mondják, sokákrá pázároltá á szívét. Sokát igér… he… he.
A négy lány lesütötte a szemét…
Pár percz múltán az ebéd is véget ért.
A fekete kávénál nagy disputa támadt. Márfay Miklós kijelentette, hogy Lőrinczet, ki a három fiú közűl legtöbbet ért a gazdasághoz, körülviszi a majorjaiban.
– És? – kérdte élesen Márfay Stefi, ki felocsúdt hála a sok bor s a fekete kávé izgató hatásának, folytonos hallgatásából.
Niki bácsi megsimítva haját, félénk pillantást vetett a négy lány felé, kik összenéztek s a kiknek rendesen lesütött szemei szikrát hánytak.
– Elvinnélek benneteket is, de hát a kis phaëtonrá csák nem tértek, áz omnibuszszál meg nem lehet á májorokát bejárni…
– Voltunk mi már elégszer a nagy omnibuszban is a majorokban s nem történt bajunk, – szólalt meg Lóri s hevesen tépegetni kezdte a csipkés zsebrevalóját.
– Na bizony te otthon maradhatsz, te úgyis tegnap voltál a bácsival, – replikázott Stefi, a legfiatalabb.
– Vagy mind vagy egy se, – határozta el Lizi.
– Különben nem érdemes a szót pazarolni rá. Jertek lányok, forduljunk egyet. Csak nem untatjuk könyörgéseinkkel a bácsit.
Utolsó szavait már savó savanyúsággal mondotta, hosszú keskeny derekát kifeszítette, lila pántlikás hegyes fejékén igazított egyet, a derekát körülövező aranylánczot feszesre húzta, aztán felemelkedett ülőhelyéből, a társaságnak egy mély, de igen kimért bókot vágott s kiment az ajtón. Három húga összenézett s aztán egyet gondolva, követték nénjöket.
Miklós bácsi feszengeni kezdett székén. Izgett, mozgott, köhintett, a pipáját igazgatta, símogatta a tarkóját, aztán elkezdett dünnyögni.
– Hm, hm. Péter, he? Péter, mit gondolsz? Bánfalussy Péter felriadt a kérdésre, ijedve bámultan körül nézett: – Bizonyára domine spectabilis, a mint gondolni méltóztatol. Folytatta alázatos hangon. – Talán induljak fogatni?
– Nem fráter, beszélek á lánykákkal, engedjetek meg fiúk… csak egy perczre… Ezzel vette világoskék selyem sapkáját s kisietett az ajtón a «lánykák» után.
A három fiú összenézett, ismerte már jól e házi jeleneteket. Most Adelgunda kisasszony szólalt meg:
– Oh Sie sind unausstehlich die gnädige Fräulein, wass der arme, liebe gute Onkel muss von Ihnen leiden, ist unaussprechlich!
Aztán folytatta németűl, irtóztató tótos kiejtéssel, minden é-t í-nek mondva. Koronként az égnek forgatta savó színű szemeit, arcza a dühtől már karmazsinpiros lett. Csontos hosszú újjaival fenyegető mozdulatokkal kísérte a leánykák kegyetlenségéről elmondott hőskölteményt. Péter bácsi pedig egy irtóztató hosszú csibukot szopogatva, koronkint helyeslőleg bólintott fejével. Ő az Adelgunda pártján állt, lévén a házikisasszony és a négy Márfay szűz, harmincz éve háborúskodásban egymással. Péter bácsi azonban az első pillanattól fogva Adelgundával tartott, lévén neki az éléstár s minden egyéb felett teljhatalma. Tudta, mit csinált.
A három fiú csak hallgatta az Adelgunda monologját – a melyet Péter oly kifejező arczjátékkal kísért s a melyre az Adelgunda háta mögött ülő kis papocska néha nem tetszését fejezte ki. Ő a lánykákkal tartott, kiknek egész életükben egyéb foglalkozásuk sem volt, mint a márfai templom számára hímezni.
Poldi látszólag nagy érdeklődéssel hallgatta Adelgundát,a másik két fiú némán, unott arczczal ült székén s nem tudott minderre mit mondani.
Hogy aztán a Niki bácsi visszatért, az Adelgunda kereplője is beállott.
– Nos… a lánykákkal ázt hátároztuk, hogy á Stefi itthon márád veletek, mert végre is nem férnek mind á kocsirá, (ezt ingerült hangon mondta a bácsi, bár édesen mosolygott hozzá) a többi három lány pedig és Lőrincz velem jő. És ti Gábor és Poldi, mit csináltok áddig?
– Mi majd elmegyünk Stefivel egy kicsit sétálni – felelt a Gábor helyett Poldi, kissé előre hajolt derékkal felállva s gyermekes naivitással mosolyogva Nikire, mint a ki nem lát és nem hall, mit a ki nem tud a Márfay Miklós házi visszonyairól semmit, de semmit.
Stefi, ki e közben lehorgasztott fővel besurrant a szobába, Poldi szavaira hálásan mosolygott és gúnyosan nézett három nővérére: «látjátok, a nyertes mégis csak én vagyok», fejezték ki a szemei.
De nem szólt semmit – félt a Lizitől.