22.
A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi egyedűl maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve, de úgy, mint csak egy oly leánynak, kit hetek és hónapok óta nem engedtek szóhoz jutni a nénjei, ő lévén köztük a legcsendesebb és leghunyászkodóbb.
– Igen… így megy ez nálunk. De jertek erre, ezen az úton egyedűl maradunk. Felmehetünkaz erdőig együtt. A legkisebb dologért harczra kell kelnünk az öreggel, kit egész testével, lelkével együtt az az útálatos Adelgunda rakott zsebre. Láttad, hogy elsárgult, hogy most megint mi győztünk?… De milyen szemtelen ez a személy. Ágyasa a bácsinak (mondta lesütött szemmel szűziesen pirulva) és nekünk ezt tűrni kell. Így élünk harmincz esztendeje (én húsz éves se voltam, mikor ez a szégyen megesett rajtunk) egy személy, a szeretője oldalán, mert az édes bátyánk kilökött az útczára. Akkor Lizi huszonöt éves se volt még… Hová mehettünk volna mi leányok ilyen fiatalon? Nem tudtunk a világról semmit… a Niki bácsi idecsalt… azóta itt vagyunk eltemetve…
– De hát nem lehetne ezen valamiféle módon segíteni? – kérdte Gábor, ki maga sem tudta miért, de szánni kezdte ezt a vén leányt, kit annyi sok évi erkölcsi szenvedés ily kerekre hizlalt.
– Hi-hi-hí… segíteni? – vihogta Stefi, de úgy, hogy egész vastag teste megrezdült belé. – Hogyan? Késő már édes öcsénk. Öregek lettünk, én is, nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenkező existencziára. Nem tudnánk már ellenni mindennapi apró bajaink nélkül. Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy hazamegyünk bátyánkhoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettől tart. Csak a gyűlölt Kázmérhoz ne… A Lórién csak nevet. Bánná is ő, ha ma felfordulnánk mind a négyen.
Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat Adelgundával, ki úgy látszik a távolban követte őket, attól tartva, hogy a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak s kivált Gábornak, a mi ő reá «hamis» fényt vethetne.
Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghajtotta magát a két fiú előtt, de olyan mélyen, hogy szinte eltünt buggyos szoknyáinak tengerébe, aztán sarkán fordult s kicsiny aprózott léptekkel, a kastély felé tipegett.
– Sie hasst mich, die Kleine. Sie möchte mich umbringen! – sipította Adelgunda, még sárgábbra válva, mint a milyen azelőtt volt.
Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár perczig kedvetlen arczczal még hallgatta Adelgunda szitkozódásait.
– De nem vagy fáradt, én szívesen pihennék egy kicsit? – fordult Poldihoz.
– Korán indultunk el Dálnáról… Merre van a szobád?
A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbucsúztak Adelgunda kisasszonytól.