21.
Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan rukkolt be.
Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.
– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd a legújabb főkötőm, ugy-e szép?
Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát, Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz fordulva, főkötője leírásához kezdett.
– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.
– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim színein keresztül ismerem.Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb homlokát, majd meg egyik kezét.
– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e – mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak, pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy, hogy megköveteled, hogymég én is– s a kisasszony szinte egy hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom… ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert Niffor leány).
– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erremifelénk nem láttam. – Ami-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a homlokát kétszer.
– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!
Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.
A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett. Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga szalaggal átkötve.
– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda rohant hozzá s össze-vissza csókolta.
– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.
– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta, hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.
– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?
Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek, köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor, balján Lőrincz. Lőrincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi.
– Rég nem volt így együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára a te esküvődön –fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz.
– Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire, kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni.
– Bizony szép idők is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól mentek össze… he-he-he.
– Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta éles hangon Nifforné.
– Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult… nincs. Fiátál fővel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi?
A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt. Három húga a Klienigstein Hanzi erősen megpaprikázott vicczeire figyelt.
Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt így szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt.
– Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki bácsi s a leányok a felső házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén Gábor, Lőrincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a nagy tejes edényből – az első emeleti vendégszobában. Pepinek (hangjaszinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt rendeztem be, salon, háló… öltöző szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel jő…
– Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait.
– Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz Jozefin herczegnéről? A bécsiek Pepijéről, ki a legjobb lovarnő a monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé… de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga színt öltött, mint a milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered?
– Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszsziről tisztelem. Álig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig.
Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. Tudvalevőleg Schwarcz Dávid volt az a bérlőjük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot.
– A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De… ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán, az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon.
– Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan arczczal.
Gábor és Czobor Ádám összenéztek.
Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment. Most Poldi kezdte őket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre.
– Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosítani, – szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett.
– Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly.
– Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye!
– A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő.
– Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz.
– S maga szereti az Alföldet?
– Azt hiszem, ez az igazi Magyarország.
– De magyar lett kozmopolita létére.
– Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett nyugodtan.
– Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot, mert azelőtt csak gardeniát tett a gomblyukába.
– Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már így nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s Lőrinczhezfordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán szükségtelen, hisz úgy is oly erős, ugy-e Gábor?
– Mint ez a virág.
– Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a másikat Poldinak nyújtotta át.
– Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem.
Erre Lizi felelt.
– Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta mindig – s ti kaptatok. Nos, jó leszúgyis… ugy-e Niki bácsi?
– He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ánná húgomtól pár bókot, ámivel házá mehetek.
– Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tőled. Nevezd hát bóknak, ha tetszik.
– Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én Niffor férjedet szerettem. Kitünő ember volt. Csák ki nem állháttá engemet. Ez áz egísz. Sájnáltá tőlem, hogy én lettem előbb főispán á megyíben, nem ő. Ezért ne hárágudj reám Ánnácská. Hisz szeretlek édes húgom… te is Márfáy leányvoltál.
– Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta. Mi Márfay lányok ezt így szoktuk – s az öreg asszony halott halavány lett az izgatottságtól. Se Gábor, se Lőrincz anyjukat még így nem látták soha.
– Te ölted meg. Egész öröme, dicsősége ez a főispáni állás volt, azt hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek jövője szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosításán, gazdagítására törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál előbb a főispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad őket s már installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a sirba. De erről majd az örök bíró előtt számolsz.
S az öreg asszony felkelt székéből s kifelé sietett az ebédlőből. Az egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan ugrott fel a székéről, Gábor és Lőrincz kivezették anyjukat. Miczi angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipította, a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt.
– Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmánynagyon, csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt hallgató Ádám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a teremből. Az inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre beszélő társaság után.