22.
Hogy Gábor és Lőrincz anyjukat a szobájába vezették, az egy székre rogyott le s aztán a két fiúnak kezei közé temette arczát és hevesen elkezdett sírni.
– Bocsánat fiaim, bocsánat – rebegte – hisz tán rosszul tettem… De meg kellett nekiegyszer, legalábbmég egyszeraz életben mondani.
Lőrincz kissé heves mozdulattal mutatta meg, hogy hisz ő is így gondolkozik. Gábor nyugodt szóval, csendesen elkezdte csittítgatni.
– Hogyan, édes anyám, hisz így volt jó.
– Tudom mire gondolsz!
Úgyse kellett volna se nékem, se Lőrincznek az öreg pénze. Megmondtuk volna mi is elébb-utóbb az igazságot néki s akkor csak az lett volna vége, aztán meg…
– Szabad? – szólalt meg fejét az ajtón bedugva Poldi.
– Nikiről volt szó?
– Arról.
– Alapjában nem rossz vakand ez a mi Sardanapalus bátyánk… de most – néni, no nézzen rám – mert nagy ügyben járulok magához.
– Nos – mondta az öreg asszony, felvetve rá könnyező szemét.
– Azt akarnám megkérdeni a nénitől, hogy az esküvőre kitől kérjek kölcsön frakkot, a néni vagy a Miczi komornyikjától… kitől lenne illendőbb.
Egyszerre felengedt a hangulat, az öreg grófné mosolyogva veregette meg a Poldi vállát, a két fiú felnevetett.
– No… no… ne nevessetek hát, ennek fele se tréfa. Nékem nincs, pedig Miczi azt akarja, én is méltó legyek a… bécsiekhez.
– Na ha az öreg Hanz frakkját veszed fel, még beléd szeret a Pepi herczegné. Mondta Gyallayné nevetve.
– Akkor azt veszem fel, mert Pepi igen «fesch» lehet, meg unmittelbar herczegné, tud Yvette Guilbert dalokat, tudja gigerl-marschot, Párisban tanulta a franczia kupléit… ez épp hozzám pászol a frakkos Poldihoz.
S nagyot lendítve magán, kisuhant a szobából.