23.
Poldi szobája helyett – a mint Adelgunda letünt a láthatárról – az erdő felé mentek. Lassan, szótlanúl haladt a két fiú, mint a kiknek igen sok elmondani valójuk van s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.
– Soká nem láttalak Gábor, – szólalt megvégre hosszú csend után Poldi, midőn egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a földre.
– Mondd, hogyan birsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek kétségbeejtő állapotok! – szólalt meg hevesen Gábor, a helyett, hogy Poldinak felelt volna.
– Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek.
– De ők maguk, velök nem törődsz?
– Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom őket, ha életczéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni egyikre sem tudnék, – mondta a vén bölcs nagy figyelemmel vizsgálva a lábainál rajzó hangyabojt. – Ezeknek van életczéljuk – mondta a hangyákra mutatva – tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes rokonságunk, rohan előre az ürben, marakodik semmiért, kínozza magát mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved,… s mindent semmiért… A hangyák mily bámulatraméltó teremtések.
– De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vén lányoknak szolgáltatva, akik azt teszik vele, a mit akarnak, s ilyen vén lányféle produktumot csinálnak belőle.
– Hát nem ismered még Sardanapalus bátyánkat, hogy ezen csudálkozol?
– Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem fel őt. És Kázmér bácsival, hogy vannak mostanában?
– Úgy, mint azelőtt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha. Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyílt levelező lapon goromba leveleket írnak egymásnak. Persze a postásné s így indirekte a megyei intelligenczia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi soha se fogja megbocsájtani, hogy azt a park alatti útat át nem engedte néki, Kázmér meg bűnül rójja fel Miklós bácsinak, hogy a négy lányt magához vette.
– De hogy is volt ez a história, én már csak homályosan emlékszem rá?
– Nos. Hiszen tudod, hogy családaink veszekedései tradiczionálisak. Sokkal kisebb ez a vármegye, semhogy három ily hatalmas nemzetség megférjen benne egymás mellett békében. Hiszen csak egy főispáni székre aspirál mind, a családoknak meg oly számos a tagja. Nagyatyád testvéröcscse Endre, márv iszályban élt bátyjaival, így Nikivel is, és a milyen rossz testvér, olyan rossz atya is volt. Csak a fiát, Kázmért pártfogolta. Ennek akart mindent hagyni s ezért a négy lány mindentől visszatartotta. A család oltárára estek áldozatul! De hiszen ezt tudod. Nos, a Miklós, ki már az öreg Endrét ki nem állhatta, hogy Kázmért megbosszantsa, (ki ábbán áz út proczesszusbán oly méltátlánul járt el vélem – mondaná Niki) magához vette a négy lányt, sub titulo, hogy sajnálja őket. Szó sem igaz, ezzel is csak a Kázmért akarta boszantani. Mert nkább kínoztatja magát napról-napra, csakhogy elmondhassaa látogatóinak: «Szegény húgáimát mágámhoz vettem, mert á szívtelen bátyjuk kilökte őket áz utczárá».
– De hát, hogy lehet ilyen semmiségeken veszekedni.
– Gyermek, nem ismered még a mi világunkat? Egy tűszúrást itt még húsz év mulva is megéreznek. Egy hevesen kiejtett szót, a melyet már a kiejtés pillanatában is mosolylyal ajkainkon fogadtunk, húsz év mulva is megemlítünk, ha a sértőről beszélünk, már t. i. a háta mögött. Furcsa világ ez nagyon… az érzékenykedés világa, és azt hiszed mi, te és én többet érünk mint amazok? Szó sincs róla… ismerlek titeket, mint magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságuak lettek. Az érzékenykedésből szenszitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk töprengéssé evolválódott, azért édesem te is, én is, életképtelenek vagyunk, csak úgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint ők. A pusztulás kezdete… erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél…
Gábor nem szólt. Érezte, igaza van a vén bölcs – gyereknek. Érezte, több gondolatot hítt e pár szóval a lelke mélyében életre, mint a mennyit önmagának be mert vallani.
– És nézd őket. Hidd el, szánalomraméltók. Nézd ezt az öreg gyereket, ki egész életében egyedül volt, daczára annak, hogy módjában lett volna megnépesíteni a házát, nővel, gyermekekkel. A kigazdagsága közepett is a szegények szegénye maradt s ki alapjában nem rossz ember, – ezek a vén lányok, kiknek csak nevetséges oldalait látjuk, szánalomra méltók szintén. Nem tudnak az életről semmit, mégis boldogtalanok, mert üres a létük, irány és czél nélkül vegetálnak. És mégis vannak olyanok, kik azt mondják: minden boldogtalanság kútfeje az élet… Látod öreg Gáborom, ide jövök, ha már azt hiszem, hogy utól értem az árnyékomat. Úgy érzem, itt még újra… életre vígasztalhatom magamat. Jó lányok ezek, lehettek volna a legjobb anyák, a legjobb hitvesek. Hallod ott lenn a vastag Stefi vékony hangját?… Nézd, a házi nyúlainak él – e perczben is őket beczézgeti. Szaporaságukban születik újra… ez tartja fenn az élet iránti vágyat benne… nevetséges szegény és nagyon szánalomraméltó.
– És te, mit mondasz magadról? – kérdte hirtelen Gábor.
– Én, pókkirály? Engem nem fogsz bonczolgatni kis öcsém! Szilárd, áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki, még górcsövön sem… És Poldi nevetett és nevetett vele Gábor is.
Az alkonyat hűvös szellője átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még dalolnak a fülemülék… azért az erdőből már erjedés szaga jön idáig, nedves, őszies zimankós levegő.
– Öregek vagyunk fiú… azutolsók, menjünkfel a romok közé, ott a mi helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk, fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nékünk való a holdvilág, – szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünő holdvilágra mutatott.
Lassan a kastélyba ballagtak.