23.
Niffor grófné kissé lepihent, Gábor és Lőrincz visszatértek a salonba. Itt már kis csoportokká oszoltak a családok. Niki négy unokahúgától körülvéve, az erkélyen pipázott, a mint meglátta Gábort, oda ment hozzá.
– Na spectabilis, nem veszük mi ázt hugom ásszonynák rossz néven. Márfáy lány csák ő is… Azért tudom én, hogy te is Márfáy vágy. Lesz rá gondom, hogy ne felejtsd el te se…
– Niki bácsi nem felejtette el máig se, hogy mama egy Nifforhoz ment. Ma is csak azt látja benne.
– Mond inkább, hogy ő bennem á Márfáit, már rég áz orrszárvukkál húz (ez a Nifforok czímere) – Á mi medvink úgy – lánykák, nem kell neki… he he he – én ázért nem hárágszom. A Niki bácsi nem rossz ember ám ázért… Ugy-e Lizinkó. És Lizinkó nem mondott néki ellent.
Gábor az öreg herczegnéhez ment be, ez megcsókolta homlokát, de hidegen, nem úgy, mint első látogatása alkalmával.
– Te Gábriel, nekem sok bajt okoztál. A két Zimmerzofe azóta, hogy kiszidtad őket, nem mond fel többet. Nem a haszontalanok, hanem minden boszúságukat magukba fojtják… Ez még rosszabb… Már kedves Gábriel, te még nem vagy kanczellár, mint az öreg Czobor Lipót volt. – Még ne légy oly nagyon határozott… no – azért ne vedd rossz néven, én is ezt csak nevetve mondom… látod… én még azt se tudom elhatározni, hogy a piros vagy a lila fejkötőt tegyem-e fel a lakodalomra. Hidd el, a megfontolás ér csak valamit. Te, (s aztán meglegyintette picziny zsebkendőjével Gábor arczát) hogy tetszik néked ez az Erzsi? Oder Erzsébet, vagy hogy hivják – ugyan na… Hisz, jó jó, te jól vagy velök, csinos is – de kissé parasztos. Olyan… no nem tudnám Mária Antoinette corset-ben Erzsét elképzelni. Na, persze, az anyja parasztlány volt. A ki elveszi, annak a származékai nem járhatnak az udvarhoz… CsakPesten. Az a pesti udvar meg nem is udvar. Fogadom, ez a leány nem is tudna bókot csinálni… Nézd Leonceau… ez 1820-ban volt a divatos bécsi tánczmester, minket így tanított rá… s erre az öreg asszony felkelt a kanapéról s mély bókot vágott Gábor előtt. Ezeknek a mai lányoknak nem hajlik a derekuk. Pedig egy leány, a ki bókolni nem tud, az nekem annyit ér – mondta tudós arczczal – mint egy olyan tábornok, ki a kommandóját felejtette el. Ez az Erzsébet 82 éves korában, tudom, nem lesz olyan rugékony, so a mordskerl, mint én vagyok… s az öreg asszony nem nevetett, mikor ezt mondta, szörnyen komoly arczot csinált. – Ehez faj kell… 67-szer keresztül szűrt fekete vér – az enyém… a tiéd – ezeké itt mind. Gábriel – mondta hirtelen – te néked is oda adnák a Juliet. No… ne szabadkozzál. Az igaz, hogy te csak Herr von vagy. No, de mint Márfay előtte mész mind e sok friss új grófocskáknak. Hisz nékünk történeti vér bugyog ereinkben, Stibor, Tökölyi, Balassa, no aztán meg még Rozgonyi Cziczellétől is származunk. C’est drôle cà, ez majd csak nem olyan, mintha az ember az orleánsi szűz ivadéka lenne… ni-ni, milyen furcsa.
S az öreg asszony hangosan nevetve felugrott a merev kanapéról s átszaladt picziny, igen picziny léptekkel a salonon, úgy, hogy főkötőjének szallagai libegve, lobogva követték őt. Klienigsteint kereste… s meglátva a dohányzóba, sietett hozzá, hogy e furcsa felfedezést vele közölje. A csipősebbtörténetkékkel mindig az öreg diplomatához fordult.
Gábor csendesen a másik salonba ment, bár mulattatta az öreg herczegné beszédje s tán épp azért oda ment Erzsébethez.
– Hát hogy tetszik itt a világ? – kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé egy kis kanapéra.
– A hegyek magasak Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs otthona a nagy palotában.
– És ki tetszik itt neked legjobban?
– Poldi, – mondta hirtelen Erzsébet – meg a te jóságos anyád, ki úgy megmondogatta az elébb a Niki bácsinak az igazságot.
– Poldival jól vagy?
– Hisz minden esztendőben tölt nálunk pár hetet… Úgy jő mint a hogy megy, váratlanul. Ő tanított meg festeni.
– Nem is tudtam, hogy festesz.
– Hát jól van, mondjuk, hogy ő tanított meg látni.
– A mi vidékünk persze néked nem tetszik?
– Nagyon nem. Barna, zöld… ez a két szin az uralkodó, ez nem kolorit. S az éles körrajzú hegyek s a merev kivonalazott fenyőfák… ez… nem rajz. Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom színe… s a végtelenség fejünk felett s a végtelenség, míg a szemünk lát.
– Szebb a puszta.
– Hát már te is pók-király, – csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a gyík. S aztán leültErzsébethez egészen közel, egy kis tabourettere, egyik kezét ölébe tette s másikkal átölelte Erzsébet karszékét és aztán, mint a kinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni kezdett Erzsébettel.
– Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz ízlés. No mondd ezeknek a jó embereknek itt ezt el. Például Miczinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke nem szép… hogy nem festői, hogy a levegője piszkos s mégis éles, hogy nincs két szinnél több az egész tájképben, csak zöld, zöld, zöld, meg barna. Hogy a fenyőfa a legocsmányabb fa, a mit valaha a földre pottyantott az ur kegyelme… Hogy egy alföldi tanya finom körvonalaiban, rejtelmes szineiben több a hangulat, mint itt az egész brinzás vidéken… no menj… menj… mondd el ezt néki. Ha még mindig Nagy Sándornak érzed magadat. Ugy-e nem mered?
Erzsébet egyenesen a Poldi szemébe nézve, nyugodtan mosolygott. S az egyik kezével végig simította a Poldi érdes, rettenetes hosszú karmú kezét.
– Öreg kutya, ne bátorítsd Gábort a rosszra. Rossz filantrop vagy.
Gábort azonban épp Miczi intette magához a salon túlsó sarkába.
– Te, Gábor, – mondta nyafogó hangon – ezt ugyan ügyesen csináltad.
– Mit, Miczi?
– Magad nem akartál a hálóba pottyanni s miután már kellett, hogy valakit megfogjon, Lőrinczet lökted oda magad helyett.
De erre Gábor már igazán megharagudott.
– Tán csak nem hiszed? – vágott szavába hangosan.
– Azt hiszem… a mit tudok. Nálam a hit s a tudás együtt jár, hát miért és hogyan vetette volna Lolly különben Lőrinczre magát, mikor addig ő is velünk tartott és segítette a Bálványossy alliance felépitését. – Gábor a dühtől halványra vált arczszinnel, reszkető ajakkal hagyta ott Miczit, nem is folytatva a méltatlan párbeszédet. Utközben Niki bácsi és Lizinkó kapták meg a frakkja szárnyát, a mint mellettök ellebegve szobája felé tartott.
– No, Gábriel… megfogádtád tánácsomát, okos fiú vágy. Méltóán viseled á Márfáy nevet.
– Miben?
– No, bizony ne mokázz. Tudja azt itt mindenki. Ugy-e bácsi?
– Tudjá… tudom én, ti s á megye. Ezzel áz ujabb Klienigstein-Niffor házássággál lefütyültünk á Nifforoknák, hi hi hi! Ez ögyes volt tőled fiú.
– Hát ti is! ti is! – s Gábor már-már azt hitte, rászakad a ház.
– Hogyne, Gábor. Tudjuk, hogy a te érdemed. De erre már Gábor nem is felelt, hanem ész nélkül rohant ki a salonból.
Tehát ide jutott! Mi lehet az oka? Istenem, ki segít rajta, ki magyarázza meg, hogy miben rejlik a hiba. Benne… ezekben? Hogy bármit is tegyen, bármit gondoljon, rosszra fordítják, rosszul értelmezik ezek, a kik az ő húsából s az ő véréből valók.