24.
Szobájukban Lőrinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel.
– Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik lakják.
– Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan sÃmogatta kopasz tarkóját.
– Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton kÃnzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem gyÅ‘ztem hallgatni…
– Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor – csak én velem merjen Ãgy beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni…
– Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te megfeleltél volna néki tudom, – beszélt Lőrincz keserűen, – én ostoba, gyenge filkó vagyok.
– Mi ez, Lőrincz?
– Gábor!
– No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a Márfay tradicziónak. Márnagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még az öreg?
– Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik.
– Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet.
– Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy Ãgy egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni…
A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót sem.
– Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy.
A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást.
– Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát.