24.

24.

Másnap a vendégek érkeztek meg.

Miczi az izgatottságtól alig tudta, hová legyen. A lovak folyton jártak a vasútra s egyik vonattól se jött vissza kevesebb mint 8–10 vendég s ugyanannyi cseléd. A kastély túl volt tömve. A folyosókon szaladgáló komornák, a kertben tarka toilettek, az istállóban toporzékoló vendéglovak. A kastély ormán ott lebegett a Nifforok ősi zászlója, a lépcsőkön keleti szőnyegek csüggöttek, a salonok szinte kábitóak voltak a virágillattól. Egész Bécs s Pozsony légyottot adott az esküvőn. Megérkeztek a károsultak is (mint a hogy Poldi ártatlan arczczal, de nagy malicziával elnevezte őket): a Bálványossy család. A herczegné rossz kedvű volt. Nem szokta meg az álczáskodást s bosszúját Miczin töltötte ki, a ki remegett s a jövő téli saisonra gondolt. Hogy lesz majd Bécsben!… az öreg herczegné támogatása nélkül. Vele jött Pepi herczegné is s Pepivel tíz nagy kuffer, két komorna s két óriási dán dogg. Aztán Bálványossy Lajos, Magyarország első partija, ki után csak úgy bomlottak a lányok. Meg a gróf Belényesi pár, az örök harczban élő papa és mama, meg világszép lányuk, Mini. Meg a felsőház kemény szónoka Ugróczi Miklós báró a nejével, ki maga is politikai salont tartott, aztán Niffor Gyula hires sporting like feleségével, ki legjobb lovas Felsőmagyarországon s ki már néhány vaddisznót és medvét terített le az utolsó vadászatok alkalmával. Meg aBajmóczy pár, a szép, de nagyon befestett s boldogtalan Bajmóczy Emmi, meg a férje. A ki szereti s a kit ő szeret… de hát ki ismerné a szegény ember s ki a gazdag ember útjait?

Az ebédnél hatvanan ültek, mind báliruhában s a legtöbb asszony gyémántos hajjal, gyöngyös nyakkal.

Evés után vagy egy órai siésta volt a nagysalonban. Végre kilenczkor felnyilt az ajtó s egy alabárdos, a XII. század costümjében, jelentette, hogy a Caroussel elkezdődik.

Párbeszédek a salonban:

Bálványossyné Stazi nénihez. – Ez az első amit valaha hallok, lakadalom előestéjén egy caroussel!

– Chère Leonie tu verras, a jövő században a lakodalom után lesz s a vőlegény és menyasszony abroncsokon fognak együtt a szertartás után átugrálni. A két öreg asszony hangosan nevetni kezdett.

Niki bácsi a lánykákat oktatta. Most látjátok meg á turnier milyen volt 300 év előtt. Ákkor még persze áz ember koronáját nem tette le egy estére s nem csápott bohócz sapkát a fejébe… no de hát mi áltmódisák vágyunk. Ti négyen és én, ezt nem értjük. Lizinkó legislegjobb lesz á kriptát rendbe hozátni, holnáp kisöpörtetni… S a bácsi élesen nevetett hozzá.

Egy bécsi kisasszony Gábortól azt kérdte, hogy igaz-e, hogy eleven ökröt fognak a czirkusz közepén megnyúzni, a bécsi societásban ezt úgy emlegették, mint ennek a magyar dáridónak a legkimagaslóbb aktusát.

A társaság ezalatt különben nagy ünnepélyességgel átvonult a kastélylyal egy oszlopos csarnokon át összeköttetésben levő czirkuszba, a melyet az egyik Révényi fiú, ki nagy villany-«meister», villanyfénynyel rendezett be.

A hatalmas gömbölyű épület nappali fényben uszott. Padmalyát a jelenlevő családok czímerei diszítették (Márfay is ott volt… de már ismét újmódi koronával rajzoltatta ez a Niffor-nép – nem úgy a hogy az adománylevelen van – jegyezte meg dühösen Niki bácsi). A falakról pedig a megye városainak zászlai csüngtek le.

– Kissé heraldikus a hangulat – sugta Ádám Gábornak, kit azonban még folyton elfoglalt mindaz, a mit ma délután néki mondtak.

A lovarda felső erkélyén a gazdatisztek meg a városi polgárok családjai foglaltak helyet, egy emelvényen, a melynek falát Niffor sárga-kék csíkok fedték, a dánosi katona-zenekar Tinódi korabeli jelmezben a Gotterhaltet játszotta. A társaság a nagy páholyban foglalt helyet. Ott volt Schwarcz Dávid is, a főbérlő, a meghivottak között.

– Schwarcz báró – mutatta be Gábornak Poldi.

– Még nem báró.

– Még nem? No majd… ugy-e, nemsokára cousine? – kérdte Miczit, ki egyik kis ujját nyujtotta Schwarcznak s aztán a herczegnéhez fordult.

Az istállóhoz vezető ajtó nyilásán állanak két sorban, úgy mint a valódi czirkuszokban, a Niffor czímerébe öltözött lovászok.

Az első csengetésre egy Nudlbrett-es lovat hoztakbe. Utána szökdécselve Klienigstein Hanzi lebegett be egy halványlila selyem trikótban. Pár karikát ugrott át, két bukfenczet vetett a lovon, s aztán egy könnyed pirouettel kitánczolt a porondról.

A lelkesedés általános lett. Ennyit nem vártak tőle. Majd Bálványossy Julie fekete lovaglóruhában, piros szegfűvel az inggallérjában, ugrató iskolát lovagolt. A leány merész volt, ugrásai nyaktörőek. Mind gyorsította a lépést, mind tüzelte a telivért. S közbe-közbe élesen kiáltott fel magas hangján, mint egy féktelen kedvű, már-már az ugratás hevétől megbomlott lovarnő. Édes anyja Nikihez fordult.

– No, Márfay… mit szól a mai lányokhoz?

– Kikáposák, juckerek. Félnék tőlük. Azért ne higyje, hogy igáz, á mit mondok. Gyönyörű lányá ván – grátulálok herczegné. Két kezét csókolom.

Gábor az Erzsébet arczát figyelte, ki szintén a páholyban volt. Érdekkel nézte mindegyik számot. Látszott arczán, hogy mulattatja őt, az a mi ezeket már valószinűleg daczára a vele járó veszedelemnek, fáradságnak, már egy cseppet se birta felizgatni. Erzsébet örült a mulatságnak, pedig tudott az élet nyomoráról is. Ezek már se szeretni, sem sírni nem tudnának. És úgy vette Gábor észre, hogy önmaga sem… A mit látott, a miről tud, a mit ezek tesznek, mind közönyösen hagyja.

Hát már ő benne sincs élet? Csak úgy, mint a többiekben? S úgy érezte, Erzsébet a maga látszólagos impaszibilitásában él, míg ő az ő minden parányi hatásra reagáló, folyton rezgésben levő,gyógyszerész-mérleghez hasonló lelki szövetével tetszhalott. Töprengéséből harsona hangja verte föl. A barsellieri mars hangjánál Bálványossy Stapszi ugrált be a porondra.

Stapszi mint clown! Egész testét selyem rojtok fedték. Minden rojt végén parányi csengő. Úgy, hogy minden mozdulatánál ruhája finom csengetyűszerű hangot adott. Pedig folyton mozgott. Egy perczig nem nyugodott sem a lába, sem a keze. Elébb végig bukfenczezte az egész czirkuszt, majd tótágast állva, végig szaladt a porondon. Aztán czigánykereket hányt, végül irtóztató nagy pirouette-el beröpült a páholy dámái közé… kik ott aztán jól végig páholták legyezőikkel a bolondos fiút.

De most következett a programm fénypontja. Lolly és Lőrincz páros hajtó iskolája, mindegyik sötétszürke öltözetben, arany gombokkal. Mindkettő telivér s telivért hajtott. Elébb végig lovagoltak a czirkuszon. Ez alatt mindenki tapsolt s ők csak komolyan azt nézték, hogy az alattuk levő mén hogy viseli magát. Aztán a zene keringőt kezdett játszani s a lovak most a legcsodálatosabb kanyarulatokkal kerülték ki egymást s a vőlegény minden kanyarulatnál rá mosolygott menyasszonyára. A czirkuszból most felülről virágok hulltak alá s a gyönyörű menyasszony és a lovon oly férfias vőlegény alig látszott a virágtól. Lolly s Lőrincz ezután lovaikat közel egymás mellé terelték, Lőrincz kivette Lolly kezéből a gyeplőszárat és ő hajtotta Lolly lovát is, így egyszer végig ügetve a czirkuszt, a nézők tapsai közt kilovagoltak.

– Mit gondol herczegné, ez áz életben is mindig így lesz? – kérdé Niki bácsi.

– Hja, ha majd azt a Lolly is így akarja, akkor igen… és addig.

Az utolsó szám Pepi herczegné volt. Felülről egy pádimentumot eresztettek le, épp a zenekar elé s a zenekar egy Xanrof-kuplé kezdetét kezdte játszani. Ime a herczegné szakasztott, mint az Yvette Guilbert. Símára fésült haj, síma selyem ruha, egyszerű pántlikával a dereka körül és fekete keztyűk. Nyugodtan megáll a pádimentum közepén, egyszerűen, szinte fiatal lányos arczczal, eldalolja, hogy hogyan ment Nanon sétálni a mezőre. Aztán, hogy találkozott Battiste-el. A mező illatos volt, s az ég kék… meg utána még sok érdektelen dolgot dalolt el. Mindez olyan egyszerű, mind olyan semmis. Igazán, a dalnak – semmi jelentősége. De hát minden kuplé után egy trallalá következik el. S ez végre annyira «trallalá» lett, hogy a jelenlevő fiatal lányokat a mamák kénytelenek lettek kiküldeni – az istállóba. Ez volt a legbiztosabb menhely. S a dal nagyon tetszett, s az egyet követte kettő-három. Egy bécsi indulót is elnótázott a Gallmeyer Pepi repertoirejából.

S a zászlók csak nézték onnan felülről e modern képet. Ezt egy Niffor vette el a töröktől, ezt Czobor Tamás a mohácsi vészből hozta haza. Ez a czímer ott a Garáké… ezzel is rokonságban volt a három család. Az a korona ott a csillár alatt – a vajda koronája – kié az egész felső megye volt s a kinek mind a három család utódja.De hát mindez fakult, kopott a villanyfény világánál. A porondra hullott virágok, Gábor úgy érezte, a hervadás lehét árasztják. És Gábor néz, néz, messze innen… ott arra lenn az Alföd… ott nincs zászló, ott nincs czímer, de pusztulás sincs, meg romok. Ott jó lesz… pihenni az ünnepélyek után.

Back to IndexNext