25.
Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt.
– Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm őket, he… he… he… most bájbán vánnák tudom.Sok ádóságot csinálták míg a Kázmér főispán volt. Meg a fiú nágyon szeret mulátni. Míg dobrá kerülhet á kástély.
– Anna néni pedig nagyon spórolt mindig.
– Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott Lőrinczhez fordulva.
– Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt.
– Tomit is szerette áz átyád?
– Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit.
– Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült.
– Jól sikerült, szólt Lőrincz elég határozottan egy oldalpillantással Gáborra.
– Hiszen boldogok, szeretik egymást.
– Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á fejük felett, nem lesznek boldogok többet.
– Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett Lőrinczre.
– Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek, emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka szakadtáig.
Ez már egyenesen Lőrincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel bántja meg legjobban Gábort, ezért tette.
A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind ahárom családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak.
Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen.
A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és Lőrinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba túlsarkába vonult vele.
– Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tőled.
– Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor meglepetve.
– A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt megpendítsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… – szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidősebbje.
– Parancsolj velem.
– Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az, hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni?
Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan megsimította bajuszát, így szólt: – Nem tudok róla néném,énlegalább nem tudok.
– Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és pedig a te érdekedben akarom tudni.
– Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban.
– Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van.Higyj nékem, vén lány vagyok, sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy ma itt áll előttünk. Ismered az apját?
– Azt mondod, semmi közöm hozzá.– Azt mondod, semmi közöm hozzá.
– Azt mondod, semmi közöm hozzá.
– Hogyne ismerném.
– Ravasz, számító diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya volt.
– Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek beszélnek.
– De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen jóravaló, szép jövőjű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt hiszed, nem tudtam az első percztől fogva, mi vár reám? Láttam már jövőnket akkor, midőn a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsősége így hozta magával. Én tudtam, a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba, beleültem ebbe a szemétbe s így feláldoztam magamat, pedig ismertem a Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegető lett, dereka megnyúlt, két szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod, fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám…szerettem is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem mehettem egy községi jegyzőhöz. Ezt tudtam. Nos, a czímerünkért, a családfánkért… érted?
Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik:
– Hej, de vígán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És így – Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg.
– Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg az egérről. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született. Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár, a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj asszonya erős akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyokháborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harcz, ez az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé fordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz?
Gábor lekonyúlt fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét nyitották volna fel előtte, úgy hatottak rá a Lizi szavai.
– Látod, néném, igazad volt s nem is volt igazad… a mi pedig a Lollyt illeti, hidd el, ismerem. És ez a felelet szavaidra.
– Jó felelet, férfias felelet. Mert látom, szereted. Hidd el, nem jól jársz vele. Vétesd el az esküdt ellenségeddel s menj el a torára, tán majd azon elszeretheted az özvegyét. Többre nem jó… Ha volna még egy Niffor Tomink, annak szánnám. Niffornak való, nem egy Márfaynak. Ezt azért mondom, mert gyűlölöm ezt a gőgös fajtát, a mely mindekkoráig csak elnyomni tudott minket. Látod ott azt a hegyet… mutatott egy hegyormot, szembe vélük – ezt kapta hozományul az a Márfay lány, ki legelébb, ötszázad előtt egy Niffor neje lett. Ez volt az első ostobaság, a mit a Márfayak a Nifforokkal szemben elkövettek. Ez időben a lányokat meztelen testtel adták férjhez s már akkor a mi nagy úri nemzetségünk egy ős erdőt adott hozományúl. E percztől fogva mind végigcsak a megkárosításunkra gondoltak… gyűlölöm őket.
– Lőrincz a testvérem, – vágott szavába Gábor, elég nyersen.
– Ez legalább félig Márfay az anyja után. Bár nem szeretem őt sem. Te telivér Márfay vagy, emeld fel a családot. Szép jövőd van, azt mondják… mondják karmod is van. Eddig még egy Márfaynak se volt, használd a fegyveredet…
– Mit tegyek? – kérdte Gábor finoman mosolyogva.
– Ne nevess, nem tréfálok. Legelébb is házasodjál meg, keress egy gazdag, okos feleséget. A többi majd magától jő. Hisz van eszed, ambicziód, tudod az útat, a melyet követned kell…
– De néném, éppen azt nem tudom.
– Hát te is csak éppen olyan legény vagy, mint a többi! Már az első lépésnél megbotlasz. Eh! És én mégis, mégis bízom benned. Valami azt súgja a lelkem mélyén, ebből ember lesz a talpán. Csak… Ismét visszatérek a vesszőparipámra, a Klienigstein mamzellet ne vedd el. Vesztedre lenne ez a házasság.
– Ne félj ettől néném… És hogy elterelje e tárgyról a társalgást, felkelt s kiváncsi szemmel nézte a kártyázókat. – Hát ez mi? Hányan tartliznak?
– Tartli? ha-ha-ha. Hát még nem tudod, hogy minálunk is kiütött az ősi nyavalya. Ferbli az fiam, ferbli. Látod, körülülik az asztalt. Adelgundának tudod csak annyi a pénze, a mennyit napról-napra,nem, éjszakáról-éjszakára szerez, a tiszttartónak more patrio hatvan forint a fizetése, a titkárnak ugyanannyi. A kis pap… no ez felmehet úgy mindent összevéve vagy ezer forintra egy esztendőben és tudod mennyi a partie? No fiam, ezer forint szokott lenni az alap. A bácsi és Lőrincz birják… Gábor odanézett, valóban a Lőrincz is játszott – a többi…?
– S a többi?
– No azok, ha nyernek, úgy a bácsi fizet. Ha nem, akkor is. Vagy, ha nem fizet… a gazdaság elbírja még ezt is!
– De hát akkor minek ez a játszma?
– Ez csak azért van, hogy a vendégek el ne únják magukat. Ez így szokás minálunk a brinza birodalmában. Jere, nézd meg közelebbről, tanulságos nagyon.
A kártya-asztalhoz mentek. Ott ültek egy sorban. Az öreg úr mosolygó arczczal csak nézi, összeszorítva úgyis keskeny ajkait. A kis pap lilaszínre pirúlt szemei kidűltek. A sovány tiszttartó fakó arczczal, reszkető ajakkal, mint akár csak a kapzsiság szobra. A titkár közönyösen, mint a kinek mindegy akár nyer, akár veszít, hisz nála a kassza kulcsa. Adelgunda oda símulva Niki bácsihoz (ilyenkor símult a legközelebb hozzá) és Lőrincz nagyúri grandezzával, nyugalommal.
Az utóbbi vesztett, azt koppasztották.
– He… he… Gábor öcsém, hát ezt nem tánultuk meg á sok messzi univerzitáson?
–Eztnem, bátyám, ez hazai tudomány.
– Sájnáljuk á hátoskát, sájnáljuk, he?
– Gábor nem szokta, bátyám, – szólalt meg Lőrincz.
– Hát teszoktad?kérdte önkénytelenül Gábor.
– Csak úgy néha-napján, a hosszú téli estéken ráfanyarodik az ember.
– Ná, ná, ne beszéljünk ánnyit. Háládjunk fráterek.
A három leány és Poldi, az asztal túloldalán kuporogtak. Ők persze nem játszottak. A vén kutya egyik kezébe temetve állát, szinte az asztal alúl sandított fel a játszókra, néha-néha oda hunyorgatva Gáborra.
– Hát hogy tetszik a játszma? – kérdte odacsúszva hozzá halkan.
– Kérdheted?
– Nos, majd mást mutatok néked… kárpótlásul, mondta még mindig súgva – csak tessék besétálni, nyitva a panoráma… az egész világ, meg még azonkívül jó csomó dolog látható az én kis camara obscurámban. Na lányok – folytatta hangosan – hát egy kis muzsika nem lészen?
A három «ifjabb» Lizire nézett, ki helybenhagyólag intett fejével s a nagy terem felé indult. Utánna húgai, leghátul Gábor meg Poldi.
Gábor a nagy terem ajtajánál önkénytelenül megállt. E nagy szállában voltak a Márfay-család trofeái összegyűjtve. Régi zászlók a harcz mezejéről, az elhunyt családtagok kardjai, lándzsái, nyergei. Az egyik Márfay ős feleségének, ki Rozgonyi leány volt, egész gyöngyökkel, aranynyalkihímzett menyasszonyi ruhája üveg alatt. A falakon az egyik oldalon az ősök képei az Árpádok óta; mind büszkén, délczegen. Az egyik vértben, a mint harczba megy s fiatal nejétől búcsúzik, amaz biborpiros magyar ruhában, a hogy Mátyás az igazságos, udvarába készült. A képsorozat vége felé már egyszerűbb ruhákban kevesebb ékszerrel, de a helyett óriási könyvekre támasztott jobbal. A terem baloldalát az ősök nejei, gyermekei foglalják el. Itt az az ősnő, a ki három uradalmat kótyavetyélt el arra, hogy ezt a tenger sok ékszert, drágaságot összevásárolja, a mely a keblét és ruháit díszíti, (ez is Niffor-leány volt, szokta Lizi e kép előtt mondani) mellette kis leánya, kit szintén alig látni a skofiumtól s a ki sovány, aszott kezében nagy fehér liliomszálat szorongat. Fiatalon halt meg, ezért az ártatlanság e szimboluma. Lejebb a sor végén fehér parókás úri asszonyok mélyen kivágott ruhaderékban, nem spórolva bájaikkal. Egyik-másik keblén a csillagkereszt, a habsburgi éra emlékeül, mellettük egy-egy «alapítványi hölgy» mind, mind a család oltárára áldozva, mint a négy Márfay hajadon. E szegény lányok a család történetében e képeken kívül jóformán nyomot se hagytak, egész szereplésök paszivitásokban lévén.
A nagy ablakokon keresztültörő holdvilág fakó ezüsttel hintette be mind e rég elhalt, elmult fény emlékeit.
A terem közepén csak egy füstölgő, pislogó gyertya… ennyi maradt itt csak az életből, azis elalvóban, bele-belekap egy szélroham, a mely fel-fellobbantja gyér lángját…
De Lizi karos gyertyatartókat hoz a másik szobából, a melyek ridegen világítják meg a holdvilág és az egy gyertya fényénél oly misztikusnak látszó avult dicsőséget.
Aztán Stefi kiszalad a teremből s pár percz mulva a vén komornyikkal tér vissza, ki tüszkölve, horkolva egy szuette hegedűt húz elő tokjából és hangolni kezdi.
A két fiú egy hatalmas ódon kanapé két sarkán telepszik le s hallgat.
Lizi leült a harmonium elé, húgai mögé állanak, mellette a vén inas hegedűjével, ki egy régi-régi dal akkordjait kezdi játszani.
A leányok pár pillanatig figyelik, majd dalolni kezdenek, az inas kiséri őket egy hegedűn.
Unisono énekelnek, ugyanazon a hangon dalol a négy leány, ugyanazon játsza a komornyik.
Régi, régi templomi dal volt… vagy tán szerelmi nóta a hegedűsök idejéből? Ki tudja? Egygyé vált a hang, egygyé az érzés.
A szókimondó férfias Lizitől a gyermekes, gömbölyű naiv Stefiig, nem, az öreg komornyikig mind egy húron pendültek. Egy dal ugyanazon hangnemben, ugyanazon hangon. Tiszta, áttetsző melódia, szinte már emberi sincs benne. Tiszta, mint az, a mit a vén krónikák penészes lapjairól olvas le az ember, – tiszta, mint az öreg harangok hangja, tiszta, mint az a liliom, a melyet a kis korán elhalt leányka szorongat a kezében és tiszta,mint e perczben a négy leány arczkifejezése. E pillanatban nyoma sincs a Lizi arczán annak, hogy Nifforok is léteznek, hogy az életben keserűség, szenvedés is van, a másik kettő arczáról nem rí le, hogy az élet gyönyörét az evésbe, emberszólásba fektetik, Stefi arczáról eltünt az a kifejezés, mintha Adelgundáról tudna. Mind boldogan, átszellemülve mosolyog, mintha mind egy jobb, egy szebb világba látna. Pedig orczáik még sápadtabbak a kilencz gyertya fényénél, mint azelőtt voltak, szomorú szemeik még mélyebben fekszenek. Orczáik beesvék, de azért ajkaikon mosoly, kezeik kiaszottak, öregek, de azért össze vannak kulcsolva e perczben. És az öreg komornyik ősz bóbitája sem oly nevetséges, mint az asztalnál volt, érzi, látszik, a mit a négy leány dalol és érzi vagy tudja csak, hogy követni kell őket jóban, rosszban, mint engedelmes, hűséges szolgájuknak.
A két fiú csak hallgatta, csak nézte őket.
– Érted most már, hogy van itt is érdek, hogy az életnek mindenképp két oldala van? – kérdte Poldi halkan.
Gábor hallgatagon bólintott fejével. Érezte, hogy ez a dal, ezt a képet fejezi ki. Elmult, boldog időkről beszél, azokról az időkről, midőn ez a négy leány is, ezek a falonfüggő, rég a sírban nyugvó alakok éltek. Midőn még nem futotta be a Rozgonyi leány skofiumos ruháját a pókháló, midőn még nem hintett a leányok szívébe az élet semmit.
Úgy érezte, e perczben elevenné vált mind ez azösszehordott pusztulás, itt a szeme előtt. Úgy érezte, a négy lány fiatal lett s a falra szegzett zászlókat kibontotta a tavaszi szellő és lengedeznek úgy, mint századok előtt a harcz mezején… Érezte, hogy lehetett szeretni is e zászlók árnyában s a szív, mely a hazáért dobbant, a mely napról-napra szembeszállott ezer veszélylyel, nagyobbat dobbanhatott akkor, midőn a tavasz első szűzi fuvalmában újra született. Élet, czél, küzdés, megujúlás abban a mi volt s a minek mindig lenni kellett… Az álmok világa, valósággá vált, az álmodozó atettidejére vágyott. Úgy érezte, nem az a mima, hanem a mi e dal s e jelvények idejében volt. Ifjúnak érezte magát, repűlni vágyott!
És egyszerre a dalnak vége szakadt.
Ott állott előtte a négy lány, most már veszekedve a tempó felett. Az inas mély bókok között magyarázott nékik valamit, a terem egy sarkából denevér szabadult el és suhogva szelte át a nagy termet, a penészszagot annál érezhetőbbé téve…
A túlsó szobából az öreg Niki bácsi rikácsoló hangja hallik.
Gábor tétován tekintett körül, sehol egy nyugpont, a hol kipihenje magát. Hol, hol van a révpart, az álmok után? Egyszerre a Poldi szeme sugárzott rá a homályból. Nem szólt, de tudta, hogy a másik mit gondol.
Az egymás lelkében pihentek meg, pedig-pedig az jobban kifejezte évszázadok romboló erejét, mint a sok rongyos szövet, zászlók, rozsdás fegyver, jobban mint a leányok dala, jobban mint azok otta túlsó szobában, kik az életkedvet ilyen eszközökkel akarták az egymás lelkében életre hívni!