26.
Pont fél tízkor a társaság bókolva oszlani kezdett.
– Órá cánonica – rikácsolta az öreg s megelégedett arczczal fogadta a szűzek kézcsókját.
– És mi kimehetünk még járkálni a parkba? – kérdte Gábor összenézve Lőrinczczel.
– Jáj fráter. Áz én szegény házám ájtáját pont fél tízkor becsukják, innen ki nem mehet ez időn túl senki. Nem szeretem a kóborlást. Áz éjjeli úták rontják áz urát, rontják á cselídet. Sájnálom fiúk, de kivítelt még á kedvetekírt sem tehetek, különben á dálnáiáknák jó is lesz á pihenés, hájnáli kilencz órakor keltek fel, fáradtak lesznek a szegény fiúk.
Poldi naiv arczczal meghajtotta magát, mint a kit ez a rendszabály meglep, (húsz esztendeje ismerte a házi szokást) de a ki azért ezt a legtermészetesebb dolognak tartja.
A három fiú meghajtotta magát s ünnepélyes bókok között búcsút vettek a társaságtól.
Lőrincz és Gábor hálószobája az emeleten, épp az óriási vasajtó felett volt. Itt telepedett le a kis társaság.
– Milyen világ, milyen őrült világ ez! – kezdte Gábor.
– Én tudom, hogy sohase jövök többé ide… folytatta Lőrincz hevesen.
– Szegény bolond, még szegényebb lányok – végezte be Lipót.
– De hát nem lehetne ezeken a viszonyokon valamikép változtatni?
– Változtatni? Ki? Minek? – nevetett Poldi, – hány száz év tradiczióját, hány generáczió vérét kellene megváltoztatnod. Typus és szokás megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, a mely tövéből tépne ki mindent, változtathatna itt csak. Ezek már úgy halnak el, örökös veszekedésben, elégedetlenségben s azért nem tudnának ám egymás nélkül élni. Tudod mi volna a négy lányra a legnagyobb csapás?
– Ha a Stefi házinyúlai elpusztulnának, úgy-e? – tréfált Lőrincz.
– Nem. Komolyan beszélek. Ha Adelgundát legyintené meg egy szép reggelen a szél. Nem tudnának kivel küzdeni, jobblétre szenderülésének azt hiszem ők is… de hallod? Most csukják be hivatalosan a vaskaput.
Mintha csak egy érczkoporsó födelét csapták volna be, akkorát rengett az ősidőkből hátra maradt ajtó.
– A kalitka zárva… tüstént messze szállnak a madarak…
– Mit mondasz? tán csak nem?
– Figyeljetek. Látjátok ott azt az üvegajtót, a mely a terraszra nyílik?
– Hogyne látnám.
– Nos, figyeljetek… és pedig elébb a különböző neszekre. Csitt, csend, hallom az elsőt…
Halk, csoszogó léptektől hangzott fel a folyosó.A léptek aztán elhangzottak, egy ajtó a távolban felnyílt, majd becsapódott.
– Ez az Adelgunda volt, megy a bácsihoz.
Úgy látszik, ma éjjel ő nem kivánkozik a «szabadság»-ra. Hetenként kétszer-háromszor a tiszttartónál mulat. Szereti a változatosságot. Látod, most az ajtó nyílik, látod ott azt az árnyat? hallod… ez mezitlábas csoszogás. Egy szolgáló… ez a faluba megy tánczolni. Ennek… legalább tegyük fel, tisztességes a szándoka. Most csend… de még se… a toronyszobából jönnek lefelé. Ezek a szobák, a hol lakunk, azért mulatságosak… olyanok, mint a csillagász torony. Ide szokták a fiatal urakat szállásolni, mert hisz’ ezek úgy sem figyelnek éjszakánként arra, hogy mi történik oda kinn. Ezeknek más dolguk akad. Áhá, hallod, most a toronyszoba ajtaja csikorog… ez a legenda kisértete. Az öreg kulcsárné fehérben… ez azonban, nyugodjatok meg, nem légyottra megy. Dehogy! ilyenkor átnézi s lepecsételi a tejet, a melyet a Niki bácsi háta mögött a piaczra küld. Persze, idegen név alatt, egy unokahúga az árúsnő, az itt lopott jószágokon ad túl. Van már a vén Pepinek annyi pénze, hogy Beszterczén házat vett rajta, «becsületes, hű öreg cseléd, csák hát forint fizetése ván», szokta mondani Niki bácsi, «látjátok, nincs párjá á vín cselídnek!»… Furcsa világ ez biz nagyon. De hogyan akarnál változtatni rajta? Változtathatsz te valamit Gábor az éneden? Képes vagy véredet megváltoztatni, annak más utat előírni, mint a hogy kering? Ezeket mind a lét kicsinyesbajai, kézzel fogható kicsinyességei foglalják el. Ezért aggódnak, ezért harczolnak, ezért fárasztják, emésztik magukat. Minket? a saját lelkünk górcsövi szálagai érdekelnek. Azért a mi lelkeinkben a harcz, a küzdés csak úgy örökletes, mint náluk. Ők egymással, mi a saját lelkünk ellentétes képleteivel harczolunk, a helyett, hogy mint őseink, rablókalandokra indulnánk. Te is, Lőrincz is, én is csak olyan szőrszálhasogatók vagyunk, mint ezek, csak máskép. Az edény ugyanaz, mint nálunk, csak más folyadék kering benne, ez az egész. Nyikorog azért nálunk is minden, mint náluk. Az intézmények is ugyanazok, mint századok előtt voltak. És tán ez a bajuk… ez a szemeink előtt keringő kis világ, a középkor patriarchális családja. Akkor még szükséges volt, hogy egy védelmezze meg mind a többit. Ma már nincs s talán épp azért, mert nincs, azért mutat az egész intézmény modern keretében torzképet. Amazok még tudnak parancsolni, Niki patriarchánk csak nyöszörögni s vihogni tud… Aztán vegyük a dolgokat, a hogy vannak. Hiszen Lőrincznél is, ha meg nem házasodik s nem vesz el egy derék, egyenes lelkű alföldi vagy dunántúli leányt feleségül, csak így lesz minden… az udvara is ilyen formát fog ölteni. Ki lesz az Adelgundád Lonczi?
Lőrincz mélyen elpirult, azonban nem sértette az, amit Poldi mondott, mert tudta, hogy Poldi maga nem érzékeny.
– Ugyan, Poldikám, nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni!
– Én azt hiszem, egyszerre vagy soha, – szólalt fel határozott hangon Gábor.
– És már bocsáss meg, de ebben Poldinak adok igazat.
Ezt szeretettel mondta és mégis Lőrincz zokon vette neki, elnémult s mogorván maga elé nézve, hallgatta, a mit a másik két fiú beszélt.
– Nézd Lonczim, folytatta Poldi szavait Gábor, ma még így more patrio megy nálad minden. Holnap azonban megházasodhatsz. Azt hiszed, feleséged belé fog abba nyugodni, hogy téged mindig négy-öt ember társaságában lásson? Haszeret, bizonyára nem. De ez a dolog «költői» oldala, van még ezenkívül egy praktikus is. Azt hiszed, egy modern gondolkodású leány belé fogja magát ezekbe a viszonyokba találni? Minél előbb változtatni kell otthonodon… Úgy-e Lonczim, rá fogsz fanyarodni már az öregebbed kedveért is? – sürgette Gábor szenvedélyes hangon… Úgy-e nem haragszol, hogy így magyarán kimondtam az igazságot?
– Már hogy haragudnék édes öregem! Mit gondolsz! – felelt rá kissé fanyaran Lőrincz.
– Én megtenném, – mondta Poldi röviden – pedig azt mondják, én nem vagyok praktikus ember. Pedig ez is csak rágalom. Lehet-e praktikusabb annál az embernél, kinek nincs semmije, a mit féltsen. Úgy érzem, az által, hogy napról-napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok, mint a madár…
– Na, a te praktikusságod megint más kártyáratartozik fiú, – nevetett gúnyosan Lőrincz – ebben tán kiállom még veled a versenyt.
– Nem tudom, fiacskám… nem tudom.
– Én azt hiszem, hogy igen.
– Ni-ni fiúk, – fordította más tárgyra a beszélgetést Poldi – halljátok ezt a halk zörejt?
– Halljuk… mi az! – szólt a két testvér pipiskedve.
– A lányok mennek le a kertbe… Óh ne ütődjetek meg, csak hold-sugarat legelni. Ezeknek nincsenek bűnös szándékaik, mint Adelgunda kisasszonynak… vagy a kulcsárnénak. Csakis a tiltott gyümölcsöt szeretik az éji sétákban… s azt hiszem, még ezt is hetenként meggyónják (unaloműzésből) a páternek!
Valóban ott tapogatóztak a sötétben, óvatosan, félénken, nehogy zajt üssenek. Egy eltévedt holdsugár megvilágította az egyik, a Stefi arczát. Lesütött arczczal, szégyenlősen összehúzva vállain a nagy kendőt, igyekezett a park felé…
Egyszerre az ajtó felnyílt. Az öreg komornyik lépett be rajta. Körül tipiskélte a szobát, összeszedte a fiúk ruháit, czipőit, rakosgatott, megnézte a mosdószekrényt, rendben van-e rajta minden, végül pedig kifelé indult, az ajtónál azonban nekibátorodva megállt:
– Nem lesz tánmégvalamire szükségük, kezeiket csókolom. Szólalt meg egyik szemével hunyorgatva.
A fiúk elértették.
– Köszönjük öreg, nincs semmire sem szükségünk. Álmosak vagyunk, jó éjszakát. Köszönöm.
Egy eltévedt holdsugár…Egy eltévedt holdsugár…
Egy eltévedt holdsugár…
Az öreg mélyen meghajtotta magát s eltünt az ajtófüggönyök mögött.
– Hm, le droit du seigneur! Az öreg nem felejtette el a mesterségét.
– Hogy felejtette volna el? Jó vér csergedezik az ereiben. Ez is Márfay, csak úgy, mint te, vagy Niki bácsi. A nagyapádhoz nagyon hasonlít. Anyja kulcsárné volt nála… Jó erős faj, öreg a legény, de azért birja… no, de nézz le az ablakon.
Valóban ott tipiskélt már az öreg a terrasz alatt s igyekezett lefelé, az alház felé, hol a szolgálók laktak.
Ez volt az éjszaka utolsó árnya…
– És e perczben Niki bácsi nyugodtan alszik, ott, túl az épület túlsó végén, biztos lévén arról, hogy ha betörnének a kastélyba, körülötte lenne hű háznépe s védelmezné a körmeszakadtáig… auf dass hin, jó éjszakát… aludjatok jól, fiúk. Te meg Gábor ne vedd fel a familia s a brinzás pátria dolgait. Ez a természetes, így éltek ők századok előtt, erre vagyunk szoktatva mi is valamennyien. Ha bölcs vagy, a helyett, hogy ezen töprengenél, az öreg Johann azon tanácsát követnéd, a melyet ő nem adott. Ostoba fiúk. Hamlet, jó éjszakát!…
És az öreg kutya elosont.