26.
Este, midőn már mindenki lefeküdt, Nifforné szokása ellenére bejött Gáborhoz. Az még fenn volt, kinézett ablakán a holdvilágos éjszakába.
– Fiam, jere – mondta az öreg asszony – jere menjünk át Lőrinczhez. Ezt az estét töltsük együtt, még egyszer, hárman. S a sötét nehéz bársony ruhába öltözött erős szívű nagyasszony ment előre – gyenge szívű, beteglelkű fia követte. Lőrincz is fenn volt még. Ágya szélén ült s fejét kezébe temetve gondolkozott.
– Átjöttünk hozzád, búcsúzni tőled fiam – mondta az öreg asszony. S rátette kezét vállára. Lőrincz hevesen megragadta és könnyeivel áztatta azt a jóságos kezet, a melynek csak áldásait ismerte eddig és fogja ismerni mindig. Gábornak odanyujtotta jobbját. Így maradtak csendben sokáig, keresve azt a szót, a mi ki tudja fejezni azt, a mit mindegyik érez s keresve azt a szót, a mi azért azt a másikat ne bántsa, ne sértse. Az öreg asszony szólalt meg.
– Gábor, öcséd holnap házasodik meg. Deazért tenéked vele kell lenned mindig. Ne feledd, hogy egy hús, egy vér veled… ne feledd, hogy tán majd még ezután szorul csak igazán reád… – Az anya ajka kiejtette az igazságot, nem birt a szivével.
– Jöhetnek rosz napok, jöhetnek pusztító idők, midőn majd a fiatalabbnak szüksége lesz öregebbjére. Ne hagyd el őtet Gábor – ne hagyj el minket. Én már érzem az elmulás fagyos leheletét. Hisz csak abban éltem, a mit szeretek s egy gyermekem már kirepült szárnyaim alól, a másik meg… repül, mindig repül – és Isten tudja, hol talál fészket. Ne hagyjátok el anyátokat, ne azt az anyaföldet, a mely szült, táplált benneteket. Látod Lőrincz – s most feltárta az ablakot, a melynek holdfényénél ide világlott a Niffor nemzetség ősi temploma, az, a melynek kriptájában a vajda óta annyi Niffor és annyi Nifforhoz ment Márfay leány van eltemetve… Látod, ott az a templom vár téged fiam, ott lesz az esküvőd. Ott esküdtünk mi is örök hűséget s őseid egymásnak századok óta… Ez a templom vár engemet… ide temetnek el minket mind… mind. Nem tudom miért, de most félek attól a templomtól… Pedig hányszor, de hányszor találtam ott pihenést, megnyugvást a nehéz órákban. Fiaim támogassatok…
S az öreg asszony, ki egyenes derékkal, emelt fővel ment át annyi bajon, most, mintha összeroskadt volna. Egy székre rogyott és kezeibe temette arczát.
A két fiú csak nézte, nézte őt, aztán némán, szónélkül kezet nyujtottak egymásnak, tekintetükkel némán megtették azt az igéretet, a melyet az öreg asszony esdve kért tőlük.
És az öreg asszony felemelkedve ülőhelyéből, átfonta karjait két fia nyakán s hosszú fátyolával leborította őket… szinte megvédte őket a bajtól… az élettől. Aztán… szótlanul, némán mindegyik szobájába vonult.
Most már mindegyik mosolygó arczczal, de azért összeszorult szívvel – érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma igéret sohasem lészen beváltva, hogy az a kézszorítás nem jöhetett a szívből, hogy az az öreg asszony fejéről leomló csipkefátyol ma már gyenge arra, hogy a két fiút a modern idők pusztító szelétől megvédelmezze. Késő, késő, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális templom romba dől, porrá omlik az oltár, a mely előtt örök hűséget esküdtek, betemetve azt a sírboltot is, a melyben az ősök feküsznek s a templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövő idők szellője magával és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe…