28.
Gábor egész éjjel nem aludt. Nyugtalanul hánykolódott ágyában. Tervelt. Vagy húsz tervet is kovácsolt, hogy hogyan fogja nagybátyját figyelmeztetni erre is, arra is, – hogy menti meg Lőrinczet is a közeledő veszedelemtől. Érezte, ez a kötelessége s minél előbb cselekszik, annál hamarább lehet a ferde, a tarthatatlan viszonyokon változtatni. De mivel kezdje? Mit szóljon az öregnek? Elmondja, hogy életét csak úgy, mint környezetének vegetálását nevetségesnek találja? Ez volna végre is az igazság.
Elmondja néki, hogy egészségtelen a viszony,melyben unokahúgaival áll? Hogy a vagyonát esztelenül kezeli, hogy udvara hova tovább tönkre fogja tenni?
De hát akkor az egész épületet alapjában kéne megváltoztatni. Erre hogy lenne ereje? S ha már ehhez sincs, hogy leszen majd elég energiája fellépni Lőrinczczel szemben, kit a legjobban szeret széles e világon?…
Erőtlennek érezte magát, pedig édes atyja mennyi kötelességet rótt reá! Érezte azt is, hogy gyenge és vállai nem fogják elbírni a súlyos terhet.
Mintha csak látná, mint rohannak mind e rokoncsaládok az örvény felé… És ő egy kiáltással megmenthetné őket a pusztulástól… De lehetetlen, torkából kiszáradt a szó… Karjai lehanyatlanak… Pihenésre vágyik a tett, a küzdelem előtt!