29.
Még alig pitymallott, midőn Poldi már tetőtől-talpig felöltözve, szobájába lépett.
– Hát te nem alszol? Hallottam a szomszéd szobából, hogy egész éjjel hánykolódtál. Nékem is sok minden megfeküdte a gyomromat, le kellett jönnöm hozzád… Látod… még egyet el akarok néked mondani… Ne ítéld el őket. Hidd el, szánalomra méltók, mert vergődnek, mert nem birnak önmagukkal. Körülményeik és szokásaik, minden ellenük van. Elhagyatott, szerencsétlen emberek, kik egyedül vannak egymás társaságában, kik gyengék arra, hogy egymással s önmagukkal meg tudjanak küzdeni. Olyanok, mint a fészekből kiesetttollatlan madárfiókák, nevetségesek, de azért szánalomra méltók… és éhen halnának, a más segítsége nélkül… Ez az öreg?… Hisz ez nem élt! Mert hisz azt csak nem lehet életnek mondani, hogy harmincz év óta csak a mások életét keseríti? Nem mondott ennek egész világéletében senki, de csak egy jó szót sem. Senki se közeledett hozzá szeretettel, az életben csak a csalást látta, mert ő maga sem birta magát annak adni, a mi… Aztán ezek a szegény, szegény lányok se tudják, mi az élet. Lemondás a jelszavuk. És kicsinyessé nem a szenvedés, hanem látszólagos mulatságaik tették őket. A lelke mélyén mindegyik csak olyan martir, mint a kalendárium akármelyik szentje… Légy kíméletes velük. Te is csak oly heves vagy, mint atyád volt s tudom,akarszvalamit tenni, erőd meg néked sincs hozzá. Vigyázz, hogy a túlsó végletbe ne essél és gyengeségből durva ne légy velök; velenczei üvegből vannak ezek mind és öregek, tiszteld őszhajszálaikat…
Ezzel kisuhant az ajtón.
Gábor kiugrott ágyából, utána akart szaladni. A folyóson sötétség, csend. Szobája üres. Tán kiment a kertbe? Beszélni, mindenáron beszélni akart véle. De hol, hogyan? Nem tudta a járást.
Visszasietett és sebesen felöltözött s egy kézi gyertyatartóval kiment a folyosóra.
Minden csendes volt, az óriási gót ívek alatt semmi nesz. Lement a lépcsőn… kívülről fény sugárzott ki erre felé. Arra tartott. A kis hátsó ajtó még nyitva, arra mehetett ki, mint a többiek.A gyertyát eloltotta s óvatosan, halkan kilépett a szabadba. A csillagok elhalványultak, a természet azért még csendesen aludt. Semmi zaj, semmi nesz, úgy érezte, a hideg átszaladt a hátán. Maga se tudta miért, de reszketni kezdett. Úgy érezte, a hideg verejték verte ki egész testét.
A csend hatott úgy reá vagy más, maga se tudta. Úgy érezte, ha siketítő lárma, harczi zaj, fékvesztett égi háborúval állana szemközt – nem félne. De a csend megdermesztette minden tagját. Mi lesz vele? Látta az igazság minden oldalát… és úgy tudta, tenniekell.
Elfacsorodott a szíve. Úgy érezte, hogy ő is, testvére is, ki vannak szolgáltatva egy erősebb, egy kegyetlenebb törvénynek, a mely söpör, söpör maga előtt mindent, a mely ellen hiába minden küzdelem, mert erős, mint a természet maga s épp oly vak és olyan kegyetlen is, mint ő.
Hát ez az eredménye annyi év tanulmányának? Annyi könyvből szívott nagy bölcseségnek, annyi útnak, annyi hideg, elhagyatott órának a rezultátuma csak ez: hogy tudja, milyen veszedelmes járatlan útra jutottak és hogy milyen meredek a lejtő, a melyről hanyatt-homlok rohannak lefelé mind… mind!