30.
Reggel a két testvér hallgatva öltözködött. Lőrincz törte meg előbb a hosszas csendet:
– Hová megyünk ma? – kérdezte, hogy éppen valamit kérdjen.
– A hová akarod, de tán ne menjünk a Kázmérbácsihoz. Jobb, ha elébb a Tomiékhoz megyünk át.
– Igazad van, sértené őket, ha egyenesen Niki bácsitól jönnénk hozzájuk. Már így is rossz néven fogják venni, hogy elébb az öregnél voltunk.
– De hát végre is, az egyikhez csak elébb kellett mennünk! Egyszerre nem mehetünk valamennyihez!
– Igazad van, az «öregebb»-nek mindig igaza van.
– Lonczi, látod, no nézz rám, te valamiért neheztelsz.
– Én? Eszem ágában sincs. Miért neheztelnékén tereád. Semmi okom sincs rá, bolond fiú.
– Igazán nem?
– Szavamra! – s a két fiú összenézett.
– Édes öreg fiam, látod, okosodj meg… tudhatod, hogy énmindig, érted, mindig csak a javadat akarom.
– Tudom, bízom benned… hidd el – s most egyszerre hangja meleg lett, közvetlenül beszélt, érzett rajta, hogy szavai egyenesen a szíve mélyéből jönnek. – Igyekezni fogok megérteni tanácsaidat. Tudom, te többet tapasztaltál, mint én és javamat akarod. Megfogadom a szót, a mit mondasz. Bízzál bennem.
És egyszerre mindkettő elázott. Nagy gyengédséggel néztek egymásra, de szólni egyik se bírt.
Most, midőn minden érzéssé mosódott szét a Gábor lelkében, egyúttal tudatára ébredt annak is, hogy tulajdonképpen tanácsolni se mer neki semmit.Mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, melyik útra kell, hogy térjen. Mi lesz vele… mi velök?