2.
Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy Lőrincz kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig Lőrincz nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot, bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony nem valami nagy örömmel vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva.
Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunkönzését) még örült, hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este pedig az udvar jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.
A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a kastélyba.
Egy este Lollyról volt szó.
Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti bátyja viselkedését.
Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz nála!
Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan akadozva folytatta:
– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tennemégtéged is.
– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.
– Téged nehezebb lesz, mint mást.
– Miért?
– Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.
– Éstemondod ezt nékem.
– Én s miért ne mondanám én?
– Merttevagy a legnehezebben érthető s legnehezebben vezethető emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késő volt.
– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám, leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort.Megölelte… de a csepp üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe.
Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.
Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta
– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.
Gábor megértette – s hon maradt.
A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se volt a tálalásról.
A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy nehéz formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott, különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól, reszkető hangon így szólt.
– És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz.
Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett könyvéből s már felelni akart.Tán éppen olyan élesen vágott volna vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több tapintata van.
Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.
Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán eltűrték, a mit mondott.
A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi, csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égő falu ide pirosló lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg lehetett volna olvasni.
Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben a közeledő szakadást a két fiú között.
Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, Lőrincz csendesen elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán még soha azelőtt.
Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.
Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, keresteöcscsének tekintetét, a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle, még e perczben is, midőn bocsánatát kérte.
Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor, a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.
Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a két vállát s erősen megrázta.
– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.
És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.