3.
Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül maradhasson a két fiúval.
– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s így várnom kellett.
– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.
– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt hiszik, mulatság ez az élet?
– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.
– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa férfinek születtem.
– Hiszen szabad – annyira, mint senki.
– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?
– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.
– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza el a karakteremet öcscsének.
– Én –neki?– És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót erősen hangsúlyozta.
– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.
A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő gombaalakú kis tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros napernyőjével piszkálni.
– Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?
– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!
– Tudom, a grófnő semmitől se fél…
– De igen, önmagamtól félek…
– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most már határozott erős hangon. – Erősen modernizált kisasszony… és pedig osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szívébe írja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodikmég önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más uralmát?
– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény, mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest.
És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan kifejezést öltött fel.
– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe…
És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán, kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.
– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem olyan romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos, engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa, tanítson meg arra, hogy higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek.
Lőrincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan mosolygott.
– Nézze, nézze, Lőrincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit mondtam, és nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos Márfay, nincs igazam, nem találtam el a gondolatát?
– Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobbanés így nem nevethetett rajtunk – mondta Lőrincz, pedig igen jól látta Gábor mosolyát s boszankodott is rajta.
Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy Lőrincznek e perczben hallgatnia kellett volna.
– Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy mindent vagy nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tőlünk az egyetlen kincset, a boldogságot – így szólt Lolly s leeresztve legyezőjét, e perczben oly szép volt, mint a minőnek Gábor (legalább e pillanatban úgy hitte) még sohasem látta.
– A természet mindent kiegyenlít. Nekünk megadta mindazt, a mire a boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a boldogság híján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze Gábort, bejárta a félvilágot, látott embert annyit, mint az előtt egy pár generátio alatt se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg házak levegőjét. Mit ér neki mindez? Azt hiszi Lőrincz gróf, hogy azért boldog? Nézzen a szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és sohase fog senkit se boldoggá tehetni…
Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett elébb az egyiknek: Gábornak, akirőlbeszélt, s aztán Lőrincznek, akinekbeszélt.
– Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nő hivatása? Mit ismerek az életből? Hallgassa meg életrajzomat Lőrincz: egy diplomata gyermeke, 14 éves koromig három székvárosban éltem. Atyám szeretett s atyámtud. A tudás almája fanyar – ezután mi? Tizenöt éves koromban, midőn márSzent-Pétervárt, Londont s Párist, abból a mit papa mesélt s a mit barátnőim pletykáztak, ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is – letelepedtünk Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne! Hiszen diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midőn Miczi férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány. Nos – Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?…
Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a társaságot. A legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem az a szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam ostoba… Felnyíltak tökéletesen a szemeim. Ülve hát nem maradtam, meg is kértek nehányan. De hát hogy mertem volnaénolyanhoz menni (pedig hát volt köztük nehány olyan is, a ki szeretetreméltó s becsületes ember volt) – ki nem ismert. Maguknak beszélek magamról, szeretném, hogy tudják, milyen vagyok. Úgy érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga módja szerint, magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán…
Míg így, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép volt. Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek belé a szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak látszottak mint rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies homlokú, nőies leány, a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein Lolly.
A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszített figyelemmel hallgatta. Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és elvörösödött mindkettő.
– És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit mondjon.
– És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erős nékem valaha megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erősnek, nagyon erősnek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem gyengéden, de azért erős kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az asszony hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkemből azt, a mit az élet plántált beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sőt hogy ez által új életre ébredjek… Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében olyat fog mondani, a mi egy kézzel lerántja a világról a hazugság leplét… annak megcsókolom a kezét – s uramnak, parancsolómnak nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt hiába – hánykor lesz az ebéd?
És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek mind a hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé.
E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerő, bizalom, erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta, hogy vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól.
Mi lesz velök?