31.
A reggelinél a társaság megint együtt volt. Ott reggeliztek mind nyugodt, változatlan arczczal, mintha csak semmi, de semmi se történt volna az éjszaka folyamán. Ott trónolt az asztalfőn az öreg Niki kék selyem sapkájában, extra csokoládéját fogyasztván el. Az asztal végén a leányok és Adelgunda, megannyian békésen, reggeli főkötőkben. A megszokott éjszaka után elkövetkező megszokott reggelre ébredtek.
Csak Poldi hiányzott. A két fiúnak tüstént feltűnt.
– És Poldi, Niki bácsi hol van? – kérdezte Gábor, miután nagybátyjának köszönt.
– He… he… Poldi? Árkon-bokron túl ván az már fiám. Eltűnt, áhogy szoktá. Várátlánul jő, várátlánul megy. Nála megszoktuk, bolondtól nem lehet felvenni.De csákis ő tőleegyedől tőrjök el áz ilyen fájtá meglepetéseket. Nem szeretem, há nyugálmámbá háborgátnák. Elvárom, hogy áz, á ki meg ákár látogátni, megtodákoljá, otthon vágyok-e vágy nem. Különben ázt hiszem, nem ákár látni… (Niki körülbelűl harmincz éve nem hált kívül kastélyán) – De ez á Poldi, hát ez ilyen bolond. Mit csinálják vele? Örölhetek még, há eljő. Áz ilyen fráter, ki bolond is, meg piktor is, sok bájt okoz!
– Furcsa fiú… Mondta fél álomban Lőrincz.
– Furcsa? Bolond ánnák á neve fiám, bolond.Heteket kodorog el áz erdőben. Ott álszik á sájtosoknál, dolgozik velük, fát vág. Ván egy párászt csáládja áz álföldön, kikkel tudom is én, hol ismerkedett meg s kikhez lejár inkognitóbán. Ezek ázt hiszik, válámi vándorlólegény. Heteket tölt el velök, dolgozik mint egy párászt, ő – egy Czobor Lipót onokájá. Felfordol á világ fiók. Meglátjátok. Én már nem írem meg, hálá áz Úrnak, de tí benne lesztek a felfordolásbán. Mindenki más ákárjá lenni, mint á mi. Ez a fió a zsíros párásztok íletét irígyli, vágyik á közönségesre a bolond. Á Tomi öcsénk, no ennek Bícs ártottá meg. Á bécsire játsza mágát, úgy öltözik, mint egy fiákkeres, úgy, olyán nyáfogvá beszéli magyaról, mint válámi éhenkórász bícsi stucczer. A felesíge, á háldoklóvá játszá mágát s azért minden pressburger-bálon ott ván. Á húgá á Lolly, no ez meg egy szákásztott lovász, csák hogy nem káromkodik. Jemine, jemine, felfordól á világ gyerekek, meglátjátok, felfordól…
Még dörmögött egy darabig, aztán nyugodalmasan, büszkén körültekintett.
– No nálám, minden more patrio megy, hálá Istennek.
És a szűzek is, Adelgunda is édesen mosolyogtak reá. A két fiú meg nem mert összenézni, csak hallgatott.
Tízkor Lőrincz kocsija elő állott. Niki karját a két fiúéba fűzve, lekísérte őket a kocsiig.
– Hm, csinos fogát. Nígy ló, mind sárgá. Persze, telivérek. Todom, egypár ezer forintokbánván az equipage. De hát egy Niffor, áz teheti. Te Gábor,te csákMárfay vágy. Te vigyázz, hogy Lóri öcséd el ne forgássá á fejedet. Te níked dolgoznod kell, ámázok töndökölni szölettek. A mi fényönk á multbán ván… he… he… he. Hát hová mentek innen?
– Azt hiszem, a Tomihoz.
– He… he… he. Hát még nem todjátok bizonyosán. No bizony, tőlem ugyan mehettek át is, de hat azírt kár volt á nígyest befogátni. Gyálog is átmehettek volná.
– De édes bátyám, igazán a Tomihoz megyünk – szólalt fel Gábor.
– Te már bizonyosán todod. Lőrincz csák «hitte». No mindegy. Ödvözöld őket. Mondd meg á Tominák, láttám a multkor, ázt hittem, egy pesti fiákkerost hozátott le… úgy néz ki, ippen áz equipage-a. A Miczinek sok szépet, vigyázzon esténkint, mert a czógbán meghölhet. Lollynák meg ázt özenem, jőjjön át nemsokárá. Várom. Májd eltártlizunk vele egy délutánt… most meg szervusz fráterek. Isten velőnk!
A két fiú kezet adott. A szűzek mindegyike üzent valamit a Stázi néninek, Adelgunda meg az öreg Péter lejöttek bókolni. Lőrincz egyet pattantott négyes ostorával, a vadász és kocsis hátul nagy parádéval kifeszítették a mellöket és a fényes fogat, nagy robajjal kirobogott a kastély udvaráról.